Nemzetközi vizeken

Én teljesen abban a hitben voltam, hogy átváltani vastapsba, hogy visszajöjjenek a kedves színészek/zenészek, nem tudom kik, nemzetközi szokás, de nem. Még a lengyelek sem csinálják. Ellenben ők is azt mondják, hogy fekete bárány, és hogy leesett a kő a szívükről, és hogy nyitott könyv az arcod, és hogy mimóza, és a többi most nem jut eszembe, pedig nagyon-nagyon sok van. Mintha tényleg jóban lettünk volna egy ideig :)

Nézeteltérés egy boszorkánnyal

Jó, nyilván túl szenzációhajhász így ez a cím. De a valóságot fedi. Ma ugyanis elég bizarr élményben volt részem, nevezetesen a budapesti boszorkánymúzeum látogatója voltam. Nem tudom egyértelműen eldönteni, tetszett-e vagy sem, nagyon sok megválaszolatlan kérdés és zavaros gondolat maradt bennem.

A boszorkány hagyománya nálunk a magyarok őstörténetéig, a táltosokig nyúlik vissza, és eredetileg egyfajta gyógyító asszony volt, de azt hiszem, ezzel még nem mondok újat senkinek. Nem minden kultúrában van ez így, Pakisztánban például egy vérszívó emberevő, aki gyerekekre specializálódott, az olaszoknál egy ajándékosztó, aki karácsony és vízkereszt között érkezik, a keltáknál ismételten más jelentéssel bírt, és a mesékbe is másképp ültetődött bele. Egyébként a Grimm mesékben a mézeskalács házban eredetileg az ördög kannibál felesége lakik, csak nálunk lett helyette vasorrú bába. Sehol máshol nem ismert egyébként a vasorrú bába, hozzánk pedig az obi-ugor totemisztikus famaszkokon keresztül közvetítődött, melyek a véres hússal való etetés miatt elhasználódtak, ezért vassal vonták be az orr-és szájrészüket. 

Az a boszorkánykép, mely ma él az emberekben, a keresztény egyház elterjedésének köszönhető, mivel gyógyító tevékenységük miatt ezek az asszonyok konkurenciát jelentettek, értettek valamihez, amihez a többség nem, így rájuk aggattak mindenféle sátánista és okkult jelképet, mely aztán oda vezetett, ahova.

Természetesen a szakdolgozatom és a vallási érdeklődésem miatt millió kérdést tettem fel a tárlatvezető hölgynek, aki maga is gyógyító asszony, és többségük borzalmasra sikeredett. Valahogy annyira akartam figyelni rá, hogy ne ütközzön ki a kérdéseimen még véletlenül se a világképem, nehogy esetleg sértő vagy ítélkező hangsúlya legyen, hogy nem sikerült értelmesen feltenni őket. (Meg persze elég hamar kiütközött, mert mikor megijedtem egy bábu megmozduló karjától, azt kiáltottam önkéntelenül, hogy "Jézusom...")

A legkínosabb az volt, mikor megkérdeztem, hogy rendben, az egyház rájuk mondta, hogy az ördög feleségei, és eladták magukat, de ők mit gondoltak magukról, hitték-e magukat valamilyen felsőbb erő szövetségesének. Azt hiszem, eddigre már mindenki hülyének nézett, a tárlatvezető pedig megkérdezte, szerintem kik hisznek az ördög létezésében. Én meg leblokkoltam, és továbbra sem tudtam értelmesen elmagyarázni, hogy nyilván a boszorkányok nem gondolták rossznak magukat, meg az ördögöt sem, mert igazából ki mondja meg, hogy melyik a jó és melyik a rossz hatalom. Mindenesetre sehogy sem tudtam jól kijönni a dologból, szerintem már őt is zavarták a kérdéseim, mert ellenségesnek érezhette őket, de én meg úgy éreztem, nem kapok választ. Ja, és még sikerült azt a fatális hibát is benyögnöm, hogy muszlim vallást mondtam... 

Amikor pedig az volt a válasz az egyik kérdésre, hogy ki dönti el, mi a jó és mi a rossz, mert viszonyítás kérdése, akkor megfordult bennem, hogy lehet, hogy túl korlátolt vagyok, de azért abban van valami egyértelműen rossz, ha megátkozok valakit, nem? És ha minden azon múlik, hogy én elhiszem-e, hogy meg tudom csinálni, akkor az átok hatásossága kin múlik? Ha az átkozott nem hiszi el, akkor nem lesz érvényes? De én meg elhittem, hogy igen? Ilyenkor melyik az erősebb?

Összefoglalva most azon tűnődöm,hogy vajon tényleg csak a kereszténységben van Isten és ördög, meg mennyország és pokol? Ha nem is így, de azt hiszem a zoroasztriánusoknál is megvan a Jó és Rossz harca.

És ha tényleg nem kell túlmisztifikálni, mert itt csak a természet erőit használó gyógyító asszonyokról van szó, akkor a szeánszok és az átok és a boszorkányszombat és a temetői találkozók mind csak az egyház ferdítése? Nem lehet, hogy ők maguk is építették kicsit ezt a legendát? 

Egyszerűen nem tudok/nem tudtam kilépni a belém nevelt (és itt most nem az otthonra, hanem az európai környezetre gondolok) sémák hatása alól. És ez most akadályozta a beszélgetést, és ez nem volt jó. És úgy éreztem, zavarom a kérdéseimmel, és támadásnak érzi, pedig én tényleg kíváncsi voltam, és érdekelt. 

Jövő héten megyek hozzá interjút készíteni, remélem akkor sikerül kevésbé ellenséges hangulatot teremtenem. Aztán lehet, hogy csak én magyaráztam be az egészet.

Idők

Van abban valami mélységesen borzongatóan misztikus, hogy mennyi minden történhetett már a tér egy pontján, ahol éppen ülsz/állsz/sétálsz/fekszel. És még mennyi minden fog.

Tekintély vs képviselet

Megint az örök téma, hogy kell-e felülről szabályozottság, és ha igen, mennyire mélyen avatkozzon be az emberek életébe, mennyire szükséges az erkölcsi példamutatás, mennyire kényszeríthetem rá másokra a saját magam által elfogadottnak tartott, a társadalom jobbá tételét célul kitűző erkölcsöt (iszlám mérsékelt és szélsőséges irányzatai), hol van a határ a demokrácia és a diktatúra között, mennyire lehet tekintélye egy olyan hatalomnak, aki nem vagy nem jól képviseli a nép érdekeit, mennyire tolerálható, hogy egy állam a saját identitásának megfelelően oktatja a közismereti tárgyakat, és bizonyos irányzatokat, költőket, filmeket nem enged megjelenni. Azt hiszem, társadalmi megújulás csakis alulról lehetséges, mert az emberben ösztönösen benne van az ellenkezés azzal szemben, amit felülről kényszerítenek rá, ez által nem is fogja elfogadni, mert nem érzi majd a sajátjának. Viszont mindig lesznek a társadalomnak olyan elemei, akiknek nem ugyanazok számítanak alapvető erkölcsi értékeknek,  mint a többségnek, és maguktól nem is fogják betartani azt rendszabályozás nélkül, akkor velük mi a helyzet? Hol van a határ aközött, hogy van saját szabad akaratom, és dönthetek az életem felől és hogy kárára vagyok/lehetek a társadalomnak? Vajon jobban tolerálunk egy megfelelően működő, jólétet biztosító diktatórikus rendszert, vagy inkább a szabadságunk a fontos? Egyáltalán képes jólétet biztosítani egy diktatórikus rendszer? Erkölcsnek számít-e az az erkölcs, ami kényszer hatására jön létre? Hol tűntek el azok az értékek, amelyek megkérdőjelezhetetlenül részei voltak az életnek?

Összességében, a szabadság fontosabb, vagy a rend?

Mert azt hiszem, a félmegoldások nem működnek igazán jól... Lehet, hogy működhetnének, de nem teszik.

Mindenesetre olyan nehezek ezek a kérdések, hogy magammal is vitázom a válaszokat illetően. Pedig annyira szeretek ilyenekről beszélgetni, de valamiért most félek megosztani a véleményemet. Mondjuk ehhez hozzájárul az is, hogy nem haladok túl jól a könyvvel, ami a hozzászólás feltétele lenne.

Sissi és a történelem

Furcsa dolog ez a történelem. Pár éve még biztos voltam benne, hogy én örökké történelmet szeretnék tanulni és történész szeretnék lenni (nagy szerepe volt ebben V. Tanár Úrnak, akihez mindenki tudja, milyen érzések fűztek :P :)), aztán szép lassan felfedeztem, mennyire nem is létezik igaz történelem. Minden kor mást mutat, mást gondol, mást tart fontosnak, vállalhatónak, és ma elhangzott az órán egy érdekes felvetés, mi szerint visszafelé íródik.

Van benne valami. Legutóbb épp a Schönbrunnban tapasztaltam meg, mikor kiderült számomra, hogy filmből és a magyar történelemből megismert és annyira kedvelt Sissi hercegnő a filmmel ellentétben talán nem is szerette igazán a férjét, és hihetetlenül sok időt töltött szépítkezéssel. Kicsit lerombolódott bennem a kép a bájos szőke lányról, aki a film alapján élt bennem (egyébként barna volt), de azt hiszem, hamar el fogom felejteni ezt, és mégis a korábbi, általam kedvesebbnek tartott kép marad meg. Hogy azért, mert magyar vagyok, és hőn szeretett Sissink képzete nem homályosulhat el, mert része az önazonosságomnak, vagy egyszerűen jobban szeretném szimpatikusabbnak látni, nem tudom. Bár az is igaz, hogy rögtön ott megértettem, mennyire nehéz lehetett egy napi 20 órát dolgozó császár és egy borzalmas anyós mellett udvari kötelezettségek között sínylődve élni. A 20 órát dolgozót még személyes példa alapján is. Szóval nem haragszom Sissire, de furcsa dolog ez a történelem.