Összegzés

Na hát az van kérem szépen, hogy holnap repülök haza. Mert itt most már 12 perce szombat van, én meg vasárnap délben repülök, szóval az már tényleg holnap. Nem kicsit várom, de azért félelmek is vannak bennem. Mert nagyon hiányzik már a környezetváltozás, az, hogy legyen saját privát terem, hogy ne kelljen mindig maszkot hordanom, hogy olyanokkal lehessek, akik megértenek (és nem a nyelvi akadályokra gondolok), hogy meglegyen a napi ingázás a munkahely/iskola és az otthon között, hogy az otthon tényleg otthon legyen és ne egy tömegszállás, hogy énekelhessek hangosan a szobámban, hogy hegedülhessek, hogy gitározhassak, hogy beszélgethessek mindenkivel, akit annyira régen nem láttam, hogy koncertre járhassak, hogy fesztiválra mehessek, hogy lássam a Dunát, hogy sétálhassak Budapesten, hogy biciklizhessek, és még reggelig sorolhatnám. De bennem van az is, hogy mindezt már annyira szépnek képzeltem el, hogy nagyon nehéz dolga lesz a valóságnak, ha meg akar felelni az álmaimnak. És bár már nem jó érzés itt a burokban lenni, mégiscsak védve vagyok a BKV bosszúságaitól, a dugóktól, az egyetemi ügyintézésektől, a hidegtől (bár este a 20 fokban a nappali 36 után eléggé a fagyhalál szélén állok), az esőtől, meg ilyesmiktől. Szóval elég kettős a dolog, visszaszokni sem lesz könnyű, de azért várom már az újabb kihívást.

Egyébként már összevissza áll a fejem, két-három napja bepakolok, rendezkedem, leadok, felveszek, elintézek dolgokat. Láttam, hogy nem lesz elég a cuccoknak a sporttáskám (pedig szinte semmit nem is vettem...), ezért vettem egy bőröndöt is, de persze itthon jöttem rá, hogy nem túl jó minőség. Meg akkor már ha bőröndöt vettem, és végre eljutottam a híres csütörtöki bazárba, akkor már vettem pár ruhát is jövő nyárra. Szóval a bepakolás már nagyjából megvan, de mindenféle dolgot át kell adnom az utódomnak, leadni a főnöknek, felírni a jövő évi delikvensnek, közben meg órafelvétel, óramegbeszélések és hasonló finomságok zajlanak az egyetemen, szóval kb. 3-4 napja már itt is vagyok, ott is vagyok, csak a gyerekekre nem jut eléggé agyam. Egyébként meg két hete boldogít minket egy 4 éves kisfiú, aki egyrészt nem fejlett még annyira, mint egy 4 éves általában, másrészt meg egy szem gyerekkel nem igazán lehet sokat kezdeni, szóval inkább baby sitting zajlik, mint animátorprogramok. 

Nem tudom, máshogy állnék-e hozzá, és most már eleve így programoztam-e magam, de nagyon nehezen bírnám ki idén még két hétig, mint a tavalyi szezont. Bár az is igaz, hogy akkor csak júniusban jöttem. 

Most meg már 7 és fél hónapja nem voltam otthon. Hosszú idő. 

Vége felé gyerekek

Na, hát eléggé a vége felé jár már a szezon, egyre inkább csak kisebb gyerekek jönnek, én meg egyre inkább már csak számolom vissza a napokat, hogy megint láthassam Budapestet és mindenkit, aki hiányzik. 

De azért azt még el szeretném mesélni nektek, micsoda vicces dolog történt velem vasárnap. Akkor éppen egy közös programunk volt a skandináv gyerekekkel, így mikor a gyülekező volt, odajött hozzám egy kislány, a nyakában Nazar (a skandináv miniklub) névkártyával, és megfogta a kezem. Elő szokott fordulni ilyen, hogy idegen gyerekek kinéznek maguknak, nincs is ezzel semmi gond, szóltam az animátoroknak, hogy ha számolják, ne aggódjanak, nálam van. Közben beszélgettem az egyik magyar anyukával, a kislány pedig hamarosan az ő kezét is megfogta. Ezen jót mosolyogtunk, majd teljesen ledöbbentünk, mikor azt hallottuk, hogy a kislány megszólal, és ezt kérdezi: "Te ki vagy?" Mondom milyen furcsa, úgy hangzik, mintha magyarul beszélt volna. Mondom neki magyarul, ismételje meg, erre újra: "Te ki vagy?" Mondom nahát, te beszélsz magyarul? "Igen." Ahhoz még nagyon kicsi volt, hogy ki tudjam szedni belőle, hogy ez hogyan is lehetséges, (gondolom nemzetközi szülők, vagy magyarok de kinn élnek Svédországban), de annyira jót mosolyogtam a dolgon, hihetetlen volt. :) Utána még kicsit beszélgettünk, de a szüleivel sajnos nem találkoztam.

Aztán van még az is, hogy végre ettem túró rudit, mert az új kolléganőm magyar, és hozott nekem otthonról. Nagyon fincsi volt, az eredeti étcsokis, pedig otthon már mindig a tejcsokisat ettem, de most ez még jobban esett így, mintha tejcsokis lett volna. :) 

A miniklubban meg van épp egy nagyon jófej testvérpár, egy fiú meg egy lány, csomót viccelődnek és folyton "Legyen Ön is milliomos"-t akarnak játszani,  ami azért nem egyszerű, főleg, hogy olyan gyönyörű tájszólásban beszélnek, hogy néha egy mukkot sem értek belőlük. 

Szóval most így röviden ennyi, hamarosan érkezem, pontosan 10 nap múlva ilyenkor (na jó, nem pontosan, mert 14:40-kor, szóval 37 perc múlva) már landolni fog a gépem Bécsben. 

Kövek és emlékek

Egyik nap a miniklubba hozott nekem egy kisfiú egy követ, amit nekem szedett, mert milyen különleges alakja van, úgy néz ki, mint egy cápafog. Nem volt különösebben szép vagy érdekes, de a szándék a fontos, így óriási mosollyal az arcomon elraktam a táskámba. Később visszadobtam a többi út menti kő közé, láttam is, hogy lepattant róla egy darab. Pár héttel később arra sétáltunk az egyik kislánnyal, meglátta a követ, felvette, és nekem adta, mert milyen szép és érdekes kő. Így, hogy már kétszer is megkaptam két különböző gyerektől, úgy éreztem, mégis meg kell tartanom, és haza is hoztam. Most ott tartok, hogy itt ez a a sok szép kő, amit gyűjtöttem, mert érdekes meg szép a színe meg ezt mindenképp haza kell vinni, és nem értem, mit találtam olyan különlegesnek bennük, hol és mikor találtam őket, egyedül ez a hozzám vissza találó kavics őrizte meg a jelentését.

Egyébként meg megint pakolok a szobámban, és olyan dolgok kerültek elő, amik már réges-régen elsüllyedtek a feledés homályába. 

Zoknidolgok

Mikor gyerekként anyu sokadik kérésére sem hallgatva továbbra is mezítláb mászkáltam, kézzel kellett kisikálnom a koszt a zoknimból. És akárhogy dörzsöltem, szappanoztam, nem jött ki sehogyan sem. Most, kb. 10 évvel később, megint kézzel mosom a zoknim, és akárhogy dörzsölöm, a helyzet változatlan. Azért van, ami nem változik.

Vallomás

Az idő legnagyobb részében számomra is meglepő módon nincsen honvágyam. Megvan itt minden, ami kell, tudok kivel ökörködni, tudok kivel komolyan beszélgetni, van pihenés, munka és szórakozás is, egy teljesen másik világ, mintha szünetelne az otthoni Ivett kicsit. Ennek ellenére vannak olyan pillanatok, amikor egyes illatok, zenék felidézik, hogy mi is hiányzik igazán. Hiányoznak a reggeli kávék, holott nem is igazán szeretem a kávét, hiányzik a Károly kert, és a múltkor Kispált és Budapest Bárt  hallgatva ráébredtem, hogy eszeveszetten hiányzik a vár és a nyári fesztiválok, mikor minden hétvégén van valami, meg ráadásul még Kapolcs is most, és szerintem kb. 6 éve egyszer sem hagytam ki, most meg igen. Meg olyan alapzenék hiányoznak a gépemről, mint Palya Bea, Kaláka, Quimby, Ferenczi, Makám, Fabula Rasa, Biorobot, Szabó Balázs, LGT, Zorán, és még sorolhatnám. Nagyon nagy felelőtlenség volt elindulni nélkülük. :) Hiányzik a Duna és a nagy éjjeli séták a partján, hiányoznak az esti fények, a Szabadság híd, a biciklim, a hegedűm, a Szabó Ervin Könyvtár, hiányoznak a fröccsök, a Ráday utca, és most nem is akarok tovább gondolkodni, hogy mi még. Nagyon szeretek itt lenni, és élvezem a társaságot, de tudom, hogy sosem tudnék huzamosabb ideig külföldön élni ezek miatt, nélkül.

Keserédes

Kapok még egy kicsit az esőből és nem megsülős időből, úgy tűnik. Jól el kellene tenni valamelyik táskába, és elővenni odakinn. 

A listáról, amely azt hittem, beteljesítetlen marad, majdnem mindent sikerült megcsinálni ez alatt a két hét alatt, amit kaptam még keserédes ajándékként. Volt Calgary, Gül baba, duplarandi, viharban elázás, meccsnézés, Ganz utcai sörspecialista, tűzugrás, esti Budapest séta, Duna-part, sörfesztivál, Balaton, mozi, kerti party, mindenféle találkozók és még sorolhatnám. Szóval tulajdonképpen hálával tartozom a török államnak. 

Most mégis olyan hirtelennek érzem az egészet, holott már két hete búcsúzom. De a legfrissebb hírek szerint (végre kezemben a vízum ugyanis) holnap este irány Bécs, ahol a szállodában felvesz a reptéri busz hajnali háromkor, és szerda reggel fél 6-kor vár rám Törökország. Most egyszerre van várás, félelem, maradnivágy, mennivágy. 

De leginkább csak fellegajtót nyitogatok. És mindenféle politika nélkül, nekem ez a legszebb verziója. 

Juniális

Megnyugvással tapasztaltam, hogy gyerekkorom óta nem sokat változott a juniálisok gyerekzenéje, mikor felébredtem reggel Halász Juditra. Aztán megdöbbenve tapasztaltam, hogy de, mikor meghallottam erre a zenére azt a szöveget, hogy mééézes kenyér, mindennél sokkal jobb a mééézes kenyééér. Csak a refrént sikerült megjegyeznem, de épp elég volt az is. :)

Ezennel el is dőlt, hogy a könyvtárban tanulok a holnapi oszmánra. 

Azok a 20-as évek!

J. igazi realista. Mikor ma mondtam neki, hogy mennyire szívesen éltem volna az 1920-30as években, amikor még igazán jó zenék voltak és lehetett jókat táncolni, azt felelte, hogy akkor még nem diplomázhattam volna és lehet, hogy gyármunkás szövőnő lennék. Hát ez a lehetőség sosem merült fel bennem. Valahogy olyan szépen sikerült elkülönítenem a történelmet a zenétől és a tánctól. Na én abba az elkülönített világba mennék vissza. Annyira hihetetlen, mik történtek, miközben ilyen zenék és táncok születtek.

Tételek

Most, hogy államvizsga tételek írására adtam a fejem, igen érdekes dolgokat fedeztem fel.

1. A jegyzeteimen minden van, a jövendőbeli gyereknevektől kezdve az aznapi teendőkön át álmokig és szerelemes rajzocskákig minden.

2. A kérdések vagy túl egyszerűek, és ezért olyan érzésem van, mintha még biztos tartozna valami hozzájuk, vagy túl bonyolultnak hangzanak. Olyan nincs, hogy biztos legyek benne, hogy itt ezt és ezt kel elmondani, és pont.

3. Ebből következik, hogy egy óriási témaként megfogalmazott kérdés valójában egy másfél oldalas jegyzetnyi válasszal lerendezhető.

4. Borzalmas analfabéta vagyok a rendszerezésben, pedig mindig azt hiszem zseni, de mikor kellene valami, mindig kiderül, hogy nem. (Volt egy példaértékűen kidolgozott tételem, amit még a Tanárnő is megdicsért, és mutogatott mindenkinek. Jól eltettem, hogy biztos meglegyen. csak nem tudom, hova.)

5. Képes voltam olyat leírni elsőben, hogy a privatizáció után létrejött az Accord szállodalánc :)

Szívás

Van, amikor a nosztalgia visszaüt, mert azt hiszed, másoknak is számított valami, ami pedig csak neked. Na az akkor piszkosul tud fájni. 

És nekem meg fogalmam sincs, hogy kell emelt fővel viselni...

Nosztalgikus pakolászás

Reggel úgy belejöttem, hogy egész nap folytattam itthon is a pakolászást. Eszméletlen mennyiségű papír halmozódott már fel teljes összevisszaságban, számlák, kivonatok, mindenféle fontos irat, aminek nem kellene kallódnia. Nekiültem, hogy elpakolom, persze elment az egész napom, mert olyan kincseket találtam, hogy folyton le kellett ülnöm ezt is, azt is elolvasni, mosolyogni egyet és nosztalgiázni. Persze millió lista volt közötte, nem is gondoltam volna, hogy már legalább 4 éve mániákus listaíró vagyok, majdnem nekiültem kipipálgatni, mi az, amit sikerült megvalósítanom azóta, és mi az, amit nem. De azt hiszem elég sok dolog volt, amit sikerült, amit meg nem, azt már nem is fogom tudni.

Mert sosem fogok már elmenni (vagy legalábbis nagyon valószínűtlen) az első párommal nyáron együtt külföldre dolgozni, meg fel a Normafára, sosem fogok neki Sacher-tortát sütni, meg sosem fogjuk együtt megnézni a Ház a tónál-t. Igen, ilyenek is voltak a listákon, hogy milyen filmeket kell megnézni, hogy mire mennyi pénzt kell félretenni, hogy melyik vizsgára mennyit kell tanulni. És találtam sok-sok szerelmes smst is, mert felírtam őket még anno egy füzetbe, meg fényképeket, közös nyaralásról buszmenetrendet, esküvői vendéglistát, és még ezer hasonló dolgot. Jó érzés volt mosolyogni, meg végiggondolni, mennyi minden változott azóta, mennyit változtam én is, bár a listamánia megmaradt :)

Találtam ballagásomra kapott idézeteket, leveleket, olyat is, amire már egyáltalán nem is emlékeztem, ami kínos, hiszen csak 4 éve volt…

És persze azért találtam olyan dolgokat is, ami a mostani kapcsolatom elejéről maradtak meg, vagy akkorról, amikor még nem is voltunk együtt. Az első Kaláka koncert jegye, az első titkos közös balatoni utunk vonatjegye, mikor mindenkinek azt mondtam, csoporttársaimmal megyek, és levelek, amelyeket F. Törökországba küldött utánam… Érdekes, hogy vele igyekeztem minél kevesebb dolgot megőrizni, mert egyszer B. azt mondta, ő nem tett el soha semmit, ami a férjéhez köti, mert tudta, hogy nem lesz rá szükség, már mikor megismerte. Hát, a soha semmit azért nem jött össze, talán majd egyszer.

Volt levél, amit erasmuson egy buli után másnap a spanyol lány hagyott a reggeliző asztalon nekem, meg a lakótársaimtól kapott rajzocska és a gólyajelvényem…

Eszméletlenül sok emlék, és ha nem találom most meg őket, nem is gondolok rájuk sosem. Mindig azt hiszem, másokkal annyi minden történik, velem meg semmi, de így végiggondolva, az utóbbi 4 évben annyi minden történt, hogy már fel sem tudom dolgozni, el is felejtem őket.

És most jut eszembe, úgy eldugtam a naplómat, hogy ötletem sincs, hol keressem :)