Na, hát az úgy volt..... De rég is volt. Meg amúgy is most pápaválasztás meg alkotmánymódosítás van, sokkal fontosabbak ezek az itteni aprócseprő dolgoknál...De azért megpróbálom összefoglalni az elmúlt két hét eseményeit.
Úgy kezdődött, hogy leültünk, és összeírtuk, hogy milyen útvonalon, minél kevesebb túrázással melyik hotelekbe vigyem el az önéletrajzomat. Én meg reggel szépen felkeltem, kicsit kiöltöztem, és útnak is indultam. Majd félúton észrevettem, hogy itthon hagytam az útvonaltervet. Node sebaj, már úgyis megtanultam fejből, térkép meg amúgy is van nálam. Hát, az első hotel meg is lett, kisebb keresgélés után. Bár már az is vicces volt. Bementem ugyanis egy üzletbe érdeklődni (kedves nálam jobb magyarosok, mi a különbség a bolt és az üzlet között?), törökül, természetesen. Az eladó hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, rögtön megnézte nekem interneten, hol is van a hotel, és válaszolt is, angolul. Mire én visszakérdeztem pontosítás céljából törökül. Mire ő megmondta, hogy nem teljesen tudja, hol van, de leírja nekem egy papírra, mindezt megint angolul. Majd rám nézett, és megkérdezte magától törökül, miért is beszél ő angolul, ha én tudok törökül. Mosolyogtunk egyet, én meg folytattam az utam. Aztán a második hotelhez csak mentem a fejem után és nem kérdeztem, ennek köszönhetően teljesen máshova lyukadtam ki, mint akartam. Egyszer csak ott volt egy hotel az utamban. Gondoltam bemegyek, megkérdezem, nem keresnek-e esetleg recepcióst. A recepciós először azt mondta az angolul feltett kérdésemre, hogy igen, ő a recepciós, de aztán megértettük egymást. Rögtön ki is töltettek velem egy papírt, és jött a manager, hogy beszéljünk. Lezajlott életem első török állásinterjúja, és két nappal későbbre be is hívtak, hogy megnézzék, mennyire boldogulok. Az egyetlen hiba, hogy nem kértem elég magas fizetést, rögtön rábólintottak, hogy rendben lesz, az pedig itt sosem jó jel.
Ezután mentem tovább, volt olyan hely, ahol emlékeztek az önéletrajzomra, amit elküldtem korábban interneten, ezt is biztató jelnek vettem, és volt olyan hely (a Ritz Hotel), ami annyira puccos volt, hogy alig mertem betenni a lábam. Az elegánsabb hotelekben itt mindenhol biztonsági átvilágításon kell átesni, mint ahogy egyébként minden bevásárlóközpontba egy mágnese kapun keresztül lehet bejutni.
A szállodatúrában egyébként jól elfáradtam. Ez a város mindenhol lejt valamerre. Egy hegy fel egy völgy le, és ahova mész, az mindig valahol messze a távolban magasodik előtted, két völgy után. Ráadásul nem látom át a forgalmat sem, biztos, hogy sokkal nagyobb kerülőket tettem, mint értelmes lett volna, de nekem annyira nincs agyam a térképekhez, hogy azért már feljelentést lehetne tenni valami felsőbb hatalomnál, vagy legalábbis kárpótlást kérni. A tavlához sincs agyam. (Bár mondjuk ez nem meglepő, a sakkhoz sem volt sosem, képtelen vagyok a másik fejével előre gondolkodni, legtöbbször a saját lépésemet sem tudom előre...) Nem is lesz belőlem sosem török. Hazafelé is szerintem több kilométert kerültem, mikor még mindig egy völgy túloldalán láttam csak a Hiltont, és kétségbeesetten kérdeztem egy embert, hogyan lehet átjutni oda. Persze nem találtam meg az alagutat, amit mondott, így egyszer csak a séta végén már a Hilton alatt voltam, és sehol nem láttam egyenesen felvezető utat a hegyre. Így aztán inkább kimaradt a Hilton. Közben megbeszéltünk egy másik turistával, hogy az egyetlen hely, amit tudok a városban, az a hotel, amit kérdezett, mert épp onnan jövök, én meg cserébe megkérdeztem, merre van a tenger, ő meg azt felelte, úgy emlékszik, arrafelé látta. Mintha valami kis apróság lenne, ami épp, hogy felbukkan az ember perifériájában. Végül meglett a tenger is, és sajgó lábakkal a kirándulás után haza is találtam.
Ez a hazatalálás is érdekes. Most már nem, de az első 3 hétben úgy működött a dolog, hogy csak akkor nyugodtam meg teljesen, hogy tényleg jó helyen járok, amikor a kapu kinyílt az általam beütött kódra. Mert itt egymás mellett sorakoznak teljesen ugyanolyan házak, sok-sok kilométer hosszan, mindenféle jól megjegyezhető ismertetőjel nélkül. Vagyis most már tudom, hogy megy az út, de valószínűleg ha kidobnának pár sarokkal odébb, fogalmam sem lenne, merre induljak. Robotházak a tömeglakótelepről. És még az is áthallatszik a szomszédból, ha csörög a telefon. És van sok dzsámi meg még több iskola. Vagyis még nem számoltam meg, így nem tudom, melyikből van több.
A buszok egyébként úgy működnek itt, hogy kártyarendszer van. Vagyis veszel egy kártyát, és arra töltesz fel mindig pénzt, amit aztán az első ajtónál felszállva lehúzol egy leolvasón. Senkinek eszébe sem jut elslisszolni a leolvasó mellett, ha nincs pénz a kártyádon, szólsz, és a buszvezető megvárja, míg leszállsz a legközelebbi töltőállomáson és teszel rá, vagy megkérsz valakit, hogy fizessen neked a kártyájával, te meg adsz cserébe készpénzt. Ha nagyon sokan vannak a buszon, amit itt nem egyszer előfordul (hihetetlen, kétszer annyi ember él ebben a városban, mint egész Magyarországon), akkor a középső ajtónál is fel lehet szállni. Ilyenkor a kártya szépen előrevándorol mindenkin keresztül a leolvasóig, majd vissza. Nem veszik el, nem nyúlják le, és tuti, hogy előreküldöd.
Na, és itt a vége mára, elvágjuk a mese fonalát, mert azóta is ebben a hotelben dolgozom, ahova véletlen betévedtem, ami azt jelenti, hogy minden reggel fél 6-kor kelek, és az sajnos már mindjárt itt van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése