Önvallásom

Bár úgysem nagyon olvas senki, vagy pont azért, most megosztok olyat, amit mostanában nem szoktam, mert már nem annyira személyes a blog. de ha már egy tanáromnak elküldtem, akkor már mindegy. márpedig elküldtem. igaz, ez volt a feladat. de nem volt kötelező, én mégis bevállaltam. talán dacból, talán kiváncsiságból, talán szánalomkeltésből, talán büszkeségből, talán kérkedésből, talán bizonytalansgából, talán válaszokat remélve, vagy talán mindezek együtt. és még nem is olyan tanár, akivel bármi szorosabb kapcsolatom lenne (bár anno első évben nagyon helyesnek találtam, idén meg nagyon ki voltam rajta akadva, hogy hogyan vizsgáztathat január 2-án, de ezek már elmúltak).

Nem tudom, jól tettem-e, hogy elmondtam, elküldtem, kicsit felületesnek érzem, nem lehet egy oldalban elmondani ennyi mindent, 7-8 év keresését, bizonytalanságait és majdnem meglelt igazságait. Mondjuk pont emiatt mentem vallástudomány minorra, hogy elgondolkodjak és megfogalmazzam az ilyen dolgokat magammal kapcsolatban, más megvilágításba helyezve. Kiváncsian várom, válaszol-e, és ha igen, mit.

Akkor hát lássuk, miről is van szó:

Vallási önreflexió

Egészen kicsi gyerekkoromban, 5-6 évesen ismerkedtem meg a Bibliával egy imaközösségben. Énekeltünk, Bibliát olvastunk, beszélgettünk, „aranymondásokat” tanultunk jutalomért és sokat kirándultunk. Aztán elsőáldozó lettem, otthagytam ezt a közösséget és templomba kezdtem járni. Mindez lényegében a szüleim döntése volt, bár egyikük sem műveli a vallását. Gimnáziumba a Szent Margitba jártam, szorosan összekapcsolódott a kamaszkor lázadása a kötelezően művelendő vallással, és itt kezdődött el az a keresés, amely máig is tart.

Sokáig könnyen kimondtam, hogy igen, római katolikus vagyok. Bárhol, bárkinek, bármi kifogása volt az Egyház ellen, én anyatigrisként harcoltam mellette, védtem foggal-körömmel, holott bennem is voltak kétségek. Aztán, ahogy lassan őszinte mertem lenni magamhoz, egyre inkább hangot adtam ezeknek a kétségeknek. Közben küzdöttem, és nem mertem ezt kifelé mutatni, mert úgy éreztem, tartozom annyival Istennek, hogy legalább a látszatát megtartom annak, hogy nem álltam be én is azok közé, akikkel korábban vitáztam, és egy jó adag büszkeség is volt, hogy nem hagyhatom, hogy mégis meggyőzzenek. De egyre inkább éreztem, hogy nem jók ezek a misén való látszatjelenlétek. Mígnem egyszer úgy döntöttem, hogy ha nem érzem jól magam a vasárnapi misén, akkor nincs is értelme ott lenni, Isten sem azt akarja, hogy a külsőség miatt elmenjek. Próbálkoztam még egy ideig, aztán elmaradtam szépen lassan. A gitáros ifjúsági énekek jelentették az utolsó szálat sokáig. Mert miközben hallgattam, énekeltem a gitáros dalokat, éreztem, miről kellene, hogy szóljon, csak nálam nem úgy működik. Sosem azt kérdőjeleztem meg, van-e Isten, addig nem is tudnék eljutni, de nem tudom, milyen. Újra meg újra próbálkozom, hátha valamelyik liturgiában teljesen át tudom élni, meg tudom találni azt az élményt, amire szükségem van, de mindig csak egy pillanatra tud elragadni, nem tartósan. Ez persze leginkább a személyiségemből adódik, gyertyaláng típus vagyok. Egyetlen helyen érzem mindig, mindenféle liturgia nélkül, hogy találkozhatok a Teremtővel, ez pedig a természet. Ahogy elkezdek beszélgetni, vitázni magammal kirándulások alkalmával, mindig úgy érzem, van, aki hallgatja.

Már nem tudnám azt mondani, hogy katolikus vagyok. Túl sok olyan tétel van, amivel nem tudok egyetérteni. Túl sok kérdés, túl sok értetlenség, túl sok ellenállás van bennem. Van ebben túlzott büszkeség, túlzott önállság, talán egy adag sértettség is. Jó volna igazán tartozni valahova, úgy, hogy mindennel egyetértek, nagyon vágyom arra, hogy olyan közösségem lehessen, akik úgy gondolkodnak, mint én, de nem szeretnék emiatt a saját hozzáállásomon változtatni. Márpedig egy igaz katolikus mára eretneknek tartan, miközben most már jobb, és sokszor Istennel őszintébben beszélgető embernek érzem magam, mint korábban voltam. Most vitázom. Vitázom Istennel, vitázom magammal, keresem a véleményem, mert független is akarok lenni, meg segítséget is szeretnék kérni, és jó volna, ha valaki megmondaná, mit gondoljak, de úgysem fogadnám el, ha bárki bármit mondana.

Sokszor elkeseredem, hogy mennyire reménytelenül nem találom az utat, de legtöbbször élvezem. Sokszor mintha lenne mellettem egy Barát, aki mosolyogva nézi csetlő-botló lépteimet, én mindig rámordulok, hogy miért nevet ki, aztán vele együtt nevetek magamon. Rájöttem, hogy mindannyian próbálunk rendszert alkotni, rendszerbe tenni és lehűzni magunkhoz az Örökkévalót, a Végtelent, de valójában esélyünk sincs megérteni Őt, csak abban reménykedhetünk, hogy nekünk adja a Megérzés adományát. Így lettem hívő, de vallástalan, vagy inkább valamiféle szinkretizmus híve.