Közlekedés

Tegnap volt a Kodolányin egy előadás, amire már jó előre elterveztem, hogy elmegyek, mert érdekelt a téma. Bajorország, Németország első számú turisztikai és úti célja. 5kor végeztem az Astorián, 6kor kezdődött az előadás, kb. 40 perces kényelmes út. El is indultam, mikor hallom a buszon a Deákra menet, hogy nem jár a metró a Lehel tér és a Deák tér között. Hát jó, nem baj, akkor majd 105-ös busz. Na igen, a 105-ös busz 10 percig tett meg egy megállót (ami csak egy kereszteződés átkelését jelentette), mire átért a Deákról az Andrássy elejére, rájöttem, hogy nem fogom végig bírni ezt a tömegnyomort az egész Andrássyn. Nem baj, van nekünk egy földalattink is. Így hát indulás a földalattival Hősök teréig, hogy majd ott felszállok az addigra biztosan kiürülő 105-ös buszra. Tévedtem. Nem ürült ki. És közben már csak 10 perc volt az előadás kezdetéig. Késsek is, ki tudja mennyit, meg préseljem fel magam a tömegbe? Végül, bármennyire is érdekelt az előadás, a hazamenetel mellett döntöttem. 

És mi a csattanó az egészben? Mire visszaértem a földalattival a Deákra, már rendesen járt a metró.

Majd lesz egyébként itthon-értékelő poszt is, de az még érik bennem. 

Összegzés

Na hát az van kérem szépen, hogy holnap repülök haza. Mert itt most már 12 perce szombat van, én meg vasárnap délben repülök, szóval az már tényleg holnap. Nem kicsit várom, de azért félelmek is vannak bennem. Mert nagyon hiányzik már a környezetváltozás, az, hogy legyen saját privát terem, hogy ne kelljen mindig maszkot hordanom, hogy olyanokkal lehessek, akik megértenek (és nem a nyelvi akadályokra gondolok), hogy meglegyen a napi ingázás a munkahely/iskola és az otthon között, hogy az otthon tényleg otthon legyen és ne egy tömegszállás, hogy énekelhessek hangosan a szobámban, hogy hegedülhessek, hogy gitározhassak, hogy beszélgethessek mindenkivel, akit annyira régen nem láttam, hogy koncertre járhassak, hogy fesztiválra mehessek, hogy lássam a Dunát, hogy sétálhassak Budapesten, hogy biciklizhessek, és még reggelig sorolhatnám. De bennem van az is, hogy mindezt már annyira szépnek képzeltem el, hogy nagyon nehéz dolga lesz a valóságnak, ha meg akar felelni az álmaimnak. És bár már nem jó érzés itt a burokban lenni, mégiscsak védve vagyok a BKV bosszúságaitól, a dugóktól, az egyetemi ügyintézésektől, a hidegtől (bár este a 20 fokban a nappali 36 után eléggé a fagyhalál szélén állok), az esőtől, meg ilyesmiktől. Szóval elég kettős a dolog, visszaszokni sem lesz könnyű, de azért várom már az újabb kihívást.

Egyébként már összevissza áll a fejem, két-három napja bepakolok, rendezkedem, leadok, felveszek, elintézek dolgokat. Láttam, hogy nem lesz elég a cuccoknak a sporttáskám (pedig szinte semmit nem is vettem...), ezért vettem egy bőröndöt is, de persze itthon jöttem rá, hogy nem túl jó minőség. Meg akkor már ha bőröndöt vettem, és végre eljutottam a híres csütörtöki bazárba, akkor már vettem pár ruhát is jövő nyárra. Szóval a bepakolás már nagyjából megvan, de mindenféle dolgot át kell adnom az utódomnak, leadni a főnöknek, felírni a jövő évi delikvensnek, közben meg órafelvétel, óramegbeszélések és hasonló finomságok zajlanak az egyetemen, szóval kb. 3-4 napja már itt is vagyok, ott is vagyok, csak a gyerekekre nem jut eléggé agyam. Egyébként meg két hete boldogít minket egy 4 éves kisfiú, aki egyrészt nem fejlett még annyira, mint egy 4 éves általában, másrészt meg egy szem gyerekkel nem igazán lehet sokat kezdeni, szóval inkább baby sitting zajlik, mint animátorprogramok. 

Nem tudom, máshogy állnék-e hozzá, és most már eleve így programoztam-e magam, de nagyon nehezen bírnám ki idén még két hétig, mint a tavalyi szezont. Bár az is igaz, hogy akkor csak júniusban jöttem. 

Most meg már 7 és fél hónapja nem voltam otthon. Hosszú idő. 

Vége felé gyerekek

Na, hát eléggé a vége felé jár már a szezon, egyre inkább csak kisebb gyerekek jönnek, én meg egyre inkább már csak számolom vissza a napokat, hogy megint láthassam Budapestet és mindenkit, aki hiányzik. 

De azért azt még el szeretném mesélni nektek, micsoda vicces dolog történt velem vasárnap. Akkor éppen egy közös programunk volt a skandináv gyerekekkel, így mikor a gyülekező volt, odajött hozzám egy kislány, a nyakában Nazar (a skandináv miniklub) névkártyával, és megfogta a kezem. Elő szokott fordulni ilyen, hogy idegen gyerekek kinéznek maguknak, nincs is ezzel semmi gond, szóltam az animátoroknak, hogy ha számolják, ne aggódjanak, nálam van. Közben beszélgettem az egyik magyar anyukával, a kislány pedig hamarosan az ő kezét is megfogta. Ezen jót mosolyogtunk, majd teljesen ledöbbentünk, mikor azt hallottuk, hogy a kislány megszólal, és ezt kérdezi: "Te ki vagy?" Mondom milyen furcsa, úgy hangzik, mintha magyarul beszélt volna. Mondom neki magyarul, ismételje meg, erre újra: "Te ki vagy?" Mondom nahát, te beszélsz magyarul? "Igen." Ahhoz még nagyon kicsi volt, hogy ki tudjam szedni belőle, hogy ez hogyan is lehetséges, (gondolom nemzetközi szülők, vagy magyarok de kinn élnek Svédországban), de annyira jót mosolyogtam a dolgon, hihetetlen volt. :) Utána még kicsit beszélgettünk, de a szüleivel sajnos nem találkoztam.

Aztán van még az is, hogy végre ettem túró rudit, mert az új kolléganőm magyar, és hozott nekem otthonról. Nagyon fincsi volt, az eredeti étcsokis, pedig otthon már mindig a tejcsokisat ettem, de most ez még jobban esett így, mintha tejcsokis lett volna. :) 

A miniklubban meg van épp egy nagyon jófej testvérpár, egy fiú meg egy lány, csomót viccelődnek és folyton "Legyen Ön is milliomos"-t akarnak játszani,  ami azért nem egyszerű, főleg, hogy olyan gyönyörű tájszólásban beszélnek, hogy néha egy mukkot sem értek belőlük. 

Szóval most így röviden ennyi, hamarosan érkezem, pontosan 10 nap múlva ilyenkor (na jó, nem pontosan, mert 14:40-kor, szóval 37 perc múlva) már landolni fog a gépem Bécsben.