Az van, hogy attól még, hogy januárban letettem a szakmai középfokú nyelvvizsgát, kicsit sem tudok németül. Legalábbis gyereknyelv szinten. Nagyon sokszor csak bólogatok, csodálkozva kérdezek, meglepetten nézek és hitetlenkedek felváltva, semmit nem értve, és remélve, hogy jókor, jó helyen, jó sorrendben végzem el mindezt.
Ennek ellenére vagy talán inkább ezzel párhuzamosan egyre inkább érdekel és leköt annak a megfigyelése, mennyiféle gyerek létezik. Van, amelyik csak bambul, nem játszik, csak nézi a többieket, de nem rosszkedvű, hanem egyszerűen megfigyelő típus. van, amelyik pörög, be nem áll a szája, nagylány, de ha valamit meg kellene csinálni, és elsőre nem megy neki, rögtön visszaváltozik megszeppent, durcás, elkeseredett kicsi lánnyá. Van, akinél megvan az egyensúly a csintalanság és a segítőkészség között, és van, aki teljesen ki akar sajátítani magának, és mindent megtesz, hogy csak rá figyeljek. Akad olyan, aki azt akarja, hogy mindent csinálj meg helyette, mégpedig azonnal, de olyan is előfordul, aki láthatóan nem boldogul. mégis makacsul egyedül akarja megoldani a dolgot. Mindegyik külön kis személyiség, mindegyik reakció külön meglepetés. Hogy vajon mitől fél a krokodiltól a gyerek, aki nyilván még sosem találkozott krokodillal, vagy miért fél a nagy mosolygós kalózfigurától, miért borul ki az egyik, ha lefolyik a fagyi a kezére, vagy festékes lesz, és még sorolhatnám.
Ma az egyik kisfiú azt mondta, hogy őt az apukája nem is kedveli, csak a kisebb lánytesóját. Szomorú volt hallgatni, és persze nem tudtam meggyőzni, hogy ez biztos nem így van.
Jó volna jobban érteni a gyerekpszichológiához, már többen kérdezték, hogy egyébként télen óvónő vagyok-e, szóval valamit biztos jól is csinálok, de egyébként nagyon érzem, hogy kevés vagyok, kevés ez a pár napos képzés ahhoz, hogy igazán jól tudjak a gyerekekkel foglalkozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése