Búcsú

Millió éve nem írtam, kellene egy évösszegző meg egy évnyitó is, de valahogy nem megy. Valamiért már nem tartom jó ötletnek a blogolást (magam részéről, másokat olvasni továbbra is jó), egyrészt mert nem szeretek magamban beszélgetni, másrészt meg akit érdeklek, az úgyis tud azokról, amiket itt írok, harmadrészt meg nem érzem azt, hogy mindenkivel meg szeretném osztani a gondolataimat. 

Úgyhogy ezennel elköszönök, ha valami értelmes, közérdekű, mindenkit érintő és elgondolkodtató világmegváltó gondolat jut eszembe, akkor majd jelentkezem, de ha valaki csak arra kíváncsi, hogy velem mi van, ezentúl privátban keressen. 

Boldog Új Évet Mindenkinek! 

Kommentelő-szociológia

Mindig, mikor tanulás helyett olyan értelmetlen dolgokkal foglalkozom, mint közéleti blogokon a hozzászólások olvasása, újra és újra megdöbbenek. Még hozzá azon, hogy egymás számára ismeretlen emberek milyen könnyen küldik el a másikat melegebb éghajlatra, hülyézik le, mert más a véleménye, és egyáltalán, fogalmazzák meg a mondandójukat olyan ordenáré stílusban, amely jó érzésű ember előtt nem teszi őket szimpatikussá még akkor sem, ha egyébként a lényegben egyetértene. Egyszer kellene írni erről egy szociológiai elemzést, hogy vajon miért hozza ki egyesekből a legrosszabbat néhány gondolat, és miért nem lehet értelmesen megvitatni a legtöbb kérdést. Mert legyen bár az politika, vallás, éttermek, zene, életmód, mindenhol vannak ilyen kommentelők. 

Vajon született erről már szociológiai elemzés? És ezek az emberek vajon az életben is így minősítgetnek másokat vagy csak az internet "személytelen" világában van "bátorságuk" erre? Mert ugyebár nem személytelen valójában, vissza tudnánk keresni, (ennyi energiát azért már nem szoktam fektetni a dologba) hogy ki is az a másikat keresetlen szép szavakkal illető személy. 

És egyébként azzal, hogy én elítélem ezeket a megnyilvánulásokat, én is a másokról gyorsan ítélők táborát gyarapítom, nemdebár?

Közlekedés

Tegnap volt a Kodolányin egy előadás, amire már jó előre elterveztem, hogy elmegyek, mert érdekelt a téma. Bajorország, Németország első számú turisztikai és úti célja. 5kor végeztem az Astorián, 6kor kezdődött az előadás, kb. 40 perces kényelmes út. El is indultam, mikor hallom a buszon a Deákra menet, hogy nem jár a metró a Lehel tér és a Deák tér között. Hát jó, nem baj, akkor majd 105-ös busz. Na igen, a 105-ös busz 10 percig tett meg egy megállót (ami csak egy kereszteződés átkelését jelentette), mire átért a Deákról az Andrássy elejére, rájöttem, hogy nem fogom végig bírni ezt a tömegnyomort az egész Andrássyn. Nem baj, van nekünk egy földalattink is. Így hát indulás a földalattival Hősök teréig, hogy majd ott felszállok az addigra biztosan kiürülő 105-ös buszra. Tévedtem. Nem ürült ki. És közben már csak 10 perc volt az előadás kezdetéig. Késsek is, ki tudja mennyit, meg préseljem fel magam a tömegbe? Végül, bármennyire is érdekelt az előadás, a hazamenetel mellett döntöttem. 

És mi a csattanó az egészben? Mire visszaértem a földalattival a Deákra, már rendesen járt a metró.

Majd lesz egyébként itthon-értékelő poszt is, de az még érik bennem. 

Összegzés

Na hát az van kérem szépen, hogy holnap repülök haza. Mert itt most már 12 perce szombat van, én meg vasárnap délben repülök, szóval az már tényleg holnap. Nem kicsit várom, de azért félelmek is vannak bennem. Mert nagyon hiányzik már a környezetváltozás, az, hogy legyen saját privát terem, hogy ne kelljen mindig maszkot hordanom, hogy olyanokkal lehessek, akik megértenek (és nem a nyelvi akadályokra gondolok), hogy meglegyen a napi ingázás a munkahely/iskola és az otthon között, hogy az otthon tényleg otthon legyen és ne egy tömegszállás, hogy énekelhessek hangosan a szobámban, hogy hegedülhessek, hogy gitározhassak, hogy beszélgethessek mindenkivel, akit annyira régen nem láttam, hogy koncertre járhassak, hogy fesztiválra mehessek, hogy lássam a Dunát, hogy sétálhassak Budapesten, hogy biciklizhessek, és még reggelig sorolhatnám. De bennem van az is, hogy mindezt már annyira szépnek képzeltem el, hogy nagyon nehéz dolga lesz a valóságnak, ha meg akar felelni az álmaimnak. És bár már nem jó érzés itt a burokban lenni, mégiscsak védve vagyok a BKV bosszúságaitól, a dugóktól, az egyetemi ügyintézésektől, a hidegtől (bár este a 20 fokban a nappali 36 után eléggé a fagyhalál szélén állok), az esőtől, meg ilyesmiktől. Szóval elég kettős a dolog, visszaszokni sem lesz könnyű, de azért várom már az újabb kihívást.

Egyébként már összevissza áll a fejem, két-három napja bepakolok, rendezkedem, leadok, felveszek, elintézek dolgokat. Láttam, hogy nem lesz elég a cuccoknak a sporttáskám (pedig szinte semmit nem is vettem...), ezért vettem egy bőröndöt is, de persze itthon jöttem rá, hogy nem túl jó minőség. Meg akkor már ha bőröndöt vettem, és végre eljutottam a híres csütörtöki bazárba, akkor már vettem pár ruhát is jövő nyárra. Szóval a bepakolás már nagyjából megvan, de mindenféle dolgot át kell adnom az utódomnak, leadni a főnöknek, felírni a jövő évi delikvensnek, közben meg órafelvétel, óramegbeszélések és hasonló finomságok zajlanak az egyetemen, szóval kb. 3-4 napja már itt is vagyok, ott is vagyok, csak a gyerekekre nem jut eléggé agyam. Egyébként meg két hete boldogít minket egy 4 éves kisfiú, aki egyrészt nem fejlett még annyira, mint egy 4 éves általában, másrészt meg egy szem gyerekkel nem igazán lehet sokat kezdeni, szóval inkább baby sitting zajlik, mint animátorprogramok. 

Nem tudom, máshogy állnék-e hozzá, és most már eleve így programoztam-e magam, de nagyon nehezen bírnám ki idén még két hétig, mint a tavalyi szezont. Bár az is igaz, hogy akkor csak júniusban jöttem. 

Most meg már 7 és fél hónapja nem voltam otthon. Hosszú idő. 

Vége felé gyerekek

Na, hát eléggé a vége felé jár már a szezon, egyre inkább csak kisebb gyerekek jönnek, én meg egyre inkább már csak számolom vissza a napokat, hogy megint láthassam Budapestet és mindenkit, aki hiányzik. 

De azért azt még el szeretném mesélni nektek, micsoda vicces dolog történt velem vasárnap. Akkor éppen egy közös programunk volt a skandináv gyerekekkel, így mikor a gyülekező volt, odajött hozzám egy kislány, a nyakában Nazar (a skandináv miniklub) névkártyával, és megfogta a kezem. Elő szokott fordulni ilyen, hogy idegen gyerekek kinéznek maguknak, nincs is ezzel semmi gond, szóltam az animátoroknak, hogy ha számolják, ne aggódjanak, nálam van. Közben beszélgettem az egyik magyar anyukával, a kislány pedig hamarosan az ő kezét is megfogta. Ezen jót mosolyogtunk, majd teljesen ledöbbentünk, mikor azt hallottuk, hogy a kislány megszólal, és ezt kérdezi: "Te ki vagy?" Mondom milyen furcsa, úgy hangzik, mintha magyarul beszélt volna. Mondom neki magyarul, ismételje meg, erre újra: "Te ki vagy?" Mondom nahát, te beszélsz magyarul? "Igen." Ahhoz még nagyon kicsi volt, hogy ki tudjam szedni belőle, hogy ez hogyan is lehetséges, (gondolom nemzetközi szülők, vagy magyarok de kinn élnek Svédországban), de annyira jót mosolyogtam a dolgon, hihetetlen volt. :) Utána még kicsit beszélgettünk, de a szüleivel sajnos nem találkoztam.

Aztán van még az is, hogy végre ettem túró rudit, mert az új kolléganőm magyar, és hozott nekem otthonról. Nagyon fincsi volt, az eredeti étcsokis, pedig otthon már mindig a tejcsokisat ettem, de most ez még jobban esett így, mintha tejcsokis lett volna. :) 

A miniklubban meg van épp egy nagyon jófej testvérpár, egy fiú meg egy lány, csomót viccelődnek és folyton "Legyen Ön is milliomos"-t akarnak játszani,  ami azért nem egyszerű, főleg, hogy olyan gyönyörű tájszólásban beszélnek, hogy néha egy mukkot sem értek belőlük. 

Szóval most így röviden ennyi, hamarosan érkezem, pontosan 10 nap múlva ilyenkor (na jó, nem pontosan, mert 14:40-kor, szóval 37 perc múlva) már landolni fog a gépem Bécsben. 

Aktivistának lenni vagy nem lenni?

Az jutott ma eszembe, hogy én soha nem harcoltam semmiért. Ellenzem az állatkínzást, a népirtást, a melegek elleni erőszakot, a nemi erőszakot, a családon belüli erőszakot, a pedofíliát, a környezetszennyezést, a fogyatékosok hátrányos megkülönböztetését, az erdőirtásokat, a gyerekek dolgoztatását és még ki tudja, mennyi szörnyűséget a világban, de még soha semmiért nem harcoltam, nem tüntettem, nem hallattam a hangomat. Nem is tudom, melyiket választanám a sok szörnyűség közül, mi ellen harcoljak. Az ember egész életében tüntetéseket szervezhet, ha minden rossz ellen tenni akar, de vajon eljut-e valahova. Vajon kevesebb leszek-e én azért, mert nem megyek tüntetésekre és nem láncolom magam sehova, csak csendben próbálok odafigyelni, hogy minél kevésbé ártsak a környezetemnek? Azzal, hogy nem vagyok ott, támogatok én is minden rosszat? Melyik az igaz, ha nem vagytok velem, akkor ellenem vagytok, vagy ha nem vagytok ellenem, akkor velem vagytok? Sosem képzeltem el magam harcos aktivistának, inkább boldognak és hasznosnak, de valahogy nem ekkora felhajtással összekötve. 

Önzőség az, ha valaki úgy képzeli, hogy a saját életének élése közben próbál odafigyelni, mit tesz, és nem adja azt fel azért, hogy megmentse a bolygót/az állatokat/a gyerekeket/a melegeket/a cigányokat/a zsidókat/az afrikaiakat/a palesztinokat/a rabszolgákat…?

Ha az embernek nincs egy világmegváltó nagy célja, akkor vajon kevesebbet ér, mint akiknek hangját az egész emberiség hallhatja?

Egyáltalán, gyávaság-e az, hogy ha nem gondolunk ezekbe jobban bele? Gyávaság, hogy nem szeretem nézni az állatkínzós/erőszakos/földpusztítós stb videókat? Azt hiszem, igen. Mert kellemesebb elfoglalni magunkat a saját életünkkel és problémáinkkal, mint egyfolytában azon rágódni, mennyi szörnyűség van körülöttünk. Nem is lehet úgy élni, ha mindenbe igazán érezve belegondolsz, nem lehet elviselni ennyi szörnyűséget… Sosem tudnék már boldog lenni, ha minden rossz ellen teljes erőbedobással akarnék harcolni, teljesen felemésztene. Elég nekem az, ha én tudok nem rosszat tenni, elég nekem azzal megküzdeni, hogy mi a helyes a saját kis életemben. És azt hiszem, ha egyszer felnövök, sem leszek képes ennél többre, még ha szégyellem is magam ezért. 

Magyaros mosás

Azért próbáld meg azt megmagyarázni egy magyarul tanulónak, hogy miért van az, hogy a  kezedet megmosod, a kocsidat lemosod, a ruhádat kimosod, a padlót felmosod, a piszkos edényt elmosod, miközben mindig annyi történik, hogy víz és tisztítószer segítségével tisztává teszel egy dolgot. És akkor még nem is volt szó arról, hogy mi van, ha valakinek bemosol egyet, akinek ettől aztán összemosódnak az emlékei...

Elsők napjai

Tegnap voltam megint a faluban. Levágtak egy bárányt is, többek között a jövetelem tiszteletére, de a legjobb része a napnak mégis csak a merülés volt. 

Gyönyörű világot láttam odalenn, egy teljesen nyugodt, fenséges és mégis az ismeretlensége miatt félelmetes világot. Szivacsok, tengeri sünök, sok kis színes hal, növények, sziklák mindenfelé. Sikerült legyőznöm a félelmemet, hogy nekicsapódom a szikláknak, és óvatosan még hozzájuk is mertem érni a víz alatt. Persze merülni nem egyszerű, elég sok dologra kell figyelni, mert az egyáltalán nem elég, hogy én még bírnám levegővel a víz alatt, ha közben nem tudom elég erősen fújni a fülemet, és ezért fáj a nyomástól. Nem mondom, hogy tökéletesen ment, de azért volt, hogy le tudtam menni 3-4 méter mélyre, ami persze a profi tanárom 15-20 méteréhez semmi, de kezdetnek nem rossz. Persze olyan is volt, hogy rögtön fel kellett jönnöm, mert annyira röhögtem magamon, hogy tele ment a szemüvegem vízzel, annyira viccesnek éreztem, ahogy lefelé haladás helyett csak a víz felszíne fölött kapálódzom és forgok körbe. Mikor elfáradtam, jó volt csak fentről is nézni, ahogy a fény prizmaként csillogva érkezik le a mélybe, és a halak teljes gondtalanságban hagyják sodorni magukat. (Persze nem volt teljesen teljes az a gondtalanság, mert egy papagájhal szigony áldozatává vált.) Úgy elrepült a három óra, hogy észre sem vettem, csak mikor kiértem a partra, hogy mennyire fáradt vagyok.

Ma meg megkaptam életem első infúzióját, mert a doktor bácsi (ööö, inkább srác) úgy gondolta, nem jó az, ha kiszáradok. Szerintem kicsit túlparázta a dolgot, bár az igaz, hogy így rég fájt a hasam, pontosan akkor, mikor legutóbb ételmérgezésem volt. Nem kellemes érzés, ahogy folyik valami hideg cucc bele az ereidbe... Ráadásul túl sok vámpíros filmet néztem ahhoz, hogy ne jusson eszembe, hogy vajon mi lehet abban a tasakban... 

De még élek, és gyógyulgatok, holnap várnak megint a gyerekek, remélem nem megint orrkarmolással, de egyedül vagyok éppen velük, mert kolléganőm egy hete fekszik, mivel elvágta a lábát. Drukkoljatok, hogy gyorsan meggyógyuljon, hogy ki tudjam venni még a maradék 3 nap szabadságomat. 

És pontosan mához egy hónapra ilyenkor már otthon leszek, félig vidáman, mert már hiányoztok, félig szomorúan, mert lesz, aki innen fog hiányozni. 

Mai gyerekszáj

Magyar kisfiú déli szünetünkben:
- De én nem akarok menni, itt akarok maradni az Ivettel. (úgy, hogy előtte fél órával elment apukájával, mert megunta)
- De most nekünk is szünet van. én sem leszek itt.
- Nem baj, akkor megyek veled.
- De én most ebédelni fogok.
- Akkor ebédelek veled.
- De aludni is fogok.
- Ja, akkor mégsem.

Délután miután később érkeztem a kincskeresés előkészítése miatt, leülök mellé. Körülnéz, és megkérdezi:
- Mikor jön az Ivett?
- De hát itt vagyok, itt ülök melletted.
- De akkor meg hol a szemüveged?

Nem ismert meg szemüveg nélkül. :) Olyan volt már, hogy egyenruha nélkül nem ismertek meg, de hogy szemüveg nélkül sem... :)

Címszavakban

1. Meleg van. Nagyon. A zuhanyzás sem segít. Vagy maximum egy percig.
2. Gyerekszáj: de nehogy nehéz legyél ám, húzd be a hasad. :)
3. Valaki beletört egy kulcsot a zárunkba. Vagy részeg volt vagy be akart jönni.
4. 6 hónapra vagyok beállítva. Honvágyam van.
5. Meleg van. De ezt már mondtam.
6. Már nagyjából értem a török gyereknyelvet. (6 éves)
7. Túrógombóc, rántott hús, húsleves, pörkölt nokedlivel és kovászos uborkával, túrós tészta sült szalonnával. A sorrend mindegy.

Falusi dolgok meg egyveleg

Tudom, hogy ezer éve nem írtam, és nem azért, mert semmi nem történik. Épp ellenkezőleg, sok dolog történik. Voltam egy hétig szabadságon a faluban, ami egy teljesen más világ volt. Máshogy telt az idő, máshogy folyik az élet, más dolgok a fontosak, más kérdések merülnek fel. Nem tartom magam városi cicának, de egyértelműen nagyon távol áll tőlem a falu. Nem ismerem a növényeket, nem tudom, melyik zöldség mire jó. Bár persze a magyar konyhában használtakat azért nagyrészt ismerem, de ha egy török növényt látok, ugye a nyelv miatt még nehezebb dolgom van. Nagyon érdekes volt lelassulni kicsit, nyugodtan teázni meg beszélgetni órákig esténként, meg megfigyelni azt a napi rutint, amikor minden nap teljesen ugyanolyan, és csak az befolyásolja az életet, hogy milyen idő van, és akkor éppen melyik növénnyel mit kell tenni. Nagyon szeretek kijönni a városból a természetbe, kicsit élvezni a csendet, de nem tudom elképzelni magam falusi lányként. Mint ahogy mindenféle környezettudatosságom ellenére azt sem fogom azt hiszem igazán úgy megérteni, mint ők, hogy mit is jelent a víz, mit is jelent sok-sok pénzt költeni arra, hogy kutat fúrjanak ott, ahol nem is biztos, hogy találnak vizet, mit jelent felfogni azt, hogy a fárasztó munka ellenére, amit beleölsz a növényekbe, kiszáradnak, megbetegszenek, vagy ha nem is lesz bajuk, akkor is olyan nevetséges áron lehet eladni őket, hogy több a munka velük, mint a haszon. 

Szóval azt hiszem, leginkább azt éreztem, hogy nehéz ott, de sosem a panaszokból, mert azt nagyon keveset hallani. Az emberek valahogy ehhez vannak hozzászokva, többségük szerintem nem is képzeli másmilyennek vagy könnyebbnek az életet. 

Most már kicsit többet értettem a török társalgásból, mint februárban, de azért még mindig van hova fejlődnöm. Szeretnék annyira megtanulni törökül, hogy teljesen nyugodtan tudjam használni, mert a kinézetem alapján mindig tudni fogják, hogy külföldi vagyok, akkor legalább a beszédemen ne érezzék annyira. 

Egyébként a gyerekek édesek, az angolt rohamosan felejtem, mert nem nagyon használom, cserébe a németem meg a törököm javul, baromi meleg van, a kolléganőm jófej, de nagyon idióta tud lenni, és hozzá képest nagymama vagyok, próbálom túlélni és elkerülni a drámákat, mert itt mindig valami dráma van, olyan tipikus török mentalitással, vezettem is párszor és nagyon élveztem, meg bosszankodom a magyar vendégeken, ha néha a rosszabb fajtával futok össze. Hát zanzásítva ennyi, majd kaptok képeket is :)

Örömök

Tegnap felhívtak a biztonsági őrök, hogy csomagom érkezett. Igencsak meglepetten néztem, mivel szerdán már megérkeztek a könyvek, amiket a szakdolgozatomhoz vártam, mondom ez meg mi lehet. Odamegyek, átveszem, kinyitom, és megdöbbenten veszem tudomásul, hogy egy okostelefon. Hát annyira elképedtem és fülig ért a szám, hogy azt le kellett volna fényképezni. :) Oké, hogy mondtam, hogy egyszer majd akarok venni, de gondoltam ráér az még. :) Hát most már okostelefonom is van. Egy hónappal hamarabb lett szülinapi ajándékom. :)

Ami meg legalább ennyire jó hír, hogy ma érkezik a kolléganőm Ausztriából, és így végre nem leszek egyedül a gyerekekkel, azért 8-10 gyerekkel már nem volt egyszerű, tegnap már öttel is igazi sárkány voltam, mert egyáltalán nem akartak rám hallgatni és folyton veszekedtek meg verekedtek. De mostantól tuti jobb lesz, ketten majd jól össze tudunk dolgozni, remélem. :) Nagyon izgatott vagyok, hogy milyen lesz.

De persze a legeslegjobb hír, hogy két hét múlva elmegyek egy hét szabadságra, mert végre végre végre megjön, akit annyira várok, hogy az leírhatatlan. :)

Hát csak ennyi, szép napot mindenkinek! :)

Gyerekvilág

Az van, hogy attól még, hogy januárban letettem a szakmai középfokú nyelvvizsgát, kicsit sem tudok németül. Legalábbis gyereknyelv szinten. Nagyon sokszor csak bólogatok, csodálkozva kérdezek, meglepetten nézek és hitetlenkedek felváltva, semmit nem értve, és remélve, hogy jókor, jó helyen, jó sorrendben végzem el mindezt. 

Ennek ellenére vagy talán inkább ezzel párhuzamosan egyre inkább érdekel és leköt annak a megfigyelése, mennyiféle gyerek létezik. Van, amelyik csak bambul, nem játszik, csak nézi a többieket, de nem rosszkedvű, hanem egyszerűen megfigyelő típus. van, amelyik pörög, be nem áll a szája, nagylány, de ha valamit meg kellene csinálni, és elsőre nem megy neki, rögtön visszaváltozik megszeppent, durcás, elkeseredett kicsi lánnyá. Van, akinél megvan az egyensúly a csintalanság és a segítőkészség között, és van, aki teljesen ki akar sajátítani magának, és mindent megtesz, hogy csak rá figyeljek. Akad olyan, aki azt akarja, hogy mindent csinálj meg helyette, mégpedig azonnal, de olyan is előfordul, aki láthatóan nem boldogul. mégis makacsul egyedül akarja megoldani a dolgot. Mindegyik külön kis személyiség, mindegyik reakció külön meglepetés. Hogy vajon mitől fél a krokodiltól a gyerek, aki nyilván még sosem találkozott krokodillal, vagy miért fél a nagy mosolygós kalózfigurától, miért borul ki az egyik, ha lefolyik a fagyi a kezére, vagy festékes lesz, és még sorolhatnám. 

Ma az egyik kisfiú azt mondta, hogy őt az apukája nem is kedveli, csak a kisebb lánytesóját. Szomorú volt hallgatni, és persze nem tudtam meggyőzni, hogy ez biztos nem így van. 

Jó volna jobban érteni a gyerekpszichológiához, már többen kérdezték, hogy egyébként télen óvónő vagyok-e, szóval valamit biztos jól is csinálok, de egyébként nagyon érzem, hogy kevés vagyok, kevés ez a pár napos képzés ahhoz, hogy igazán jól tudjak a gyerekekkel foglalkozni. 

Semmiségek

Hihetetlen, micsoda komment és bejegyzésáradat született Erőss Zsolt eltűnésével kapcsolatban. Mindenki meg akarja mondani a tutit, mindenki jobban tudja a másiknál, és hirtelen mindenki szakértő lett a hegymászásban. Én nem lettem az, szóval inkább írok másról. 

Az egyik az, hogy ma volt, hogy elment az első olyan kisfiú, akihez mindenképp ki akartam menni a buszhoz, hogy megölelhessem, és mikor meglátott, a nyakamba ugorva kérdezte, hogy mikor találkozunk újra. Bár idén így egyedül sajnos sokkal kevésbé tudom értékelni a gyerekek szeretetét, és sokkal könnyebben leszek bosszús a rosszalkodásuk miatt, ez azért jól esett és sokat jelentett. Egyébként nagyon jófej kisfiú volt, ha azt mondtam, hogy összepakolás után megyünk csak a játszótérre, akkor olyan sebességgel pakolt össze mosolygó fejjel, mint egy rakéta. 

Aztán van még az is, hogy legtöbbször a sok teendő közepette csak pár nappal később gondolok bele, hogy nahát, az egyik gyereket már vagy két napja nem láttam, akkor biztos hazament. Furcsa kérdés ez, hogy mennyire kell kötődni, elköszönni, ki mennyit jelent. Vannak arcok, amelyekre tavalyról is emlékszem még, és vannak, akik két hét múlva már a feledés homályába merülnek. De azt hiszem, ez így van rendjén. 

A szülők egyébként idén még borzalmasabban neveletlenek és nevelésre képtelenebbek, mint tavaly, legalábbis egy részük. Persze ilyenkor nem akar nevelni az ember, nyaraláson van, a gyerek meg azt csinál, amit akar, nem szeretik a konfliktust. Meg is értem valahol. Csak nekünk meg nehéz, mikor én vagyok a rossz, hogy nem engedem verekedni meg a kövekkel dobálózni. Legalábbis a gyerek szemében biztos. 

Most kezdem érezni azt, hogy már január óta kinn vagyok, még nincs igazán honvágyam, de azért vannak dolgok, amelyek hiányoznak. Mondjuk egy pohár finom magyar bor. Vagy egy jó kis biciklizés. Vagy egy táncolós Kobuci este. Meg persze a barátok meg család. Legfőképp az a dinka húgom. 

Viszont a szobám egész otthonos lett, vettem pár dolgot meg kiragasztottam a gyerekek képeit. Nemsokára jön majd a kolléganőm is, még 2,5 hét kb., akkor majd együtt átalakítjuk valamelyest. 

Törökök meg gyerekek

Na, azért mégis csak van mit írni. :) 

Az egyik az, hogy jelentem, megjött a nyár, és beállt az az idő, ami itt természetes. Vagyis már reggel 9-kor is 27 fok van, de egyelőre jobban tűröm ezt, mint a hideget meg az esőt, jobban, mint a törökök. Egyébként meglepően sok török nem tűri túl jól a meleget. Ennek ellenére a tengerig még csak kb. négyszer jutottam el a három hét alatt, mert  szünetekben sportolok, a papírmunka is több idén, a szabadnapon meg valahogy mindig rossz idő volt. De talán holnap. :)

A másik az, hogy megint rá kellett jönnöm, hogy bár az első pár napban teljes lelkesedéssel kerestem új játékokat, amik kicsit tanítanak is, és már előre örültem, hogy milyen jó lesz a gyerekekkel, sajnos nem lehet ilyesmiket csinálni. Egyrészt mert nagyon vegyes a korosztály, a 3 évesekkel nem igazán lehet még csoportban játszani, másrészt meg nem vagyok elég jó pedagógus, hogy újat tanítsak. Meg a három évesekkel tanító játékok nélkül is elég nehéz, az még nem is animáció, hanem inkább bölcsőde, szóval anyu, légyszi segíts!

Aztán van még az is, hogy a török szinkronizált filmek hihetetlenül idegesítőek, az összes nő rikácsol benne, nagyon szokatlanok, de persze török tanulás szempontjából hasznosak. Meg angol sorozatokat is szoktam néha (bár már két hete nincs időm) török felirattal nézni, az is tök nagy kihívás, élvezem. :)

A gyerekek egyébként ugyanolyanok, mint tavaly, továbbra is ismeretlenül odajönnek megölelni, ugrabugrálnak, kedves, rosszak, szófogadatlanok, ördögfiókák, megőrjítenek, édesek, és ezt percenként váltogatják. 

A török mentalitás meg még mindig meg tud lepni. Úgy dobálóznak a szavakkal, szerintem végig sem gondolják, mit is beszélnek. Most éppen a pultos fiú, akivel összesen annyit beszéltem valaha, hogy helló, hogy vagy jó munkát és a spriteot kérek, valamelyik nap közölte velem, hogy belém szeretett, és nem lehetne-e, hogy szakítsak a párommal miatta. Persze ugyanez érvényes abban az esetben is, ha valamit kérsz, hogy intézzenek el, oldjanak meg, javítsanak meg, stb. Persze, vedd úgy, hogy már meg is van oldva, aztán két hét múlva még mindig semmi eredmény, semmi változás. Nem mondom, hogy csak a törökök  ilyenek vagy  azt, hogy minden török ilyen, (tulajdonképp én vagyok a halogatás élő szobra) de elég elterjedt errefelé az ilyesmi. 

Sok minden van, úgyhogy pontokban

1. Most elhatároztam, hogy a török animátorokkal csak törökül beszélek, egész jól is megy a dolog. Egyrészt így jobban elfogadnak szerintem, másrészt idén már jobb a tudásom is, így megértem az ugratásokat, és nem rosszul esnek, hanem vissza tudok szólni. És már többször kaptam meg a bókot, h sok töröknél jobban beszélek. Viszont nem tudom ezt igazán hova tenni, nagyon kedves bók, de nem egészen vagyok biztos az igazságtartalmában. :) Egyébként a főnököm is észrevette, hogy magabiztosabb lett a törököm, simán rám bízott mindent a miniklub díszítésével kapcsolatban, hogy beszéljem meg a technikusokkal, holott ők nem beszélnek idegen nyelveket.

2. A minidiszkó elsőre lefárasztott, de hamar belejöttem, és a második alkalommal már ugyanolyan lelkes voltam, mint tavaly, meg a koreográfiák is hamar eszembe jutottak. 

3. Jó szezon lesz ez a sok ismétlődés ellenére is, már több embert is találtam, aki érdekes, kedves és érdemes vele beszélgetni, sokkal jobb a légkör, mint tavaly volt, és nincsen feszültség. 

4. Egyik este sikerült egészen hosszú előadást hallgatnom a muszlim élet szépségeiről, a pokolról meg Allahról, mindezt törökül, egészen furcsán éreztem magam, de nagyon izgalmas nyelvlecke volt. 

5. Volt már néhány gyerekem, még nem jöttem bele igazán, meg kicsit nehéz a 3 évesnek és a 8 évesnek is megfelelő játékot kitalálni, de megjött a lelkesedésem. 

6. Megvolt az első szabadnap is, amilyen pechesek vagyunk, a tegnapi tikkasztó hőség után ma egész nap hűvös szél fújt, még fürdőruhában is fáztam, nemhogy a tengerbe kívánkoztam volna. De azért naná, hogy bementem. :) Akkorák voltak a hullámok, hogy szédültem, mikor kijöttem. :)

7. Legalább egy hete a hotelben tart "konferenciát" a SGK, vagyis a Sosyal Güvenlik Kurumu, vagyis az állami egészségbiztosító szervezet. Szép kis dolog, honnan van egy állami cégnek ilyesmire pénze...

+1. Valószínűleg határozatlan időre felfüggesztem a blogolást, egyrészt mert nagyjából ugyanazok fognak történni, amit tavaly az animátornyáron megírtam, másrészt mivel most igazából nem Törökországban vagyok, hanem egy elszigetelt külön telepen, nem találkozom olyan érdekességekkel, amit megoszthatnék veletek. Úgyhogy egy ideig viszlát mindenkinek! :)

Kirándulások

Képzeljétek, Magyarországon jártam. Na jó, igazából nem, de teljesen olyan volt. A bolgár határ felé eső városba, Edirnébe látogattunk el. Már az Isztambulból arrafelé vezető út is otthonra emlékeztetett, síkság, mindenfelé mezők, repce, szántóföldek, ameddig a szem ellát. Szívesen élnék arrafelé. És Edirnét is nagyon szívembe zártam. Sokkal kedvesebb, barátságosabb, mint Isztambul, bár nem sokat láttam belőle másfél nap alatt. De a parkok, a sétálóutcák, a terek, az illatok, a fű, a vonatállomás, a galambok búgása, a marhapörkölt... Tényleg, mintha hirtelen otthon lennék. Még az út is rossz minőségű volt. :) Csak az útról látható falvak házai közül nem a templomtorony, hanem a minaret magasodott ki. Csak álltam a mező közepén a füvön, és csodálkoztam, hogy lehet ez. :) Aztán bementem néhány egyetemi órára is, próbálgattam, hogy mennyit értek meg, és meglepően sokszor tudtam követni, miről is van szó, ha nem is pontosan. Az egyik órán meg a szavak eredetéről volt szó, és ott még ötleteim meg hozzászólásaim is voltak, nagyon tetszettem a tanárnak. :)

Utána még elmentünk Kirklarelibe is, ahol szintén van egy egyetem, a semmi közepén, mindenhol csak fű és mező amerre a szem ellát, óriási komplexum. De ott tényleg csak egy picit voltunk, épp annyit, hogy bevásároljunk köfétből meg salátából, és irány az erdő. Ott aztán piknik, küzdés a szúnyogokkal, csacsifarm nézés és  egy patak fölött való akrobatamutatványok vártak ránk. 

Aztán meg elmentünk még az Antalyába való indulásom előtti utolsó napon Üszküdarba is. Tudjátok, amiről a dal is szól. Ahova ment az írnok lakodalmára. Legalábbis a magyar fordítás szerint. A török is megközelítőleg erről szól, de azért nem pontosan. Mindenesetre Ázsiában van, szóval át kell kelni a nagy vízen, hogy odajussunk. És bár be lettek ígérve a delfinek, sajnos nem jöttek el a találkozóra. Mert állítólag van, hogy bejönnek a delfinek a Boszporuszra. De a kedvemért nem jöttek. Vagy nem kapták meg a meghívót.

Na szóval Üszküdar. Csodálatos városrész. Ugyanolyan zsúfolt, mint Isztambul többi része, és autóval nem nagyon érdemes arrafelé próbálkozni, de nemsokára majd át fog menni oda is a metró a Boszporusz alatt, és gyalogosan tele van felfedezni való kis utcákkal, eldugott dzsámikkal, fafaragásos tengerparti házacskákkal, parkokkal, virágzó fákkal, apró szépségekkel. Kicsit konzervatívabb városrész egyébként, úgyhogy egész nap féltékeny és/vagy megvető pillantások kereszttüzében sétáltam a térd fölött végződő szoknyámban és a nyári ujjatlan felsőmben. Igyekeztem elsüllyedni és nem szem előtt lenni, de nem nagyon sikerült. Mindenesetre ennek ellenére is nagyon jól éreztem magam, percenként kiabáltam fel, hogy jééé, azt nézd meg azt nézd és azt, szinte mintha egy másik városban jártunk volna. Mesés utolsó isztambuli nap volt. 

Most meg már itt vagyok a hotelben, ahol tavaly is dolgoztam, egyelőre még egy hotelszobában, mivel a szállásunk felújítását nem fejezték még be. Óriási ez a szoba, nagyon furcsa itt egyedül, nem is szabad hozzászoknom ekkora privát szférához, pár nap múlva megint a tavalyról ismert egymás nyakán élés következik. Lélekben még nem érkeztem meg igazán, még nem várom a gyerekeket, és furcsa, hogy minden ugyanaz (még a show műsorok is), de mégis más kicsit. Most elhatároztam, hogy a törökökkel csak törökül beszélek, és kevesebb bulizást, viszont több tanulást és szakdolgozattal való foglalkozást tervezek a szabadidőben. Szerencsémre Kirklareliből az egyik ismerős néprajzos, így fog tudni segíteni a kutatásban. Arról szeretnék ugyanis írni, hogy milyen hasonlóságok és különbségek vannak a magyar és a török népmesék között. 

És képzeljétek, múltkor nem értettem egy török szót álmomban, ezért nagyon meg akartam jegyezni, hogy felébredve megkérdezhessem, mit jelent, de persze elfelejtettem. 

Egy kis török nyelvtan

Van egy-két dolog, amiben a török egyszerűbb meg logikusabb a magyarnál. Ilyen többek között, hogy mikor magyarul mesélünk valamit, amit olvastunk, vagy mástól hallottunk, akkor hozzá szoktuk tenni, hogy állítólag. Na, a törökök kitaláltak egy sokkal rövidebb módot ennek az "állítólag"-nak a kifejezésére. Az ige végére a hangrendnek megfelelően odatesznek egy miş, mış, muş, müş végződést. (A törökben a "farkos" s betűt s-nek, míg a sima s betűt sz-nek mondják.) Ez azt jelenti, hogy valaki mástól hallották, valahol olvasták, a lényeg, hogy nem voltak ott, és nem személyes tanúi az esetnek. Na igen, de én mindig gondban vagyok ezzel a miş-sel. Mert mondjuk ha én azt mesélem, hogy XY itt és itt született, akkor az miş, mert nem voltam ott, csak tőle hallottam. De ha mondjuk valami híres emberről, teszem azt Atatürkről mondom ezt, akkor már nem használok miş-t, holott ugyanúgy nem voltam ott, mikor született, de az egy mindenki által tudott tény.

És ha meg kétszer teszem oda, hogy miş, vagyis az ige végére mişmiş-t mondok, akár még azt is jelentheti, hogy hallottam valakitől, de nem igazán hiszem el.

Hát, mindenki döntse el, hogy ezek után az első mondatban szereplő állítás megállja-e a helyét vagy sem...

Kendők meg effélék

Eszembe jutott, hogy a kendőkről még nem is meséltem nektek. Mi Isztambul viszonylag konzervatívabb részén élünk, így errefelé több kendős nőt látni, ráadásul a közelben van egy kurd negyed is, ők pedig még annál is konzervatívabbak. Sokszor látok nőket csadorban, ennek kétféle változata van. Abban nem vagyok biztos, hogy mindkettőt csadornak hívják, javítson ki valaki, aki jobban ért hozzá. Mindkettő egybefüggő fekete lepel, amely leér a földig (állítólag nyáron nem hordanak semmit alatta, de tényleg semmit), az egyikből csak a szem látszik ki, a másikból az arc egy rész is, mondjuk az orr alatt kötik meg. Egyszer a buszon láttam két nőt, akin még fekete kesztyű is volt, és tényleg semmi nem látszott a szemükön kívül. Legnagyobb meglepetésemre oroszok voltak...

A legtöbb nő viszont csak fejkendőt tesz a fejére. Aminek ugye eredetileg az lenne a célja, hogy eltakarja a hajat, és ezzel a nő egyik legnagyobb ékességét, ezáltal téve "láthatatlanná", de legalábbis védetté a nőt a kíváncsi férfiszemek elől. Na mármost. A kendős fiatal lányok többsége magasra felfogja a haját (gondolom), ezután egyfajta hajhálóval takarja azt le, majd erre kerül a szépen, ízlésesen, gombostűk segítségével megkötött színes, elegáns, és egyáltalán nem láthatatlanságot sugárzó kendő. Emellett magassarkú cipő, erőteljes smink, vörösre rúzsozott ajkak, a kendőhöz illő táska, hosszú karcsúsított világos színű kabát, a kendő tetejére pedig egy napszemüveg, és kész is van a NŐ, aki cseppet sem láthatatlan, cseppet sem visszahúzódó, hanem nagyon is kihívó, és tudatában van a szépségének, én meg a kibontott, látható hajammal elbújhatok mellette. 

A kendős nő csak otthon és nők társaságában veheti le a kendőjét, idegen férfiak nem láthatják anélkül. Nem tudom elképzelni, hogy akkor mondjuk ha épp otthon nézi a TV-t, és csenget a postás, akkor kiszól,hogy várjon, és gyorsan beköti a fejét, hogy ajtót nyisson? Általában 13-14 (tájegységenként változó) évesen kötik be a fejüket a lányok, de olyat is láttam már a rendőrségen, ahol a külföldiek intézték az ügyüket (tehát valószínűleg valamilyen közel-keleti országból érkező család lehetett), hogy egy kb. 3-4 éves kislánynak volt bekötve a feje. 

Aztán vannak azok a nők, főleg falun jellemző ez, akik csak praktikusságból tesznek kendőt a fejükre, hogy ne zavarja őket a hajuk munka közben, mint a mi nagymamáink. Ez egy egyszerűen megkötött színes kendő, amit bármikor le is vehetnek, hogy megigazítsák, és az sem baj, ha kilóg alóla a hajuk.

Van még a burka, amikor még a szem elé is egy rács kerül, de ez csak keletebbre (mármint Törökországtól keletebbre) jellemző, itt még nem találkoztam vele. 

Néha, mikor fúj a szél, vagy takarítás közben mindenhol hajat találok, vagy a bazárban nem tudok végigmenni anélkül, hogy lépten-nyomon meg ne állítanánk, hogy lédi, lúk et máj jíns, áj nó jú wánt jíns meg más effélék, akkor elgondolkodom rajta, hogy jobb lenne kendőt kötni, mert akkor nem fújná folyton a szemembe a szél a hajamat, nem kellene annyiszor takarítani és nem mernének hozzám szólni. 

Szombati kirándulás

Mivel már megint fél órás késéssel indultunk miattam (és tényleg muszáj lenne erről leszoknom, itt még rosszabbul tűrik, mint apu...) és megint legalább 6 órát autóban töltöttünk a dugók miatt (pedig még csak át sem mentünk Ázsiába, meg ki sem mentünk a városból, egy átlagos szombati nap volt), nem volt tökéletes nap. De. A Miniatürk csodás. 

Ez egy 60.000 négyzetméteren elterülő park, ahol 1:25 arányban kicsinyített makett formában Törökország 122 csodáját láthatjuk. Minden makett mellé vonalkódos hangosbemondó is van, amit a jegyeddel tudsz megszólaltatni. Érdekesség, hogy külföldieknek a duplája a jegy, biztosan az angol/francia/német stb. nyelvű tájékoztatást felolvasó hang magasabb fizetséget kért... Mikor megkérdezték, külföldi vagyok-e, felháborodva közöltem törökül, hogy nem, dehogy, így nekem olcsóbb jegy jutott. Ami jó, de így törökül kellett megértenem a tájékoztató szövegeket. :) A maketteket körbejárva csodálkozva fedeztem fel, hogy Isztambulból is alig láttam még valamit, és bár azt hittem, sok mindent megnéztem már Törökországban, a legszebbeket közel sem. Konya, Mardin, Safranbolu, Sanliurfa és a Nemrut hegy határozottan felkerült a listára Trabzon, Erzurum, Kekova, a Van tó, az Ulu hegy és Hasankeyf mellé. Hihetetlenül sok kincse van ennek az országnak, hónapokat lehetne benne utazni, és még az sem lenne elég rá, hogy felfedezd. És nagyon-nagyon sok benne a világörökségi helyszín, szerintem a legtöbb török nem is tud róla. Persze nekem még Magyarországon is hónapokat kellene utaznom, azt is alig ismerem. Meg is kérdezte egy török lány, hogy nálunk is van-e ennyi szépség. Tud valaki valamit a szarvasi mini Magyarországról, mennyi makett lehet ott? 

Sajnos a napvédelemről megint megfeledkeztem, így az egyik oldalon olyan piros a nyakam, mintha ráesett volna a vasaló, és ég is, hiába tettünk rá joghurtot. Remélem, elmúlik hamar, mert egyelőre az is fáj, ha hozzáér a póló. 

Utána a sok araszolástól teljesen kimerülten (Budapesten nem létezik dugó ehhez képest) megérkeztünk a Kücükcekmece-i tóhoz. Végre nem a kocsiban ülve élveztük a jó időt, hanem a tóparton a fűben ülve. Nagyon érdekes volt úgy sétálni a kurd és cigány helyiek között, hogy mindenki, a legkisebb gyerekektől a nőkön át a férfiakig tényleg mindenki megbámult. Fehér is vagyok, turista is vagyok, magas is vagyok, egzotikus is vagyok, tehát igazi látnivaló voltam azon a környéken. Igazi kurd részre értünk, ami azt jelenti, hogy keskeny utcák, tele áruval, kosz, zűrzavar és hangzavar. Én izmiri tapasztalataim alapján ezt összekötöttem a törökséggel, csak most tudtam meg, hogy ez nem török, hanem kurd jellemző. Viszont az étteremben nagyon finom lahmacunt és pidét ettünk. Nem is értem, a magyarországi török éttermekben miért nem csinálnak igazi török kaját, annyival finomabbak ezek az ottani áltörök ételeknél.