Búcsú

Millió éve nem írtam, kellene egy évösszegző meg egy évnyitó is, de valahogy nem megy. Valamiért már nem tartom jó ötletnek a blogolást (magam részéről, másokat olvasni továbbra is jó), egyrészt mert nem szeretek magamban beszélgetni, másrészt meg akit érdeklek, az úgyis tud azokról, amiket itt írok, harmadrészt meg nem érzem azt, hogy mindenkivel meg szeretném osztani a gondolataimat. 

Úgyhogy ezennel elköszönök, ha valami értelmes, közérdekű, mindenkit érintő és elgondolkodtató világmegváltó gondolat jut eszembe, akkor majd jelentkezem, de ha valaki csak arra kíváncsi, hogy velem mi van, ezentúl privátban keressen. 

Boldog Új Évet Mindenkinek! 

Kommentelő-szociológia

Mindig, mikor tanulás helyett olyan értelmetlen dolgokkal foglalkozom, mint közéleti blogokon a hozzászólások olvasása, újra és újra megdöbbenek. Még hozzá azon, hogy egymás számára ismeretlen emberek milyen könnyen küldik el a másikat melegebb éghajlatra, hülyézik le, mert más a véleménye, és egyáltalán, fogalmazzák meg a mondandójukat olyan ordenáré stílusban, amely jó érzésű ember előtt nem teszi őket szimpatikussá még akkor sem, ha egyébként a lényegben egyetértene. Egyszer kellene írni erről egy szociológiai elemzést, hogy vajon miért hozza ki egyesekből a legrosszabbat néhány gondolat, és miért nem lehet értelmesen megvitatni a legtöbb kérdést. Mert legyen bár az politika, vallás, éttermek, zene, életmód, mindenhol vannak ilyen kommentelők. 

Vajon született erről már szociológiai elemzés? És ezek az emberek vajon az életben is így minősítgetnek másokat vagy csak az internet "személytelen" világában van "bátorságuk" erre? Mert ugyebár nem személytelen valójában, vissza tudnánk keresni, (ennyi energiát azért már nem szoktam fektetni a dologba) hogy ki is az a másikat keresetlen szép szavakkal illető személy. 

És egyébként azzal, hogy én elítélem ezeket a megnyilvánulásokat, én is a másokról gyorsan ítélők táborát gyarapítom, nemdebár?

Közlekedés

Tegnap volt a Kodolányin egy előadás, amire már jó előre elterveztem, hogy elmegyek, mert érdekelt a téma. Bajorország, Németország első számú turisztikai és úti célja. 5kor végeztem az Astorián, 6kor kezdődött az előadás, kb. 40 perces kényelmes út. El is indultam, mikor hallom a buszon a Deákra menet, hogy nem jár a metró a Lehel tér és a Deák tér között. Hát jó, nem baj, akkor majd 105-ös busz. Na igen, a 105-ös busz 10 percig tett meg egy megállót (ami csak egy kereszteződés átkelését jelentette), mire átért a Deákról az Andrássy elejére, rájöttem, hogy nem fogom végig bírni ezt a tömegnyomort az egész Andrássyn. Nem baj, van nekünk egy földalattink is. Így hát indulás a földalattival Hősök teréig, hogy majd ott felszállok az addigra biztosan kiürülő 105-ös buszra. Tévedtem. Nem ürült ki. És közben már csak 10 perc volt az előadás kezdetéig. Késsek is, ki tudja mennyit, meg préseljem fel magam a tömegbe? Végül, bármennyire is érdekelt az előadás, a hazamenetel mellett döntöttem. 

És mi a csattanó az egészben? Mire visszaértem a földalattival a Deákra, már rendesen járt a metró.

Majd lesz egyébként itthon-értékelő poszt is, de az még érik bennem. 

Összegzés

Na hát az van kérem szépen, hogy holnap repülök haza. Mert itt most már 12 perce szombat van, én meg vasárnap délben repülök, szóval az már tényleg holnap. Nem kicsit várom, de azért félelmek is vannak bennem. Mert nagyon hiányzik már a környezetváltozás, az, hogy legyen saját privát terem, hogy ne kelljen mindig maszkot hordanom, hogy olyanokkal lehessek, akik megértenek (és nem a nyelvi akadályokra gondolok), hogy meglegyen a napi ingázás a munkahely/iskola és az otthon között, hogy az otthon tényleg otthon legyen és ne egy tömegszállás, hogy énekelhessek hangosan a szobámban, hogy hegedülhessek, hogy gitározhassak, hogy beszélgethessek mindenkivel, akit annyira régen nem láttam, hogy koncertre járhassak, hogy fesztiválra mehessek, hogy lássam a Dunát, hogy sétálhassak Budapesten, hogy biciklizhessek, és még reggelig sorolhatnám. De bennem van az is, hogy mindezt már annyira szépnek képzeltem el, hogy nagyon nehéz dolga lesz a valóságnak, ha meg akar felelni az álmaimnak. És bár már nem jó érzés itt a burokban lenni, mégiscsak védve vagyok a BKV bosszúságaitól, a dugóktól, az egyetemi ügyintézésektől, a hidegtől (bár este a 20 fokban a nappali 36 után eléggé a fagyhalál szélén állok), az esőtől, meg ilyesmiktől. Szóval elég kettős a dolog, visszaszokni sem lesz könnyű, de azért várom már az újabb kihívást.

Egyébként már összevissza áll a fejem, két-három napja bepakolok, rendezkedem, leadok, felveszek, elintézek dolgokat. Láttam, hogy nem lesz elég a cuccoknak a sporttáskám (pedig szinte semmit nem is vettem...), ezért vettem egy bőröndöt is, de persze itthon jöttem rá, hogy nem túl jó minőség. Meg akkor már ha bőröndöt vettem, és végre eljutottam a híres csütörtöki bazárba, akkor már vettem pár ruhát is jövő nyárra. Szóval a bepakolás már nagyjából megvan, de mindenféle dolgot át kell adnom az utódomnak, leadni a főnöknek, felírni a jövő évi delikvensnek, közben meg órafelvétel, óramegbeszélések és hasonló finomságok zajlanak az egyetemen, szóval kb. 3-4 napja már itt is vagyok, ott is vagyok, csak a gyerekekre nem jut eléggé agyam. Egyébként meg két hete boldogít minket egy 4 éves kisfiú, aki egyrészt nem fejlett még annyira, mint egy 4 éves általában, másrészt meg egy szem gyerekkel nem igazán lehet sokat kezdeni, szóval inkább baby sitting zajlik, mint animátorprogramok. 

Nem tudom, máshogy állnék-e hozzá, és most már eleve így programoztam-e magam, de nagyon nehezen bírnám ki idén még két hétig, mint a tavalyi szezont. Bár az is igaz, hogy akkor csak júniusban jöttem. 

Most meg már 7 és fél hónapja nem voltam otthon. Hosszú idő. 

Vége felé gyerekek

Na, hát eléggé a vége felé jár már a szezon, egyre inkább csak kisebb gyerekek jönnek, én meg egyre inkább már csak számolom vissza a napokat, hogy megint láthassam Budapestet és mindenkit, aki hiányzik. 

De azért azt még el szeretném mesélni nektek, micsoda vicces dolog történt velem vasárnap. Akkor éppen egy közös programunk volt a skandináv gyerekekkel, így mikor a gyülekező volt, odajött hozzám egy kislány, a nyakában Nazar (a skandináv miniklub) névkártyával, és megfogta a kezem. Elő szokott fordulni ilyen, hogy idegen gyerekek kinéznek maguknak, nincs is ezzel semmi gond, szóltam az animátoroknak, hogy ha számolják, ne aggódjanak, nálam van. Közben beszélgettem az egyik magyar anyukával, a kislány pedig hamarosan az ő kezét is megfogta. Ezen jót mosolyogtunk, majd teljesen ledöbbentünk, mikor azt hallottuk, hogy a kislány megszólal, és ezt kérdezi: "Te ki vagy?" Mondom milyen furcsa, úgy hangzik, mintha magyarul beszélt volna. Mondom neki magyarul, ismételje meg, erre újra: "Te ki vagy?" Mondom nahát, te beszélsz magyarul? "Igen." Ahhoz még nagyon kicsi volt, hogy ki tudjam szedni belőle, hogy ez hogyan is lehetséges, (gondolom nemzetközi szülők, vagy magyarok de kinn élnek Svédországban), de annyira jót mosolyogtam a dolgon, hihetetlen volt. :) Utána még kicsit beszélgettünk, de a szüleivel sajnos nem találkoztam.

Aztán van még az is, hogy végre ettem túró rudit, mert az új kolléganőm magyar, és hozott nekem otthonról. Nagyon fincsi volt, az eredeti étcsokis, pedig otthon már mindig a tejcsokisat ettem, de most ez még jobban esett így, mintha tejcsokis lett volna. :) 

A miniklubban meg van épp egy nagyon jófej testvérpár, egy fiú meg egy lány, csomót viccelődnek és folyton "Legyen Ön is milliomos"-t akarnak játszani,  ami azért nem egyszerű, főleg, hogy olyan gyönyörű tájszólásban beszélnek, hogy néha egy mukkot sem értek belőlük. 

Szóval most így röviden ennyi, hamarosan érkezem, pontosan 10 nap múlva ilyenkor (na jó, nem pontosan, mert 14:40-kor, szóval 37 perc múlva) már landolni fog a gépem Bécsben. 

Aktivistának lenni vagy nem lenni?

Az jutott ma eszembe, hogy én soha nem harcoltam semmiért. Ellenzem az állatkínzást, a népirtást, a melegek elleni erőszakot, a nemi erőszakot, a családon belüli erőszakot, a pedofíliát, a környezetszennyezést, a fogyatékosok hátrányos megkülönböztetését, az erdőirtásokat, a gyerekek dolgoztatását és még ki tudja, mennyi szörnyűséget a világban, de még soha semmiért nem harcoltam, nem tüntettem, nem hallattam a hangomat. Nem is tudom, melyiket választanám a sok szörnyűség közül, mi ellen harcoljak. Az ember egész életében tüntetéseket szervezhet, ha minden rossz ellen tenni akar, de vajon eljut-e valahova. Vajon kevesebb leszek-e én azért, mert nem megyek tüntetésekre és nem láncolom magam sehova, csak csendben próbálok odafigyelni, hogy minél kevésbé ártsak a környezetemnek? Azzal, hogy nem vagyok ott, támogatok én is minden rosszat? Melyik az igaz, ha nem vagytok velem, akkor ellenem vagytok, vagy ha nem vagytok ellenem, akkor velem vagytok? Sosem képzeltem el magam harcos aktivistának, inkább boldognak és hasznosnak, de valahogy nem ekkora felhajtással összekötve. 

Önzőség az, ha valaki úgy képzeli, hogy a saját életének élése közben próbál odafigyelni, mit tesz, és nem adja azt fel azért, hogy megmentse a bolygót/az állatokat/a gyerekeket/a melegeket/a cigányokat/a zsidókat/az afrikaiakat/a palesztinokat/a rabszolgákat…?

Ha az embernek nincs egy világmegváltó nagy célja, akkor vajon kevesebbet ér, mint akiknek hangját az egész emberiség hallhatja?

Egyáltalán, gyávaság-e az, hogy ha nem gondolunk ezekbe jobban bele? Gyávaság, hogy nem szeretem nézni az állatkínzós/erőszakos/földpusztítós stb videókat? Azt hiszem, igen. Mert kellemesebb elfoglalni magunkat a saját életünkkel és problémáinkkal, mint egyfolytában azon rágódni, mennyi szörnyűség van körülöttünk. Nem is lehet úgy élni, ha mindenbe igazán érezve belegondolsz, nem lehet elviselni ennyi szörnyűséget… Sosem tudnék már boldog lenni, ha minden rossz ellen teljes erőbedobással akarnék harcolni, teljesen felemésztene. Elég nekem az, ha én tudok nem rosszat tenni, elég nekem azzal megküzdeni, hogy mi a helyes a saját kis életemben. És azt hiszem, ha egyszer felnövök, sem leszek képes ennél többre, még ha szégyellem is magam ezért. 

Magyaros mosás

Azért próbáld meg azt megmagyarázni egy magyarul tanulónak, hogy miért van az, hogy a  kezedet megmosod, a kocsidat lemosod, a ruhádat kimosod, a padlót felmosod, a piszkos edényt elmosod, miközben mindig annyi történik, hogy víz és tisztítószer segítségével tisztává teszel egy dolgot. És akkor még nem is volt szó arról, hogy mi van, ha valakinek bemosol egyet, akinek ettől aztán összemosódnak az emlékei...

Elsők napjai

Tegnap voltam megint a faluban. Levágtak egy bárányt is, többek között a jövetelem tiszteletére, de a legjobb része a napnak mégis csak a merülés volt. 

Gyönyörű világot láttam odalenn, egy teljesen nyugodt, fenséges és mégis az ismeretlensége miatt félelmetes világot. Szivacsok, tengeri sünök, sok kis színes hal, növények, sziklák mindenfelé. Sikerült legyőznöm a félelmemet, hogy nekicsapódom a szikláknak, és óvatosan még hozzájuk is mertem érni a víz alatt. Persze merülni nem egyszerű, elég sok dologra kell figyelni, mert az egyáltalán nem elég, hogy én még bírnám levegővel a víz alatt, ha közben nem tudom elég erősen fújni a fülemet, és ezért fáj a nyomástól. Nem mondom, hogy tökéletesen ment, de azért volt, hogy le tudtam menni 3-4 méter mélyre, ami persze a profi tanárom 15-20 méteréhez semmi, de kezdetnek nem rossz. Persze olyan is volt, hogy rögtön fel kellett jönnöm, mert annyira röhögtem magamon, hogy tele ment a szemüvegem vízzel, annyira viccesnek éreztem, ahogy lefelé haladás helyett csak a víz felszíne fölött kapálódzom és forgok körbe. Mikor elfáradtam, jó volt csak fentről is nézni, ahogy a fény prizmaként csillogva érkezik le a mélybe, és a halak teljes gondtalanságban hagyják sodorni magukat. (Persze nem volt teljesen teljes az a gondtalanság, mert egy papagájhal szigony áldozatává vált.) Úgy elrepült a három óra, hogy észre sem vettem, csak mikor kiértem a partra, hogy mennyire fáradt vagyok.

Ma meg megkaptam életem első infúzióját, mert a doktor bácsi (ööö, inkább srác) úgy gondolta, nem jó az, ha kiszáradok. Szerintem kicsit túlparázta a dolgot, bár az igaz, hogy így rég fájt a hasam, pontosan akkor, mikor legutóbb ételmérgezésem volt. Nem kellemes érzés, ahogy folyik valami hideg cucc bele az ereidbe... Ráadásul túl sok vámpíros filmet néztem ahhoz, hogy ne jusson eszembe, hogy vajon mi lehet abban a tasakban... 

De még élek, és gyógyulgatok, holnap várnak megint a gyerekek, remélem nem megint orrkarmolással, de egyedül vagyok éppen velük, mert kolléganőm egy hete fekszik, mivel elvágta a lábát. Drukkoljatok, hogy gyorsan meggyógyuljon, hogy ki tudjam venni még a maradék 3 nap szabadságomat. 

És pontosan mához egy hónapra ilyenkor már otthon leszek, félig vidáman, mert már hiányoztok, félig szomorúan, mert lesz, aki innen fog hiányozni. 

Mai gyerekszáj

Magyar kisfiú déli szünetünkben:
- De én nem akarok menni, itt akarok maradni az Ivettel. (úgy, hogy előtte fél órával elment apukájával, mert megunta)
- De most nekünk is szünet van. én sem leszek itt.
- Nem baj, akkor megyek veled.
- De én most ebédelni fogok.
- Akkor ebédelek veled.
- De aludni is fogok.
- Ja, akkor mégsem.

Délután miután később érkeztem a kincskeresés előkészítése miatt, leülök mellé. Körülnéz, és megkérdezi:
- Mikor jön az Ivett?
- De hát itt vagyok, itt ülök melletted.
- De akkor meg hol a szemüveged?

Nem ismert meg szemüveg nélkül. :) Olyan volt már, hogy egyenruha nélkül nem ismertek meg, de hogy szemüveg nélkül sem... :)

Címszavakban

1. Meleg van. Nagyon. A zuhanyzás sem segít. Vagy maximum egy percig.
2. Gyerekszáj: de nehogy nehéz legyél ám, húzd be a hasad. :)
3. Valaki beletört egy kulcsot a zárunkba. Vagy részeg volt vagy be akart jönni.
4. 6 hónapra vagyok beállítva. Honvágyam van.
5. Meleg van. De ezt már mondtam.
6. Már nagyjából értem a török gyereknyelvet. (6 éves)
7. Túrógombóc, rántott hús, húsleves, pörkölt nokedlivel és kovászos uborkával, túrós tészta sült szalonnával. A sorrend mindegy.

Falusi dolgok meg egyveleg

Tudom, hogy ezer éve nem írtam, és nem azért, mert semmi nem történik. Épp ellenkezőleg, sok dolog történik. Voltam egy hétig szabadságon a faluban, ami egy teljesen más világ volt. Máshogy telt az idő, máshogy folyik az élet, más dolgok a fontosak, más kérdések merülnek fel. Nem tartom magam városi cicának, de egyértelműen nagyon távol áll tőlem a falu. Nem ismerem a növényeket, nem tudom, melyik zöldség mire jó. Bár persze a magyar konyhában használtakat azért nagyrészt ismerem, de ha egy török növényt látok, ugye a nyelv miatt még nehezebb dolgom van. Nagyon érdekes volt lelassulni kicsit, nyugodtan teázni meg beszélgetni órákig esténként, meg megfigyelni azt a napi rutint, amikor minden nap teljesen ugyanolyan, és csak az befolyásolja az életet, hogy milyen idő van, és akkor éppen melyik növénnyel mit kell tenni. Nagyon szeretek kijönni a városból a természetbe, kicsit élvezni a csendet, de nem tudom elképzelni magam falusi lányként. Mint ahogy mindenféle környezettudatosságom ellenére azt sem fogom azt hiszem igazán úgy megérteni, mint ők, hogy mit is jelent a víz, mit is jelent sok-sok pénzt költeni arra, hogy kutat fúrjanak ott, ahol nem is biztos, hogy találnak vizet, mit jelent felfogni azt, hogy a fárasztó munka ellenére, amit beleölsz a növényekbe, kiszáradnak, megbetegszenek, vagy ha nem is lesz bajuk, akkor is olyan nevetséges áron lehet eladni őket, hogy több a munka velük, mint a haszon. 

Szóval azt hiszem, leginkább azt éreztem, hogy nehéz ott, de sosem a panaszokból, mert azt nagyon keveset hallani. Az emberek valahogy ehhez vannak hozzászokva, többségük szerintem nem is képzeli másmilyennek vagy könnyebbnek az életet. 

Most már kicsit többet értettem a török társalgásból, mint februárban, de azért még mindig van hova fejlődnöm. Szeretnék annyira megtanulni törökül, hogy teljesen nyugodtan tudjam használni, mert a kinézetem alapján mindig tudni fogják, hogy külföldi vagyok, akkor legalább a beszédemen ne érezzék annyira. 

Egyébként a gyerekek édesek, az angolt rohamosan felejtem, mert nem nagyon használom, cserébe a németem meg a törököm javul, baromi meleg van, a kolléganőm jófej, de nagyon idióta tud lenni, és hozzá képest nagymama vagyok, próbálom túlélni és elkerülni a drámákat, mert itt mindig valami dráma van, olyan tipikus török mentalitással, vezettem is párszor és nagyon élveztem, meg bosszankodom a magyar vendégeken, ha néha a rosszabb fajtával futok össze. Hát zanzásítva ennyi, majd kaptok képeket is :)

Örömök

Tegnap felhívtak a biztonsági őrök, hogy csomagom érkezett. Igencsak meglepetten néztem, mivel szerdán már megérkeztek a könyvek, amiket a szakdolgozatomhoz vártam, mondom ez meg mi lehet. Odamegyek, átveszem, kinyitom, és megdöbbenten veszem tudomásul, hogy egy okostelefon. Hát annyira elképedtem és fülig ért a szám, hogy azt le kellett volna fényképezni. :) Oké, hogy mondtam, hogy egyszer majd akarok venni, de gondoltam ráér az még. :) Hát most már okostelefonom is van. Egy hónappal hamarabb lett szülinapi ajándékom. :)

Ami meg legalább ennyire jó hír, hogy ma érkezik a kolléganőm Ausztriából, és így végre nem leszek egyedül a gyerekekkel, azért 8-10 gyerekkel már nem volt egyszerű, tegnap már öttel is igazi sárkány voltam, mert egyáltalán nem akartak rám hallgatni és folyton veszekedtek meg verekedtek. De mostantól tuti jobb lesz, ketten majd jól össze tudunk dolgozni, remélem. :) Nagyon izgatott vagyok, hogy milyen lesz.

De persze a legeslegjobb hír, hogy két hét múlva elmegyek egy hét szabadságra, mert végre végre végre megjön, akit annyira várok, hogy az leírhatatlan. :)

Hát csak ennyi, szép napot mindenkinek! :)