Kirándulások

Képzeljétek, Magyarországon jártam. Na jó, igazából nem, de teljesen olyan volt. A bolgár határ felé eső városba, Edirnébe látogattunk el. Már az Isztambulból arrafelé vezető út is otthonra emlékeztetett, síkság, mindenfelé mezők, repce, szántóföldek, ameddig a szem ellát. Szívesen élnék arrafelé. És Edirnét is nagyon szívembe zártam. Sokkal kedvesebb, barátságosabb, mint Isztambul, bár nem sokat láttam belőle másfél nap alatt. De a parkok, a sétálóutcák, a terek, az illatok, a fű, a vonatállomás, a galambok búgása, a marhapörkölt... Tényleg, mintha hirtelen otthon lennék. Még az út is rossz minőségű volt. :) Csak az útról látható falvak házai közül nem a templomtorony, hanem a minaret magasodott ki. Csak álltam a mező közepén a füvön, és csodálkoztam, hogy lehet ez. :) Aztán bementem néhány egyetemi órára is, próbálgattam, hogy mennyit értek meg, és meglepően sokszor tudtam követni, miről is van szó, ha nem is pontosan. Az egyik órán meg a szavak eredetéről volt szó, és ott még ötleteim meg hozzászólásaim is voltak, nagyon tetszettem a tanárnak. :)

Utána még elmentünk Kirklarelibe is, ahol szintén van egy egyetem, a semmi közepén, mindenhol csak fű és mező amerre a szem ellát, óriási komplexum. De ott tényleg csak egy picit voltunk, épp annyit, hogy bevásároljunk köfétből meg salátából, és irány az erdő. Ott aztán piknik, küzdés a szúnyogokkal, csacsifarm nézés és  egy patak fölött való akrobatamutatványok vártak ránk. 

Aztán meg elmentünk még az Antalyába való indulásom előtti utolsó napon Üszküdarba is. Tudjátok, amiről a dal is szól. Ahova ment az írnok lakodalmára. Legalábbis a magyar fordítás szerint. A török is megközelítőleg erről szól, de azért nem pontosan. Mindenesetre Ázsiában van, szóval át kell kelni a nagy vízen, hogy odajussunk. És bár be lettek ígérve a delfinek, sajnos nem jöttek el a találkozóra. Mert állítólag van, hogy bejönnek a delfinek a Boszporuszra. De a kedvemért nem jöttek. Vagy nem kapták meg a meghívót.

Na szóval Üszküdar. Csodálatos városrész. Ugyanolyan zsúfolt, mint Isztambul többi része, és autóval nem nagyon érdemes arrafelé próbálkozni, de nemsokára majd át fog menni oda is a metró a Boszporusz alatt, és gyalogosan tele van felfedezni való kis utcákkal, eldugott dzsámikkal, fafaragásos tengerparti házacskákkal, parkokkal, virágzó fákkal, apró szépségekkel. Kicsit konzervatívabb városrész egyébként, úgyhogy egész nap féltékeny és/vagy megvető pillantások kereszttüzében sétáltam a térd fölött végződő szoknyámban és a nyári ujjatlan felsőmben. Igyekeztem elsüllyedni és nem szem előtt lenni, de nem nagyon sikerült. Mindenesetre ennek ellenére is nagyon jól éreztem magam, percenként kiabáltam fel, hogy jééé, azt nézd meg azt nézd és azt, szinte mintha egy másik városban jártunk volna. Mesés utolsó isztambuli nap volt. 

Most meg már itt vagyok a hotelben, ahol tavaly is dolgoztam, egyelőre még egy hotelszobában, mivel a szállásunk felújítását nem fejezték még be. Óriási ez a szoba, nagyon furcsa itt egyedül, nem is szabad hozzászoknom ekkora privát szférához, pár nap múlva megint a tavalyról ismert egymás nyakán élés következik. Lélekben még nem érkeztem meg igazán, még nem várom a gyerekeket, és furcsa, hogy minden ugyanaz (még a show műsorok is), de mégis más kicsit. Most elhatároztam, hogy a törökökkel csak törökül beszélek, és kevesebb bulizást, viszont több tanulást és szakdolgozattal való foglalkozást tervezek a szabadidőben. Szerencsémre Kirklareliből az egyik ismerős néprajzos, így fog tudni segíteni a kutatásban. Arról szeretnék ugyanis írni, hogy milyen hasonlóságok és különbségek vannak a magyar és a török népmesék között. 

És képzeljétek, múltkor nem értettem egy török szót álmomban, ezért nagyon meg akartam jegyezni, hogy felébredve megkérdezhessem, mit jelent, de persze elfelejtettem. 

Bursa

Eljött a várva várt hétvége, irány Bursa! No persze nem a legjobban indult a dolog, mert annak köszönhetően, hogy alig mozdulok ki mostanában, tökéletesen akartam kinézni, de semmi nem tetszett magamon. Így aztán a tervezett 1 óra helyett 40 perccel később indultunk, aztán meg még az útlevelemért is vissza kellett fordulnunk...Nem mondanám, hogy felhőtlenül örültek nekem az útitársak. És persze a késésnek köszönhetően mindenhol óriási dugó volt, csakis miattam, mert 1 órával előbb még egyetlen autó sem lett volna az utcán. Mindenesetre, tényleg idegölő egy út volt, több mint 2 óra volt egyáltalán kijutni Isztambulból. Persze az út menti árusok örülnek ennek, mert jönnek oda folyamatosan az ember lányához/fiához, hogy vegyen vizet, repülő alakú léggömböt, helvát, virágot, simitet, és persze a fárasztó araszolásban csak megadja magát az ember egy idő után. Utána még útközben is legalább egy órát araszoltunk egy kisvárosban, 5 órás út után Bursába érkezvén pedig egy útfelújítás miatt lezárt és felbolydult várossal szembesültünk. Szóval fáradtan, idegesen, 7 órás kocsiban ücsörgés után megérkeztünk, de akkor jött a következő gond. Mert 4-en mentünk, de ott két külön társasággal kellett találkoznunk. Az egyik nekem lett volna jó, mert azon kívül, hogy a barátaim, végre angolul is beszélhetek, és nem csak próbálkozom a törökkel, a másik társaság pedig vacsorával várt volna minket. Végül az én oldalamra döntöttünk, pontosabban döntöttem én, de sajnos ez a probléma nem oldódott meg a hétvége folyamán igazán, és a döntésem miatt még rossz érzés is telepedett rám, pedig senkit nem akartam megbántani.

Ha legközelebb megyünk várost nézni, kettesben kell mennünk, mert ennek így nem sok értelme volt. 

Na, de volt azért jó oldala is a dolognak. Az egyik az, hogy megint találkoztam M-mel, a két éve megismert szlovén lánnyal, ami mindig jó élmény, a másik meg az, hogy lementünk a tengerpartra, és a vízi csata mellett napoztunk, barnultunk (még a lábamon is lett színem :)) és kagylót is gyűjtöttünk. Mondjuk én már megmondtam, hogy soha többet kagylók meg kövek, mert nincs értelme, de összebarátkoztam egy török kislánnyal, és olyan kedvesen találta nekem folyamatosan a szebbnél szebb dolgokat, hogy nem volt szívem ott hagyni azokat, ha már ajándékba kaptam őket. 

A harmadik az, hogy bár nem láttunk túl sokat belőle, de amennyit igen, az alapján elmondhatom, hogy Bursa csodaszép. Sokkal élhetőbb, mint Isztambul, kevésbé zsúfolt, és több a zöld rész. Persze Isztambulban is próbálkoznak az emberek, mert ahogy jött a szombati jó idő és napsütés, még az autópálya melletti pici zöld részen is láttam fekve napozó embereket. Mondjuk a közlekedési morál ott sem létezik igazán, még kevesebben használják az indexet sávváltáskor, és sokszor fogalmad sincs, hogy lett két sáv az egysávos úton, és te melyikben is kellene, hogy legyél éppen. 

Ami nagyon tetszett Bursában, az egy óriási fa volt. Egy 600 éves platán, aminek a törzse olyan vastag, hogy 12 ember kellett hozzá, hogy körülöleljék, és az ágai meg vannak támasztva vasrudakkal, nehogy agyonsújtsanak valakit. Törzsének teljes átmérője 3 méter, és a kinyúló ágaktól számított átmérője 920 méter. Meseszép volt. Fenn a hegytetőről nézve őrzi a várost, alatta pedig egy kedves kávézó várja a bámészkodókat. Persze hülye emberek mindenhol vannak, így itt is volt, aki belekarcolta a nevét, meg hogy kit szeret...No comment...

A dzsámik is tetszettek, de nem igazán volt időnk körülnézni, pedig egy dzsámit akkor lehet igazán élvezni, ha bemész, leülsz, és maradsz egy kicsit. Amikor nincs éppen imaidő, akkor a puha vastag szőnyegek elnyelnek minden lépést, és csaknem teljes a csend. A hatalmas belső teret egészen különlegesen osztják meg a fejmagasságba lógó csillárok, és bár sosem leszek muszlim, itt is lehet érezni ugyanazt a fenséges csendet, ami valami földöntúlit sejtet, mint egy templomban. Csak itt nem járul hozzá az a hihetetlen túldíszített aranyozottság, ami egyes katolikus templomok jellemzője. 

Az iskender kebab Bursa helyi étele, amit mindenképp ki kell próbálni, így aztán ki is próbáltuk. Nagyon finom volt, hetente tudnék enni belőle :) Viszont a kestane sekeri, vagyis cukrozott gesztenye borzalmas, teljesen elrontják a gesztenye ízét a cukros vízzel. 

Azt hiszem, Bursa is egy olyan hely, ahova mindenképp vissza kell mennem. Nem csak a 28 fokos meleg tette gyönyörűvé ezt a várost, hanem a folyó, a teázókkal beépített híd (és a kirakatokban a vicces kanálfigurák), a gyönyörű házak, a tulipánok, a dzsámikon a díszítések, a hangulatos pici utcák, mind-mind visszahívják a látogatót.

És lehet, hogy igazuk volt az utastársaknak az időzítést illetően, mert visszafelé 4 óra alatt megtettük ugyanazt az utat. Ígérem, legközelebb előbb kezdek készülődni...

Hoş geldin!

Egyszer volt, hol nem volt. Talán igaz sem volt. Vagy ne így kezdjem?

Hát jó.

Akkor inkább úgy, hogy szerencsésen megérkeztem, még több mint fél órás késés ellenére sem késtem le a csatlakozást. És egészen ehető volt a kaja is a repülőn. És semmi gond nem volt a vízumvásárlással, olyan gyorsan ment minden, mint a karikacsapás. És a bőröndöm is szerencsésen földet ért, meg a hegedű mellett még egy kézi poggyász sem jelentett gondot. Vagyis hát csak olyat, hogy nehéz volt ennyit dolgot elcibálni a kijáratig. De S. figyelmességének köszönhetően volt egy lírám, így tudtam kocsit szerezni a nagy táskának, és azért így gurítva meg rápakolva kicsit könnyebb dolgom volt. Nagyon kedves fogadtatás várt rám a reptéren, egy nyakba ugrás és egy vörös rózsa kíséretében.

Aztán harmadnap indult a nagy út. 15 óra vezetés, át az Ázsiába vezető Fatih Sultan Mehmet hídon, végig hegyen völgyön. Útközben egy hihetetlenül finom köfte ebédre, meg egy még mindig nem szeretem kokoreç vacsorára. Persze útközben olyan tipikus török dolgokkal találkoztunk, mint a 80-nal száguldó nyitott platójú teherautó platóajtaján fél fenékkel ülő, és mobiltelefonáló gyerek, az indexelés nélkül sávok között szlalomozó őrültek, és így tovább.

Éjszaka érkeztünk meg a természeti gyönyörűségek világába. Banánfák, éppen nyíló mandulafák, narancsfák, olívaolajfák, nárciszok, vadon termő oreganó, avokádófák, meséskék tenger, mászásra hívó sziklák, és gyönyörű napsütés köszöntött bennünket másnap ébredés után. Meg persze gyerekzsivaj, mert a rég nem látott rokon késői kelése nem nyerte el a gyerekek tetszését. Olyan nyugalom vett körül egy hétig, amilyet rég nem tapasztaltam. Az egyetlen feszültségforrásom a török nyelv volt. Mert sajnos csúfosan nyuszi lettem, és alig mertem megszólalni. A gyerekekkel jól elvoltam, de a felnőttek beszédét legtöbbször csöndben ülve hallgattam. Meg vagyok még illetődve, remélem, hamar belejövök a dologba, mert nem lesz ennek így jó vége. 

Azért már van egy okosfüzetem (ahogy az ofő mondta volt mindig), és igyekeztem minél több szót, meg néhány fogalmazást is beleírni. 

Egyébként a falutól nem messze lévő városban járva teljesen megszállt az az érzés, ami Izmirben volt. Olyan tavaszvárós, müezzinhallgatós, várakozós, örülős, de azért kicsit ijedtséggel is párosuló érzés. 

Tényleg megint Törökországban vagyok, most már kezdem én is elhinni. :)

Az egyik szobát kineveztem hegedülésre meg éneklésre. A szomszédok még nem panaszkodtak, bár csak két napja kínzom őket :)

És rájöttem, hogy nem tudok főzni. Mármint ezt tudtam eddig is, de most meg kell tanulnom. Nem baj, úgyis itt az ideje már így 23 év felé.

És a Fatih Sultan Mehmet híd nagyon jól néz ki éjjel kivilágítva, majd lefotózom nektek. Nagyon meg kell itt tanulni a türelmet egyébként, mert az megy csodaszámba, ha nincs dugó valahol. 

Búcsú és kezdet

Na, hát akkor induljon a nagy kaland, harmadszor is Törökország, de most nem fogok blogot váltani miatta. Tele reménnyel, várakozással, érzésekkel, örömmel, kíváncsisággal vágok ennek most neki. Még én sem hiszem el teljesen, hogy megteszem, még én sem tudom érvekkel bizonyítani, hogy jó ötlet-e, de bátraké a szerencse.

Igyekszem majd minél többet jelentkezni, bár mostanában igyekeztem a blogot minél inkább anekdota jellegűvé tenni, de majd meglátjuk, mi sül ki ebből.

Nagy levegő, és indulhat a búvárkodás. Remélem, hogy csudaszép dolgok várnak rám a mély vízben. 

És ne haragudjatok rám nagyon, ígérem, azért vigyázok magamra, és vissza is jövök még :)

Az élet apró örömei

Az a pillanat, amikor a német nyelvvizsgához kinyomtatott mintafeladatsor megoldása közben rádöbbensz, hogy na várjunk csak, de hol a nyelvtani rész...majd a honlapot végigböngészve rájössz, hogy nem te felejtetted el kinyomtatni, hanem tényleg nincs nyelvtani rész, na, azért a pillanatért már érdemes volt felkelni ma :)

Jó, emellett persze a sikeres elsősegély-nyújtási vizsga is okozott némi örömöt.

És az sem egy elhanyagolható szempont, hogy mához két hétre ilyenkor már Törökországban leszek :)

Szóval még uccu neki a szavaknak meg a levélnek, aztán jövő pénteken meg reszkessetek, mert vezetésből is vizsgázom. Reméljük akkor nem lesz ennyi hó meg latyak, igencsak nehézkesen ment ma a parkolás..

Hátizsákkal bolyongva

Tegnap a Kálvin téren majdnem összeveszett velem egy hátizsákos turistaúr, mert nem tudtam neki megmondani, merre menjen gyalogosan, hogy találjon egy nemzetközi vonatállomást, ahonnan Olaszországba jut. Hiába mondtam neki, hogy menjen metróval, mert úgy gyorsabb, ő csak erősködött, hogy mutassak irányt, mert ő elküldték a Duna felé. És különben is már mióta gyalogol, és miért nem tud senki válaszolni egy ilyen egyszerű kérdésre. Mondom arra biztos ne menjen. Végül meggyőztem a metróról, majd mikor azt gondolta, mégsem volt az a bizalom olyan jó ötlet, visszajött a térképpel, és mivel közben megtudtam az infót, hogy a Keletibe kell küldenem szegényt, pályájára állítottam. Most jutott eszembe, hogy vajon odatalált-e...

Nemzetközi vizeken

Én teljesen abban a hitben voltam, hogy átváltani vastapsba, hogy visszajöjjenek a kedves színészek/zenészek, nem tudom kik, nemzetközi szokás, de nem. Még a lengyelek sem csinálják. Ellenben ők is azt mondják, hogy fekete bárány, és hogy leesett a kő a szívükről, és hogy nyitott könyv az arcod, és hogy mimóza, és a többi most nem jut eszembe, pedig nagyon-nagyon sok van. Mintha tényleg jóban lettünk volna egy ideig :)

Ollééééé :)

Megvan R. jegye is, most már tuti, hogy október 1-jén irány Isztambul :) :) :) :) :)

El nem tudom mondani, mennyire izgatott lettem, sosem utaztam még sehova ezzel a kis lüke lánnyal, akivel egy vérből valók vagyunk :)

Az animátorképzés

Tegnap fürdés közben négy nyelven beszéltem magamban. Köszönhető ez annak, hogy egyedül laktam egy hotelszobában a képzés alatt, és ilyen még nem fordult elő velem, valamint annak, hogy előtte sikerült egy nagyon kellemeset beszélgetnem, váltogatva a magyar, a német és az angol nyelvet két szlovén lánnyal. Elkapott a láz, hogy mégmégmég, azt szeretném, ha ki tudnám fejezni a gondolataimat amilyen nyelven épp szeretném, mert hihetetlenül jó érzés, ahogy lassan leomlanak az akadályok, amiket magam köré építek, mondván, hogy én nem merek megszólalni, és azt látom, hogy nincs ezzel gond, mert csak tenni kell és menni fog. Csak ültem ott, beszéltem, és élveztem, hogy angol kérdésre német válasz jön és viszont, és a mondat felénél is átváltunk, és csak mosolyogtam magamban.

Ez a nyár hihetetlen élmény lesz minden szempontból, nyelvtudás (gyerekekkel németül és magyarul, kollégákkal németül, angolul és törökül, városban törökül), kreativitás (ezerféle barkácsolás, dekorálás, játékok kitalálása), tervezés, döntések, önállóság és nyitottság szempontjából is. Tudok már lufifigurát csinálni, festettem arcot, varázsoltam, játszottam és táncot is tanultam. Tele vagyok tervekkel és gondolatokkal.

Annyira izgatott vagyok, hogy egyáltalán nem tudok másra gondolni :)

Viszont arra is rájöttem, hogy kb. dobhatom a kukába a sok-sok mindent, amit amúgy terveztem, mert ez egyáltalán nem egy láblógatós munka lesz. Gar nicht.

Ja, hát és a legfontosabb, bár már kiderült a fentiekből: Törökországba megyek :)

Döntések

Hihetetlen, hogy mennyit tudok tanakodni egy igenen meg egy nemen is. Még az olyan apróságok tekintetében is, mint megvegyek-e egy cipőt, mit ebédeljek, merre menjek haza, milyen ruhát vegyek fel, mikor tanuljak inkább, meg mit tudom én. Pedig az egyik idei fogadalmam volt, hogy megtanulok dönteni. Mondjuk jó úton járok, nyilván nem fog egyik napról a másikra menni, csak az ember sosem tudja, a nagy tervezgetéssel meg listaírással mikor szalaszt el egy spontán jövő lehetőséget. Örök kérdés bennem, hogy tervezzek vagy ússzak az árral.

Pont ezért merült fel bennem tegnap a gondolat, hogy rendben, hogy hajtok, mint a güzü, és török előre, csak közben elvész az egésznek az értelme. Úgyhogy beindult az ötletgyár, kalandozó gondolatok, hogy is lehetne hosszabb időre itt hagyni  csapot-papot.

És alakul a magammal vitelre ítélt (ugye olyan nincs, hogy viendő?) könyvek listája is :) Várom a további ötleteket :)

Bécsi idő

Hát Bécs nem ment annyira jól, mint reméltem. Cserébe megnéztük a Schönbrunnt végre, amire annyi ideje vágytam már, sétáltunk nagyot, ettünk virslit meg haltálat a piacon, sokkolódtam kulturálisan a váltakozó török, angol és német beszédtől (nem tudom, hogy fogom tudni valaha elkülöníteni és rendesen beszélni az angolt és a németet egymás után, az interjún fordításként német panaszlevelet kellett angolra fordítani) metróztunk hihetetlenül sokat és beszélgettünk is kicsit, amire már régen nem volt példa.

Nagyon nehéz közel maradni egymáshoz, miközben ő éjjel-nappal dolgozik, én meg ugyanennyit tanulok, vagy legalábbis kellene, hogy tanuljak. Persze sajnos a nagy pihenés miatt nem sikerült még vasárnapra sem visszarázódnom, és jól ellustálkodtam az időt, most aztán kapkodom a fejem megint kétségbeesetten, hogy mihez is kezdjek.

Jó lenne annyi új tudást szerezni, amennyit magamtól kényelmesen megrágva szeretnék, azt hiszem, több értelme is lenne. De nincs nyafogás, harcra fel 

Egészen érdekes középkori gondolatokba botlottam ma bele az egyik órán a szabad akarattal és Isten mindentudásával kapcsolatban, de még meg kell kicsit emésztenem ahhoz, hogy igazán jó gondolatmenet lehessen belőle, ezért ez most csak egy kis kedvcsigázó előzetes.