Ma koncert közben elgondolkodtam azon, hogy is vagyunk én meg a zene. (Meg még csomó más dolgon is, de az most részletkérdés.) Valami olyasmi jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy gyerekkorom óta rajongok a zenéért, azt hiszem legfontosabb érzékszervem a fülem, és nem bírnék ki úgy egy napot sem, hogy ne hallgassak valamilyen zenét, a legrosszabb pillanataimon is tud segíteni, de sosem lettem műértő. Azt hallgatom, ami tetszik, és csak azért jegyzek meg néha neveket, hogy ami igazán tetszik, azt meg tudjam újra hallgatni. Soha senkit nem tudok besorolni irányzatokba, korszakokba, az ének érettséginél is iszonyatosan nyögvenyelősen tanultam a zenefelismerésre, hiába a 15 (uhh) év hegedülés meg zenei képzés, örök laikus maradok, és azt hiszem, nem is igazán bánom. Ez azért mindenesetre említésre méltó koncert volt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése