Tavaszi szünet

Azt hittem, hogy a tavaszi szünetben majd mindenben jól utolérem magam, meg pihenek is egy kicsit. aztán egy frászt. Megcsináltam a jövő heti beosztásomat, és rá kellett ébrednem, hogy megint maradnak dolgok, amire nem jut idő. Hogy akkor mikor, azt nem tudom. C' est la vie.

Amit megtanul az ember szakdolgozat íráskor...

1. Interjúztatni épp olyan izgalmas, mint más helyzetben interjúalanynak lenni, épp annyi idegességgel és felkészüléssel jár.

2. Míg az elején azt hiszed, nincs szakirodalmad, hamarosan rájössz, hogy minden könyv és folyóirat a te témádhoz kapcsolható, így az csak nő, nő, nő, és esélyed sem lesz megállítani.

3. Ha igazán benne vagy, azzal kelsz, azzal fekszel, és mindenben azt látod, mindenre rá tudod húzni, mindenről az jut eszedbe, amiről írsz. 

Nekem éppen minden babona. Átláthatatlanul szövevényes babonatenger.

Mém

Van abban valami szánalmasan nevetséges, hogy itt ülünk, és mutogatjuk egymásnak a köztársasági elnök "úr" "fordítására" reagáló vicceket, képeket, facebook posztokat és kommenteket. Van akkora visszhangja, mint a Hummereseknek, meg Chuck Norrisnak, és ha nem gondolunk bele, még viccesek is. Ha nem gondolunk bele.

Kényes kérdés

Mindenesetre picit elgondolkodtató, hogy egyetlen világvalláshoz kapcsolódó órán fordul csak elő az, hogy pénzt kérnek a handoutért. Jelképes, 20 Ft, (bár a D-ben én olcsóbban fénymásolnék), de mindenesetre sehol máshol nem fordul elő ilyen, pedig sok órán kapunk jegyzetet. Emellett szintén itt fordul elő, hogy kötelező egy olyan terepgyakorlat, ahol minimum 1500 Ft a belépő, de ajánlottabb az 5000 Ft-osra menni. 

Lehet találgatni, hogy melyik óráról van szó. Tudom, erősítsem a sztereotípiákat, de ez tény.

Vita a hitről

Mikor már minden érvből  kifogytam arra vonatkozóan, hogy nem mondhatjuk azt, hogy a hit fejben dől el, még ha fizikailag az agy egy részén is, akkor a következőképp zártam le a beszélgetést:

"Jó, nekem nem ott dől el, mert én nem agyas ember vagyok, hanem lelkes."

Egyébként igen komoly téma vetődött fel, nevezetesen az, hogy ha a magadba vetett hit azt jelenti, hogy képes vagy bevonzani a körülötted levő energiát, akkor ez nem foglalja-e magában azt, hogy hiszel abban az energiában, amit használni tudsz, ezzel pedig máris valami másban is, mint magad.

Nézeteltérés egy boszorkánnyal

Jó, nyilván túl szenzációhajhász így ez a cím. De a valóságot fedi. Ma ugyanis elég bizarr élményben volt részem, nevezetesen a budapesti boszorkánymúzeum látogatója voltam. Nem tudom egyértelműen eldönteni, tetszett-e vagy sem, nagyon sok megválaszolatlan kérdés és zavaros gondolat maradt bennem.

A boszorkány hagyománya nálunk a magyarok őstörténetéig, a táltosokig nyúlik vissza, és eredetileg egyfajta gyógyító asszony volt, de azt hiszem, ezzel még nem mondok újat senkinek. Nem minden kultúrában van ez így, Pakisztánban például egy vérszívó emberevő, aki gyerekekre specializálódott, az olaszoknál egy ajándékosztó, aki karácsony és vízkereszt között érkezik, a keltáknál ismételten más jelentéssel bírt, és a mesékbe is másképp ültetődött bele. Egyébként a Grimm mesékben a mézeskalács házban eredetileg az ördög kannibál felesége lakik, csak nálunk lett helyette vasorrú bába. Sehol máshol nem ismert egyébként a vasorrú bába, hozzánk pedig az obi-ugor totemisztikus famaszkokon keresztül közvetítődött, melyek a véres hússal való etetés miatt elhasználódtak, ezért vassal vonták be az orr-és szájrészüket. 

Az a boszorkánykép, mely ma él az emberekben, a keresztény egyház elterjedésének köszönhető, mivel gyógyító tevékenységük miatt ezek az asszonyok konkurenciát jelentettek, értettek valamihez, amihez a többség nem, így rájuk aggattak mindenféle sátánista és okkult jelképet, mely aztán oda vezetett, ahova.

Természetesen a szakdolgozatom és a vallási érdeklődésem miatt millió kérdést tettem fel a tárlatvezető hölgynek, aki maga is gyógyító asszony, és többségük borzalmasra sikeredett. Valahogy annyira akartam figyelni rá, hogy ne ütközzön ki a kérdéseimen még véletlenül se a világképem, nehogy esetleg sértő vagy ítélkező hangsúlya legyen, hogy nem sikerült értelmesen feltenni őket. (Meg persze elég hamar kiütközött, mert mikor megijedtem egy bábu megmozduló karjától, azt kiáltottam önkéntelenül, hogy "Jézusom...")

A legkínosabb az volt, mikor megkérdeztem, hogy rendben, az egyház rájuk mondta, hogy az ördög feleségei, és eladták magukat, de ők mit gondoltak magukról, hitték-e magukat valamilyen felsőbb erő szövetségesének. Azt hiszem, eddigre már mindenki hülyének nézett, a tárlatvezető pedig megkérdezte, szerintem kik hisznek az ördög létezésében. Én meg leblokkoltam, és továbbra sem tudtam értelmesen elmagyarázni, hogy nyilván a boszorkányok nem gondolták rossznak magukat, meg az ördögöt sem, mert igazából ki mondja meg, hogy melyik a jó és melyik a rossz hatalom. Mindenesetre sehogy sem tudtam jól kijönni a dologból, szerintem már őt is zavarták a kérdéseim, mert ellenségesnek érezhette őket, de én meg úgy éreztem, nem kapok választ. Ja, és még sikerült azt a fatális hibát is benyögnöm, hogy muszlim vallást mondtam... 

Amikor pedig az volt a válasz az egyik kérdésre, hogy ki dönti el, mi a jó és mi a rossz, mert viszonyítás kérdése, akkor megfordult bennem, hogy lehet, hogy túl korlátolt vagyok, de azért abban van valami egyértelműen rossz, ha megátkozok valakit, nem? És ha minden azon múlik, hogy én elhiszem-e, hogy meg tudom csinálni, akkor az átok hatásossága kin múlik? Ha az átkozott nem hiszi el, akkor nem lesz érvényes? De én meg elhittem, hogy igen? Ilyenkor melyik az erősebb?

Összefoglalva most azon tűnődöm,hogy vajon tényleg csak a kereszténységben van Isten és ördög, meg mennyország és pokol? Ha nem is így, de azt hiszem a zoroasztriánusoknál is megvan a Jó és Rossz harca.

És ha tényleg nem kell túlmisztifikálni, mert itt csak a természet erőit használó gyógyító asszonyokról van szó, akkor a szeánszok és az átok és a boszorkányszombat és a temetői találkozók mind csak az egyház ferdítése? Nem lehet, hogy ők maguk is építették kicsit ezt a legendát? 

Egyszerűen nem tudok/nem tudtam kilépni a belém nevelt (és itt most nem az otthonra, hanem az európai környezetre gondolok) sémák hatása alól. És ez most akadályozta a beszélgetést, és ez nem volt jó. És úgy éreztem, zavarom a kérdéseimmel, és támadásnak érzi, pedig én tényleg kíváncsi voltam, és érdekelt. 

Jövő héten megyek hozzá interjút készíteni, remélem akkor sikerül kevésbé ellenséges hangulatot teremtenem. Aztán lehet, hogy csak én magyaráztam be az egészet.

Idők

Van abban valami mélységesen borzongatóan misztikus, hogy mennyi minden történhetett már a tér egy pontján, ahol éppen ülsz/állsz/sétálsz/fekszel. És még mennyi minden fog.

Panasz

Nem tudom, hogy én kényszerítettem bele magam az őszintétlenségbe és a sérelmeim lenyelésébe, de nem jó ez így. Nem élvezet, csak bosszúság. Morgás, sértődés, mellőzöttségérzés, csalódottság ahelyett, hogy jobbá tenné az életem és boldogan élvezném a fejlődést. Valahol elveszett az öröm, ami pedig az egésznek az értelme lett volna.

Nagyon nem jó ez így.

Inkább hagyjuk abba.

Pedig ezt egyszer még olyan jó lett volna...

Írás

Biciklizhetnék kinn a napsütéses 20 fokban, ehelyett babonákról szóló könyvkupacok fölött görnyedek idebenn, és valamilyen abszurd, beteges módon még élvezem is. Mondhatnánk, hogy igazi bölcsész vagyok, de ez a szakdolgozat éppenséggel ahhoz a diplomámhoz születik, amely szerint közgazdász leszek.

A zene meg én

Ma koncert közben elgondolkodtam azon, hogy is vagyunk én meg a zene. (Meg még csomó más dolgon is, de az most részletkérdés.) Valami olyasmi jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy gyerekkorom óta rajongok a zenéért, azt hiszem legfontosabb érzékszervem a fülem, és nem bírnék ki úgy egy napot sem, hogy ne hallgassak valamilyen zenét, a legrosszabb pillanataimon is tud segíteni, de sosem lettem műértő. Azt hallgatom, ami tetszik, és csak azért jegyzek meg néha neveket, hogy ami igazán tetszik, azt meg tudjam újra hallgatni. Soha senkit nem tudok besorolni irányzatokba, korszakokba, az ének érettséginél is iszonyatosan nyögvenyelősen tanultam a zenefelismerésre, hiába a 15 (uhh) év hegedülés meg zenei képzés, örök laikus maradok, és azt hiszem, nem is igazán bánom. Ez azért mindenesetre említésre méltó koncert volt:

Animátor

Most már biztos, június 14-én államvizsga, utána pedig egész nyáron animátorkodás egy Magic Life szállodában :) :) :) :) Gyerekek, napfény, buli, tenger, egész napos vigyorgás és hülyülés, ez kell nekem :) :) :)

Azt még nem mondták meg, hol szóval lehet Egyiptom, Görögország, Spanyolország, Törökország vagy Tunézia. Azt hiszem bármelyiknek örülnék :)

A reformáció története

Van abban valami, hogy nem egészen elfogulatlan ez a könyv, ha ilyeneket ír a német lovagrendek lengyelek és litvánok elleni harcáról: "ez irányú erőfeszítéseik meghozták nekik a jól megérdemelt, iszonyú kudarcot". (Diarmaid MacCulloch)

Lehunyja két szemét...

Azért az mégiscsak nevetséges, hogy amint leülök tanulni, kitör rajtam az álomkór. Már mindenhogy el tudok aludni, lassan állva is, és szerintem az sem segítene, ha rendesen kialudnám magam. Tegnap gondolkodtam, hogy biztos valami étrendváltoztatás kellene, vagy több mozgás, vagy mindkettő, mert az nem megoldás, hogy ahányszor álmos vagyok, alszom, azt csak Szörnyeteg Lajos tehette meg. 

Tekintély vs képviselet

Megint az örök téma, hogy kell-e felülről szabályozottság, és ha igen, mennyire mélyen avatkozzon be az emberek életébe, mennyire szükséges az erkölcsi példamutatás, mennyire kényszeríthetem rá másokra a saját magam által elfogadottnak tartott, a társadalom jobbá tételét célul kitűző erkölcsöt (iszlám mérsékelt és szélsőséges irányzatai), hol van a határ a demokrácia és a diktatúra között, mennyire lehet tekintélye egy olyan hatalomnak, aki nem vagy nem jól képviseli a nép érdekeit, mennyire tolerálható, hogy egy állam a saját identitásának megfelelően oktatja a közismereti tárgyakat, és bizonyos irányzatokat, költőket, filmeket nem enged megjelenni. Azt hiszem, társadalmi megújulás csakis alulról lehetséges, mert az emberben ösztönösen benne van az ellenkezés azzal szemben, amit felülről kényszerítenek rá, ez által nem is fogja elfogadni, mert nem érzi majd a sajátjának. Viszont mindig lesznek a társadalomnak olyan elemei, akiknek nem ugyanazok számítanak alapvető erkölcsi értékeknek,  mint a többségnek, és maguktól nem is fogják betartani azt rendszabályozás nélkül, akkor velük mi a helyzet? Hol van a határ aközött, hogy van saját szabad akaratom, és dönthetek az életem felől és hogy kárára vagyok/lehetek a társadalomnak? Vajon jobban tolerálunk egy megfelelően működő, jólétet biztosító diktatórikus rendszert, vagy inkább a szabadságunk a fontos? Egyáltalán képes jólétet biztosítani egy diktatórikus rendszer? Erkölcsnek számít-e az az erkölcs, ami kényszer hatására jön létre? Hol tűntek el azok az értékek, amelyek megkérdőjelezhetetlenül részei voltak az életnek?

Összességében, a szabadság fontosabb, vagy a rend?

Mert azt hiszem, a félmegoldások nem működnek igazán jól... Lehet, hogy működhetnének, de nem teszik.

Mindenesetre olyan nehezek ezek a kérdések, hogy magammal is vitázom a válaszokat illetően. Pedig annyira szeretek ilyenekről beszélgetni, de valamiért most félek megosztani a véleményemet. Mondjuk ehhez hozzájárul az is, hogy nem haladok túl jól a könyvvel, ami a hozzászólás feltétele lenne.

Szössz

1. Valaki megnézett Romániából. :)

2. Nem tudom, mit csináltam magammal, de a bal vállamtól a nyakamig egész nap olyan, mint mikor oltást kapunk és fáj utána. nem fáj, de ijesztő (nem tudom, miért, tiszta hipochonder vagyok...) és kellemetlen. 

3. Tudom, hogy heti két nemtanulós est van engedélyezve, és vészesen közelít a szakdoga leadásának határideje (jáááááááááájjjjjjjj), de ezt egyszerűen muszáj megnéznem csütörtökön, ha már úgyis ott van a szomszédban. Borzalmas vagyok.

4. Egész érdekes Jahoda könyve a babona lélektanáról, ezt végre tudom úgy olvasni, hogy fel is fogom, amit olvasok, és nem csak átrohanok rajta, mint egy őrült.

5. A hegedűtanárom közölte ma velem, hogy ne úgy játsszak, mint akinek elgurult a gyógyszere :)

6. Ingadozom a teljes kétségbeesés és a halvány reménysugár között a szakdogát illetően, hétfő hajnalban végre összeszedtem a bátorságom, és (miután befejeztem az összes török borokról szóló könyv felkutatását) nekikezdtem az írásának. Végül is már nincs egy hónapom sem...

Párbeszéd egy apokrif evangéliumról

- Egy olyan evangéliumot olvastam ma, amiben egy nő nem hitte el, h Mária szűzen szült, és odament, h ujját természetébe tegye.

- És? :) Mit tapasztalt?

- Mivel megkísérti az Urat, tűzlángokban válik el tőle a keze.

- És jól megperzseli szegény Mária természetének bozótját.

- Hát azt csak nem. :)

Gyermekáldás

Milyen különös, hogy a Bibliában és mindenféle apokrif iratokban is többször előfordul, hogy a férj és feleség évekig magtalan, könyörög az Úrhoz, hogy lehessen gyermeke, aztán mikor megígérik neki, hogy lesz, akkor rögtön felajánlja neki. Értem én, hogy hála, meg minden, de így aztán 2-3 év múlva megint ott tart, hogy nincs gyereke...Bár persze akkor még nem az volt a lényeg, hogy legyen, aki ott sertepertél körülötted meg szeretgetheted nap mint nap és nézheted, ahogy felnő, egyszerűen muszáj volt, hogy legyen, aki utódként megmarad utánad. De vajon az anyai érzések is mások voltak még akkor?

Oxi Action

Kitaláltuk, hogy veszünk egy zsákot mosópor meg Vanish helyett, és azt tesszük be mindig a gépbe, mert a zsák úgyis megtalálja a foltját, akkor meg minek költsünk ilyen drága dolgokra.

Brúnó

Amikor úgy érzem, elfelejtettem, hogyan is kell szeretni, mindig eszembe kellene, hogy jusson a pici praclijával, cuppanós puszijával, nekiiramodó szaladásával, huncut mosolyával és az ellentmondást nem tűrő kérésével, miszerint menjek vele szobára. 

Zene

Még nem tudom eldönteni, tetszik-e, vagy sem ez a dal, de ezt is fogjuk játszani az áprilisi jubileumi Hetero Sapiens koncerten, ahol vendégként én is fellépek.

Kíváncsi vagyok, milyen érzés lesz újra együtt zenélni azzal a zenekarral, aminek/akiknek köszönhetően elkezdtem élni. Mert tüske akad még, és nem volt túl szép a lezárás, ezért nem felhőtlen izgatottsággal várom, de mégiscsak egy fontos szakaszát jelentették az életemnek, talán az egyik legszebbet.

Milyen lenne?

Ma már legalább negyedszer nem elérhető a facebook fiókom. Múltkor olvastam egy nyilatkozatot, amelyben Zuckerberg azt mondta, március végén le fog állni. Lehet, hogy ezek már az előjelek? :)

Elgondolkodtató, vajon milyen lenne nélküle...

Nem morogna minden ismerősöm az orra alatt, hogy már megint minek kellett kiposztolnom, hogy éppen hol vagyok és mit csinálok, mert őt nem érdekli. (én legalábbis így képzelem). Nem tölteném el a fél életem azzal az idióta farmvillel. (grrr...) Nem bosszankodnék a különböző értelmetlen kamuposztokon, hogy oszd meg és akkor egy afrikai árva kap Bill Gatestől 1 kopejkát vagy hogy mennyire szemét módon megvert egy taxis, mert nem akartam fizetni neki.

Viszont nem tudnám, ki hol él éppen, ki ment férjhez, kinek született gyereke, ki milyen érdekességet olvasott az indexen, éppen miről híres Magyarország, milyen jó program lesz a hétvégén, milyen nehéz államvizsgára tanulni, (ja de, azt hamarosan magamtól is tudni fogom), milyen filmet érdemes megnézni, milyen zenét érdemes meghallgatni, ki talált pénztárcát a 2-es villamoson, csomó régi ismerősömet nem tudnám elérni, nem tudnám mások nosztaliga (gyerekkoromban mindig így hívtam a Nosztalgia szaloncukrot, most véletlen elírás, de már így marad:)) képeit nézegetni, nem látnám a vicces 9gag és demotiváló képeket, és sokkal magasabb lenne a telefonszámlám (pedig már így is csődbe visz). 

Azt hiszem, hogy bár csomó időmet elveszi, örülök, hogy van facebook, sokkal tájékozottabb vagyok tőle, és nem csak szociális értelemben, hanem politikailag és közéletileg is, jó dolog ismerősök által ajánlott cikkeket olvasni. 

De még mindig nem elérhető, szóval kénytelen leszek magamtól művelődni :)

Nyögvenyelés

Valamiért annyira nehezen megy az olvasás, pedig már mindent kitaláltam, órákra lebontott napirendet, ceruzás jegyzetelést, érdekességkeresést, de azt hiszem, annyira sokat vártam ettől a könyvtől, hogy most nagyon akarom, görcsösen, és emiatt nem megy. Nem fogom fel igazán, egy-egy mondata jut csak el az agyamig, hogy megmosolyogtasson, és nem tudom olyan mély átéléssel olvasni, mint terveztem már jó előre...

Azt hiszem, annyira ráállt az agyam a gyorsolvasásra, hogy automatikusan átszaladok mindenen és nagyon nehéz lelassítani, hogy igazán meg is értsem...
Ilyenkor mindig megkérdőjelezem magamban, való-e nekem a bölcsészet...

Egy kis infó

Csak most költöztem ide, és gyorsan bemásolgattam pár bejegyzést a közelmúltból. Ha érdekelnek a korábbiak is, megtalálod őket ITT.


Ha meg a még korábbiak is érdekelnek (török erasmusról), akkor ITT. 

Nosztalgikus pakolászás

Reggel úgy belejöttem, hogy egész nap folytattam itthon is a pakolászást. Eszméletlen mennyiségű papír halmozódott már fel teljes összevisszaságban, számlák, kivonatok, mindenféle fontos irat, aminek nem kellene kallódnia. Nekiültem, hogy elpakolom, persze elment az egész napom, mert olyan kincseket találtam, hogy folyton le kellett ülnöm ezt is, azt is elolvasni, mosolyogni egyet és nosztalgiázni. Persze millió lista volt közötte, nem is gondoltam volna, hogy már legalább 4 éve mániákus listaíró vagyok, majdnem nekiültem kipipálgatni, mi az, amit sikerült megvalósítanom azóta, és mi az, amit nem. De azt hiszem elég sok dolog volt, amit sikerült, amit meg nem, azt már nem is fogom tudni.

Mert sosem fogok már elmenni (vagy legalábbis nagyon valószínűtlen) az első párommal nyáron együtt külföldre dolgozni, meg fel a Normafára, sosem fogok neki Sacher-tortát sütni, meg sosem fogjuk együtt megnézni a Ház a tónál-t. Igen, ilyenek is voltak a listákon, hogy milyen filmeket kell megnézni, hogy mire mennyi pénzt kell félretenni, hogy melyik vizsgára mennyit kell tanulni. És találtam sok-sok szerelmes smst is, mert felírtam őket még anno egy füzetbe, meg fényképeket, közös nyaralásról buszmenetrendet, esküvői vendéglistát, és még ezer hasonló dolgot. Jó érzés volt mosolyogni, meg végiggondolni, mennyi minden változott azóta, mennyit változtam én is, bár a listamánia megmaradt :)

Találtam ballagásomra kapott idézeteket, leveleket, olyat is, amire már egyáltalán nem is emlékeztem, ami kínos, hiszen csak 4 éve volt…

És persze azért találtam olyan dolgokat is, ami a mostani kapcsolatom elejéről maradtak meg, vagy akkorról, amikor még nem is voltunk együtt. Az első Kaláka koncert jegye, az első titkos közös balatoni utunk vonatjegye, mikor mindenkinek azt mondtam, csoporttársaimmal megyek, és levelek, amelyeket F. Törökországba küldött utánam… Érdekes, hogy vele igyekeztem minél kevesebb dolgot megőrizni, mert egyszer B. azt mondta, ő nem tett el soha semmit, ami a férjéhez köti, mert tudta, hogy nem lesz rá szükség, már mikor megismerte. Hát, a soha semmit azért nem jött össze, talán majd egyszer.

Volt levél, amit erasmuson egy buli után másnap a spanyol lány hagyott a reggeliző asztalon nekem, meg a lakótársaimtól kapott rajzocska és a gólyajelvényem…

Eszméletlenül sok emlék, és ha nem találom most meg őket, nem is gondolok rájuk sosem. Mindig azt hiszem, másokkal annyi minden történik, velem meg semmi, de így végiggondolva, az utóbbi 4 évben annyi minden történt, hogy már fel sem tudom dolgozni, el is felejtem őket.

És most jut eszembe, úgy eldugtam a naplómat, hogy ötletem sincs, hol keressem :)

Éljenek a nemzeti ünnepek

9 órai nyugodt kelés, reggelire közösen rántotta, Kispálos-Kerekes Band-es táncikálás, végrevégre rendrakás, téli cuccok elpakolása, szoknyás hazaút, napsütés...

Több 4 napos hétvége kellene 

Sissi és a történelem

Furcsa dolog ez a történelem. Pár éve még biztos voltam benne, hogy én örökké történelmet szeretnék tanulni és történész szeretnék lenni (nagy szerepe volt ebben V. Tanár Úrnak, akihez mindenki tudja, milyen érzések fűztek :P :)), aztán szép lassan felfedeztem, mennyire nem is létezik igaz történelem. Minden kor mást mutat, mást gondol, mást tart fontosnak, vállalhatónak, és ma elhangzott az órán egy érdekes felvetés, mi szerint visszafelé íródik.

Van benne valami. Legutóbb épp a Schönbrunnban tapasztaltam meg, mikor kiderült számomra, hogy filmből és a magyar történelemből megismert és annyira kedvelt Sissi hercegnő a filmmel ellentétben talán nem is szerette igazán a férjét, és hihetetlenül sok időt töltött szépítkezéssel. Kicsit lerombolódott bennem a kép a bájos szőke lányról, aki a film alapján élt bennem (egyébként barna volt), de azt hiszem, hamar el fogom felejteni ezt, és mégis a korábbi, általam kedvesebbnek tartott kép marad meg. Hogy azért, mert magyar vagyok, és hőn szeretett Sissink képzete nem homályosulhat el, mert része az önazonosságomnak, vagy egyszerűen jobban szeretném szimpatikusabbnak látni, nem tudom. Bár az is igaz, hogy rögtön ott megértettem, mennyire nehéz lehetett egy napi 20 órát dolgozó császár és egy borzalmas anyós mellett udvari kötelezettségek között sínylődve élni. A 20 órát dolgozót még személyes példa alapján is. Szóval nem haragszom Sissire, de furcsa dolog ez a történelem.

Álomkór

Borzalmas ez a folytonos álomkór, ma alig tudtam figyelni az egyik kedvenc beszélgetős vallástudományos órámon, mert végig arra koncentráltam, hogy ne csukódjon le a szemem. És még így is sikerült többször is egy-egy pillanatra. Úgy szégyellem magam, mikor egyértelmű, hogy a tanár is látja, pedig nem őt untam éppen (azért más órákon olyan is van, hogy de :)), hanem egyszerűen álmos voltam. Amit nem is értek, mert kivételesen 5 órát aludtam. 

Éjjeli bagolykodás

Most van az, amikor puff, zene, takaró, kuporodás és jöhet a Reformáció története. Persze megint késő lett, számolatlanul suhantak el az órák érthetetlen módon, de nem baj, mindennek megvan az ideje. 

Bécsi idő

Hát Bécs nem ment annyira jól, mint reméltem. Cserébe megnéztük a Schönbrunnt végre, amire annyi ideje vágytam már, sétáltunk nagyot, ettünk virslit meg haltálat a piacon, sokkolódtam kulturálisan a váltakozó török, angol és német beszédtől (nem tudom, hogy fogom tudni valaha elkülöníteni és rendesen beszélni az angolt és a németet egymás után, az interjún fordításként német panaszlevelet kellett angolra fordítani) metróztunk hihetetlenül sokat és beszélgettünk is kicsit, amire már régen nem volt példa.

Nagyon nehéz közel maradni egymáshoz, miközben ő éjjel-nappal dolgozik, én meg ugyanennyit tanulok, vagy legalábbis kellene, hogy tanuljak. Persze sajnos a nagy pihenés miatt nem sikerült még vasárnapra sem visszarázódnom, és jól ellustálkodtam az időt, most aztán kapkodom a fejem megint kétségbeesetten, hogy mihez is kezdjek.

Jó lenne annyi új tudást szerezni, amennyit magamtól kényelmesen megrágva szeretnék, azt hiszem, több értelme is lenne. De nincs nyafogás, harcra fel 

Egészen érdekes középkori gondolatokba botlottam ma bele az egyik órán a szabad akarattal és Isten mindentudásával kapcsolatban, de még meg kell kicsit emésztenem ahhoz, hogy igazán jó gondolatmenet lehessen belőle, ezért ez most csak egy kis kedvcsigázó előzetes.

Betegség után

Kezdem kicsit megunni a szűnni nem akaró köhögést. Engem is zavar, meg másokat is. Órán, metrón, buszon, mindenhol ferde szemmel néznek rám, és meg is értem. Elsüllyednék szégyenemben...

Egyébként holnap megyek Bécsbe animátori munka interjúra. Németül. Jujj. Mostanában igyekszem rábeszélni magam, hogy angolul gondolkodás helyett inkább németül, meg néztem Így jártam anyátokkal-t is németül, de messze nem az igazi...Remélem ki tudom nyögni majd, mit akarok. De utána kinn maradunk egy napot pihenni meg várost nézni, jó lesz már pici nyugi, mintha ezer éve lett volna az a február eleji wellness...

Kezd elmúlni a szokásos betegség utáni félekavilágtól, nemakarokkimenni bár elég nehéz visszaszállni megint a mókuskerékbe, jó érzés volt lazsálni kicsit.

A védikus hindu rítusokban a férfi aludttejet ad várandós feleségének, amibe egy szem árpát és két szem babot tesz, azért, hogy a születendő gyermek fiú legyen. Ha nem fiú lesz mégsem, rosszul végezték a rítust. És mit szimbolizál a két bab meg az egy szem árpa? Na ki tudja?

Odafönn

Néha megfordul a fejemben az a szentségtörő gondolat, hogy az Úr ül odafönn a Mennyben, és fogja a fejét, hogy ezek a szerencsétlenek teljesen félremagyarázzák a tanításomat... 

...

Félek.

Olyan kicsi vagyok.

És olyan nagy a világ.

Mi van, ha belezuhanok és sosem érek az aljára.

Még inkább mi van, ha mégis leérek...

Kétség

Azt hiszem túlvállaltam magam. Ha csak eszembe jut az ELTE, rámjön a bőghetnék. Nem látom a fényt az alagút végén, mert hétről hétre annyi olvasnivaló van minden tárgyból, amennyi kettőre is elég lenne, a szakdogával nem haladok, és akkor még a hosszabb távú beadandókról nem is beszéltem.

Hiába a sok lista, teljesen elvesztem.

...

...

...

40 perc múlva találtam egy mondatot az olvasmányban, amivel küzdök:

Aggódásaitokat pedig bízzátok rá az Úrra, mert ő az, aki orvosolja azokat.

Ilyen egyszerű lenne?

Önvallásom

Bár úgysem nagyon olvas senki, vagy pont azért, most megosztok olyat, amit mostanában nem szoktam, mert már nem annyira személyes a blog. de ha már egy tanáromnak elküldtem, akkor már mindegy. márpedig elküldtem. igaz, ez volt a feladat. de nem volt kötelező, én mégis bevállaltam. talán dacból, talán kiváncsiságból, talán szánalomkeltésből, talán büszkeségből, talán kérkedésből, talán bizonytalansgából, talán válaszokat remélve, vagy talán mindezek együtt. és még nem is olyan tanár, akivel bármi szorosabb kapcsolatom lenne (bár anno első évben nagyon helyesnek találtam, idén meg nagyon ki voltam rajta akadva, hogy hogyan vizsgáztathat január 2-án, de ezek már elmúltak).

Nem tudom, jól tettem-e, hogy elmondtam, elküldtem, kicsit felületesnek érzem, nem lehet egy oldalban elmondani ennyi mindent, 7-8 év keresését, bizonytalanságait és majdnem meglelt igazságait. Mondjuk pont emiatt mentem vallástudomány minorra, hogy elgondolkodjak és megfogalmazzam az ilyen dolgokat magammal kapcsolatban, más megvilágításba helyezve. Kiváncsian várom, válaszol-e, és ha igen, mit.

Akkor hát lássuk, miről is van szó:

Vallási önreflexió

Egészen kicsi gyerekkoromban, 5-6 évesen ismerkedtem meg a Bibliával egy imaközösségben. Énekeltünk, Bibliát olvastunk, beszélgettünk, „aranymondásokat” tanultunk jutalomért és sokat kirándultunk. Aztán elsőáldozó lettem, otthagytam ezt a közösséget és templomba kezdtem járni. Mindez lényegében a szüleim döntése volt, bár egyikük sem műveli a vallását. Gimnáziumba a Szent Margitba jártam, szorosan összekapcsolódott a kamaszkor lázadása a kötelezően művelendő vallással, és itt kezdődött el az a keresés, amely máig is tart.

Sokáig könnyen kimondtam, hogy igen, római katolikus vagyok. Bárhol, bárkinek, bármi kifogása volt az Egyház ellen, én anyatigrisként harcoltam mellette, védtem foggal-körömmel, holott bennem is voltak kétségek. Aztán, ahogy lassan őszinte mertem lenni magamhoz, egyre inkább hangot adtam ezeknek a kétségeknek. Közben küzdöttem, és nem mertem ezt kifelé mutatni, mert úgy éreztem, tartozom annyival Istennek, hogy legalább a látszatát megtartom annak, hogy nem álltam be én is azok közé, akikkel korábban vitáztam, és egy jó adag büszkeség is volt, hogy nem hagyhatom, hogy mégis meggyőzzenek. De egyre inkább éreztem, hogy nem jók ezek a misén való látszatjelenlétek. Mígnem egyszer úgy döntöttem, hogy ha nem érzem jól magam a vasárnapi misén, akkor nincs is értelme ott lenni, Isten sem azt akarja, hogy a külsőség miatt elmenjek. Próbálkoztam még egy ideig, aztán elmaradtam szépen lassan. A gitáros ifjúsági énekek jelentették az utolsó szálat sokáig. Mert miközben hallgattam, énekeltem a gitáros dalokat, éreztem, miről kellene, hogy szóljon, csak nálam nem úgy működik. Sosem azt kérdőjeleztem meg, van-e Isten, addig nem is tudnék eljutni, de nem tudom, milyen. Újra meg újra próbálkozom, hátha valamelyik liturgiában teljesen át tudom élni, meg tudom találni azt az élményt, amire szükségem van, de mindig csak egy pillanatra tud elragadni, nem tartósan. Ez persze leginkább a személyiségemből adódik, gyertyaláng típus vagyok. Egyetlen helyen érzem mindig, mindenféle liturgia nélkül, hogy találkozhatok a Teremtővel, ez pedig a természet. Ahogy elkezdek beszélgetni, vitázni magammal kirándulások alkalmával, mindig úgy érzem, van, aki hallgatja.

Már nem tudnám azt mondani, hogy katolikus vagyok. Túl sok olyan tétel van, amivel nem tudok egyetérteni. Túl sok kérdés, túl sok értetlenség, túl sok ellenállás van bennem. Van ebben túlzott büszkeség, túlzott önállság, talán egy adag sértettség is. Jó volna igazán tartozni valahova, úgy, hogy mindennel egyetértek, nagyon vágyom arra, hogy olyan közösségem lehessen, akik úgy gondolkodnak, mint én, de nem szeretnék emiatt a saját hozzáállásomon változtatni. Márpedig egy igaz katolikus mára eretneknek tartan, miközben most már jobb, és sokszor Istennel őszintébben beszélgető embernek érzem magam, mint korábban voltam. Most vitázom. Vitázom Istennel, vitázom magammal, keresem a véleményem, mert független is akarok lenni, meg segítséget is szeretnék kérni, és jó volna, ha valaki megmondaná, mit gondoljak, de úgysem fogadnám el, ha bárki bármit mondana.

Sokszor elkeseredem, hogy mennyire reménytelenül nem találom az utat, de legtöbbször élvezem. Sokszor mintha lenne mellettem egy Barát, aki mosolyogva nézi csetlő-botló lépteimet, én mindig rámordulok, hogy miért nevet ki, aztán vele együtt nevetek magamon. Rájöttem, hogy mindannyian próbálunk rendszert alkotni, rendszerbe tenni és lehűzni magunkhoz az Örökkévalót, a Végtelent, de valójában esélyünk sincs megérteni Őt, csak abban reménykedhetünk, hogy nekünk adja a Megérzés adományát. Így lettem hívő, de vallástalan, vagy inkább valamiféle szinkretizmus híve.