Kendők meg effélék

Eszembe jutott, hogy a kendőkről még nem is meséltem nektek. Mi Isztambul viszonylag konzervatívabb részén élünk, így errefelé több kendős nőt látni, ráadásul a közelben van egy kurd negyed is, ők pedig még annál is konzervatívabbak. Sokszor látok nőket csadorban, ennek kétféle változata van. Abban nem vagyok biztos, hogy mindkettőt csadornak hívják, javítson ki valaki, aki jobban ért hozzá. Mindkettő egybefüggő fekete lepel, amely leér a földig (állítólag nyáron nem hordanak semmit alatta, de tényleg semmit), az egyikből csak a szem látszik ki, a másikból az arc egy rész is, mondjuk az orr alatt kötik meg. Egyszer a buszon láttam két nőt, akin még fekete kesztyű is volt, és tényleg semmi nem látszott a szemükön kívül. Legnagyobb meglepetésemre oroszok voltak...

A legtöbb nő viszont csak fejkendőt tesz a fejére. Aminek ugye eredetileg az lenne a célja, hogy eltakarja a hajat, és ezzel a nő egyik legnagyobb ékességét, ezáltal téve "láthatatlanná", de legalábbis védetté a nőt a kíváncsi férfiszemek elől. Na mármost. A kendős fiatal lányok többsége magasra felfogja a haját (gondolom), ezután egyfajta hajhálóval takarja azt le, majd erre kerül a szépen, ízlésesen, gombostűk segítségével megkötött színes, elegáns, és egyáltalán nem láthatatlanságot sugárzó kendő. Emellett magassarkú cipő, erőteljes smink, vörösre rúzsozott ajkak, a kendőhöz illő táska, hosszú karcsúsított világos színű kabát, a kendő tetejére pedig egy napszemüveg, és kész is van a NŐ, aki cseppet sem láthatatlan, cseppet sem visszahúzódó, hanem nagyon is kihívó, és tudatában van a szépségének, én meg a kibontott, látható hajammal elbújhatok mellette. 

A kendős nő csak otthon és nők társaságában veheti le a kendőjét, idegen férfiak nem láthatják anélkül. Nem tudom elképzelni, hogy akkor mondjuk ha épp otthon nézi a TV-t, és csenget a postás, akkor kiszól,hogy várjon, és gyorsan beköti a fejét, hogy ajtót nyisson? Általában 13-14 (tájegységenként változó) évesen kötik be a fejüket a lányok, de olyat is láttam már a rendőrségen, ahol a külföldiek intézték az ügyüket (tehát valószínűleg valamilyen közel-keleti országból érkező család lehetett), hogy egy kb. 3-4 éves kislánynak volt bekötve a feje. 

Aztán vannak azok a nők, főleg falun jellemző ez, akik csak praktikusságból tesznek kendőt a fejükre, hogy ne zavarja őket a hajuk munka közben, mint a mi nagymamáink. Ez egy egyszerűen megkötött színes kendő, amit bármikor le is vehetnek, hogy megigazítsák, és az sem baj, ha kilóg alóla a hajuk.

Van még a burka, amikor még a szem elé is egy rács kerül, de ez csak keletebbre (mármint Törökországtól keletebbre) jellemző, itt még nem találkoztam vele. 

Néha, mikor fúj a szél, vagy takarítás közben mindenhol hajat találok, vagy a bazárban nem tudok végigmenni anélkül, hogy lépten-nyomon meg ne állítanánk, hogy lédi, lúk et máj jíns, áj nó jú wánt jíns meg más effélék, akkor elgondolkodom rajta, hogy jobb lenne kendőt kötni, mert akkor nem fújná folyton a szemembe a szél a hajamat, nem kellene annyiszor takarítani és nem mernének hozzám szólni. 

Szombati kirándulás

Mivel már megint fél órás késéssel indultunk miattam (és tényleg muszáj lenne erről leszoknom, itt még rosszabbul tűrik, mint apu...) és megint legalább 6 órát autóban töltöttünk a dugók miatt (pedig még csak át sem mentünk Ázsiába, meg ki sem mentünk a városból, egy átlagos szombati nap volt), nem volt tökéletes nap. De. A Miniatürk csodás. 

Ez egy 60.000 négyzetméteren elterülő park, ahol 1:25 arányban kicsinyített makett formában Törökország 122 csodáját láthatjuk. Minden makett mellé vonalkódos hangosbemondó is van, amit a jegyeddel tudsz megszólaltatni. Érdekesség, hogy külföldieknek a duplája a jegy, biztosan az angol/francia/német stb. nyelvű tájékoztatást felolvasó hang magasabb fizetséget kért... Mikor megkérdezték, külföldi vagyok-e, felháborodva közöltem törökül, hogy nem, dehogy, így nekem olcsóbb jegy jutott. Ami jó, de így törökül kellett megértenem a tájékoztató szövegeket. :) A maketteket körbejárva csodálkozva fedeztem fel, hogy Isztambulból is alig láttam még valamit, és bár azt hittem, sok mindent megnéztem már Törökországban, a legszebbeket közel sem. Konya, Mardin, Safranbolu, Sanliurfa és a Nemrut hegy határozottan felkerült a listára Trabzon, Erzurum, Kekova, a Van tó, az Ulu hegy és Hasankeyf mellé. Hihetetlenül sok kincse van ennek az országnak, hónapokat lehetne benne utazni, és még az sem lenne elég rá, hogy felfedezd. És nagyon-nagyon sok benne a világörökségi helyszín, szerintem a legtöbb török nem is tud róla. Persze nekem még Magyarországon is hónapokat kellene utaznom, azt is alig ismerem. Meg is kérdezte egy török lány, hogy nálunk is van-e ennyi szépség. Tud valaki valamit a szarvasi mini Magyarországról, mennyi makett lehet ott? 

Sajnos a napvédelemről megint megfeledkeztem, így az egyik oldalon olyan piros a nyakam, mintha ráesett volna a vasaló, és ég is, hiába tettünk rá joghurtot. Remélem, elmúlik hamar, mert egyelőre az is fáj, ha hozzáér a póló. 

Utána a sok araszolástól teljesen kimerülten (Budapesten nem létezik dugó ehhez képest) megérkeztünk a Kücükcekmece-i tóhoz. Végre nem a kocsiban ülve élveztük a jó időt, hanem a tóparton a fűben ülve. Nagyon érdekes volt úgy sétálni a kurd és cigány helyiek között, hogy mindenki, a legkisebb gyerekektől a nőkön át a férfiakig tényleg mindenki megbámult. Fehér is vagyok, turista is vagyok, magas is vagyok, egzotikus is vagyok, tehát igazi látnivaló voltam azon a környéken. Igazi kurd részre értünk, ami azt jelenti, hogy keskeny utcák, tele áruval, kosz, zűrzavar és hangzavar. Én izmiri tapasztalataim alapján ezt összekötöttem a törökséggel, csak most tudtam meg, hogy ez nem török, hanem kurd jellemző. Viszont az étteremben nagyon finom lahmacunt és pidét ettünk. Nem is értem, a magyarországi török éttermekben miért nem csinálnak igazi török kaját, annyival finomabbak ezek az ottani áltörök ételeknél. 

Pontokban

1. Szerintem mióta itt vagyok, talán két olyan nap volt, hogy ne ettem volna tojást reggelire. És még csak most kezdem unni. De csak kicsit.

2. Most épp szeptemberig meghosszabbítottam a tartózkodási engedélyemet, de állítólag valami nem jól futott fel a rendszerbe, és már megint mehetek a rendőrségre. Brr...

3. A takarítás legrosszabb része a felmosás. Tutira előkerül még egy hajszál, meg még egy meg még egy meg még száz, hiába porszívóztál előtte. Tegnap már majdnem beleőrültem, egyesével szedegettem fel őket, de minden lépésnél újabbat találtam. Szerintem osztódnak. 

4. Itt mindig zaj van. Valaki vagy kalapál, vagy fúr, vagy füvet nyír, vagy sír, vagy futkározik, vagy kiabál (ami igazából beszélgetés), vagy porszívózik, vagy mos, vagy fogat mos (a fürdőszobában olyan rossz a szigetelés, hogy még az is áthallatszik a szomszédból), de az tuti, hogy zörög valamit. Egyszer hallottunk hegedűszót a felső szomszédoktól, felmentünk, hogy megdicsérjük, milyen szépen játszott, erre azóta nem játszik. Pedig az volt az egyetlen örömteli zajforrás. Csendet akarok.

5. Tegnap ettem mindenfélét, amiről először nem szabadott megkérdeznem, mi az, csak miután megettem. Kiderült, hogy gyomor meg bélleves volt. Jó, hogy nem kérdeztem előre...De még így sem ízlett igazán, szóval nem csak a tudás számít. De itt ezt eszik jól berúgva este buli után. 

6. Tegnap megint eltévedtem a bazárban, és teljesen máshova lyukadtam ki, mint ahova terveztem, de nem bántam egy csöppet sem, így a legjobb felfedezni a várost. :) És akartam venni olyan csini hálóruhát, de mindenhol csak férfi eladók voltak, így aztán nyuszi voltam és nem vettem.

Krumplifőzelék törökösen

Képzeljétek, tejföl és ecet (mert egyik sincs) helyett joghurttal és citrommal csináltam krumplifőzeléket. És olyan íze lett, mint amire emlékeztem :) Már csak a fasírtot kell megtanulnom. Vagy köfte kellett volna hozzá...

Bursa

Eljött a várva várt hétvége, irány Bursa! No persze nem a legjobban indult a dolog, mert annak köszönhetően, hogy alig mozdulok ki mostanában, tökéletesen akartam kinézni, de semmi nem tetszett magamon. Így aztán a tervezett 1 óra helyett 40 perccel később indultunk, aztán meg még az útlevelemért is vissza kellett fordulnunk...Nem mondanám, hogy felhőtlenül örültek nekem az útitársak. És persze a késésnek köszönhetően mindenhol óriási dugó volt, csakis miattam, mert 1 órával előbb még egyetlen autó sem lett volna az utcán. Mindenesetre, tényleg idegölő egy út volt, több mint 2 óra volt egyáltalán kijutni Isztambulból. Persze az út menti árusok örülnek ennek, mert jönnek oda folyamatosan az ember lányához/fiához, hogy vegyen vizet, repülő alakú léggömböt, helvát, virágot, simitet, és persze a fárasztó araszolásban csak megadja magát az ember egy idő után. Utána még útközben is legalább egy órát araszoltunk egy kisvárosban, 5 órás út után Bursába érkezvén pedig egy útfelújítás miatt lezárt és felbolydult várossal szembesültünk. Szóval fáradtan, idegesen, 7 órás kocsiban ücsörgés után megérkeztünk, de akkor jött a következő gond. Mert 4-en mentünk, de ott két külön társasággal kellett találkoznunk. Az egyik nekem lett volna jó, mert azon kívül, hogy a barátaim, végre angolul is beszélhetek, és nem csak próbálkozom a törökkel, a másik társaság pedig vacsorával várt volna minket. Végül az én oldalamra döntöttünk, pontosabban döntöttem én, de sajnos ez a probléma nem oldódott meg a hétvége folyamán igazán, és a döntésem miatt még rossz érzés is telepedett rám, pedig senkit nem akartam megbántani.

Ha legközelebb megyünk várost nézni, kettesben kell mennünk, mert ennek így nem sok értelme volt. 

Na, de volt azért jó oldala is a dolognak. Az egyik az, hogy megint találkoztam M-mel, a két éve megismert szlovén lánnyal, ami mindig jó élmény, a másik meg az, hogy lementünk a tengerpartra, és a vízi csata mellett napoztunk, barnultunk (még a lábamon is lett színem :)) és kagylót is gyűjtöttünk. Mondjuk én már megmondtam, hogy soha többet kagylók meg kövek, mert nincs értelme, de összebarátkoztam egy török kislánnyal, és olyan kedvesen találta nekem folyamatosan a szebbnél szebb dolgokat, hogy nem volt szívem ott hagyni azokat, ha már ajándékba kaptam őket. 

A harmadik az, hogy bár nem láttunk túl sokat belőle, de amennyit igen, az alapján elmondhatom, hogy Bursa csodaszép. Sokkal élhetőbb, mint Isztambul, kevésbé zsúfolt, és több a zöld rész. Persze Isztambulban is próbálkoznak az emberek, mert ahogy jött a szombati jó idő és napsütés, még az autópálya melletti pici zöld részen is láttam fekve napozó embereket. Mondjuk a közlekedési morál ott sem létezik igazán, még kevesebben használják az indexet sávváltáskor, és sokszor fogalmad sincs, hogy lett két sáv az egysávos úton, és te melyikben is kellene, hogy legyél éppen. 

Ami nagyon tetszett Bursában, az egy óriási fa volt. Egy 600 éves platán, aminek a törzse olyan vastag, hogy 12 ember kellett hozzá, hogy körülöleljék, és az ágai meg vannak támasztva vasrudakkal, nehogy agyonsújtsanak valakit. Törzsének teljes átmérője 3 méter, és a kinyúló ágaktól számított átmérője 920 méter. Meseszép volt. Fenn a hegytetőről nézve őrzi a várost, alatta pedig egy kedves kávézó várja a bámészkodókat. Persze hülye emberek mindenhol vannak, így itt is volt, aki belekarcolta a nevét, meg hogy kit szeret...No comment...

A dzsámik is tetszettek, de nem igazán volt időnk körülnézni, pedig egy dzsámit akkor lehet igazán élvezni, ha bemész, leülsz, és maradsz egy kicsit. Amikor nincs éppen imaidő, akkor a puha vastag szőnyegek elnyelnek minden lépést, és csaknem teljes a csend. A hatalmas belső teret egészen különlegesen osztják meg a fejmagasságba lógó csillárok, és bár sosem leszek muszlim, itt is lehet érezni ugyanazt a fenséges csendet, ami valami földöntúlit sejtet, mint egy templomban. Csak itt nem járul hozzá az a hihetetlen túldíszített aranyozottság, ami egyes katolikus templomok jellemzője. 

Az iskender kebab Bursa helyi étele, amit mindenképp ki kell próbálni, így aztán ki is próbáltuk. Nagyon finom volt, hetente tudnék enni belőle :) Viszont a kestane sekeri, vagyis cukrozott gesztenye borzalmas, teljesen elrontják a gesztenye ízét a cukros vízzel. 

Azt hiszem, Bursa is egy olyan hely, ahova mindenképp vissza kell mennem. Nem csak a 28 fokos meleg tette gyönyörűvé ezt a várost, hanem a folyó, a teázókkal beépített híd (és a kirakatokban a vicces kanálfigurák), a gyönyörű házak, a tulipánok, a dzsámikon a díszítések, a hangulatos pici utcák, mind-mind visszahívják a látogatót.

És lehet, hogy igazuk volt az utastársaknak az időzítést illetően, mert visszafelé 4 óra alatt megtettük ugyanazt az utat. Ígérem, legközelebb előbb kezdek készülődni...

Főzés, szokások, kérdések

Nagyon rákattantam a Trónok harcára. Majdnem teljesen behoztam a lemaradásomat két nap alatt, ami egyrészről hurrá, másrészről persze haragszom magamra, hogy nem tudtam abbahagyni. Persze azért mellette elkezdtem tornázni is meg olvasgattam is, de ez nem változtat a lényegen...Ki kellene kapcsolnom az internetet.

Viszont, ami ennél sokkal jobb hír, hogy megint főztem, és megint sikeres volt. R-től hallottam Steiner Kristóf receptjeiről, és bár nem a kedvenc személyiségem az úr, úgy döntöttem, miért is ne próbálnám ki az egyik ételét. De persze ez csak a kiindulás volt, ahogy ő is bátorított a leírásban, jelentős módosításokat tettem. Miután a hagymát és a fokhagymát kicsit megpároltam az olívaolajon, hozzáadtam a répát, majd a felvágott olajbogyót, kukoricát és egy kis paradicsompürét, majd nyakon öntöttem az egészet sörrel. Apóra vágott mandulával bolondítottam meg, nagyon különleges lett tőle. Miközben megfőtt a rizs, (a törökök szerint máris szakács vagy, ha jól főzöd, és nekem jól sikerült) összekevertem a joghurtot mustárral meg sóval. Ez volt életem első főztje, ami még szép is lett, csináltam kúp formát a rizsből és szépen elrendeztem körülötte a ragut meg a joghurtos öntetet, a kúp tetejére pedig egy kis bazsalikom került. 

Azt hiszem, a gondolkodás, hogy mit főzzek, több idő volt, mint elkészíteni és elfogyasztani. 

Régen voltak török érdekességek, úgyhogy most gyorsan összefoglalom a jegyzeteim alapján őket. 

1. Mindent esznek mindennel. Számomra a legszokatlanabb a húsleveshez saláta. A kenyér az bármihez mehet, bár az velem is így van, és az sem ritkaság, hogy csicseriborsó leves rizzsel és salátával. Sokkal több zöldséget fogyasztok itt, mint otthon, és olyan dolgokat is megeszek, aminek máig sem tudom a nevét magyarul. A mandula zölden külön ínyenc csemege. A tea olyan alap fogyasztási cikk, mint mondjuk nálunk a víz. Ha nem iszol meg naponta legalább 8 teát, nem vagy török. Én nem is leszek. 

2. Az álláshirdetésekben nem létezik olyan, hogy diszkrimináció. Pontosabban létezik, a mi fogalmaink szerint, de ez itt nem számít annak. Mert simán beleírják, hogy 20-30 év közöttiek jelentkezését várják, csak nők jelentkezését várják, stb. 

3. A TV-ben a baleseteknél az áldozatokat közelről mutatják, a földrengésben összedőlt házát sirató néni premier plánt kap, és kiírják a teljes nevét is. Ezzel szemben a sorozatokban a cigaretta és az alkohol tiltott, így a cigiző ember kezében csak egy homályos foltot látsz. 

Végül pedig a szokásos magyar tudásom szegényességét bemutató kérdések:

1. Szerintetek mi a különbség a porcelán és a kerámia között? Mert én eddig azt hittem, hogy a porcelán az értékesebb, vékonyabb, törékenyebb, a kerámia meg az, amiből a bögre van a konyhában.

2. És mi a különbség a fazék és a lábas között?  A fazéknak magasabb a fala, nem? De régen mindkettőt a fazekas csinálta, tehát mindkettő kerámiából volt? 

Bürokrácia és konyha

Miután hosszas oda-vissza buszozás után sikerült ma elintéznem, hogy szeptember végéig meghosszabbítsák a tartózkodási engedélyemet, és így elindíthassa a cég a munkavállalói engedélyem iránti kérelmet, úgy döntöttem, a sikeres nap örömére főzök is valamit. Össze is dobtam egy zöldséges rakott tésztát, mindenből, amit csak találtam itthon. Először megpároltam a hagymát, a répát, a paprikát, az uborkát és a babot egy kis pirospaprikával. Közben megfőztem a tésztát. Aztán összekevertem a joghurtot mustárral, fűszerekkel és citrommal. Majd egy hőálló üvegtálban egymásra rétegeztem a tésztát, az öntetet és a zöldségeket, a tetejére pedig sajtot szórtam, és 20 perc alatt megsütöttem. Azt hiszem, ez az első főztöm, amiből háromszor is szedtek. :)

Ennek meg úgy megörültem, hogy még egy mikrós sütivel is megajándékoztam magam, a tetején egy kis vaníliafagylalttal. Ez is sikert aratott :)

Az oda-vissza buszozás meg úgy volt, hogy először elmentem a rendőrségre, mert tegnap azt nem kérdeztem  meg, (igen, tegnap is voltam, akkorra volt ugyanis randevúm, mert azt interneten kell foglalni :)) létezik-e olyan, hogy 6 hónapos hosszabbítás. Miután megmondták, hogy létezik, és akkor csak 1800 dollárt kell átváltanom lírába, elmentem a pénzváltóhoz, aki megírta nekem a papírt, hogy tényleg átváltottam ennyi pénzt. (Persze nem.) Aztán vissza a rendőrségre, ahol összeállították a mappámat. Aztán megint el a pénzváltó mellé, most az adóhivatalba, ott befizettem a hosszabbítás díját, aztán megint vissza a rendőrségre. A két helyszín között kb 15 perces buszút volt, de a busz 20 percenként járt, így elég jól haladtam a magammal vitt könyvvel :) Lehettem volna bosszús is akár, de minek, hisz sütött a nap, napközben nem kellett kabát, volt könyvem, és végül csak sikerült elintézni a dolgot, pedig nagyon féltem :) És még sorba állnom sem kellett sehol. 

Szóval most maradok még egy hónapot itt Isztambulban, nekikezdek a szakdolgozatomnak, és várok szeretettel minden látogatót :) Aztán irány a napfényes dél, ahol ugyanabban a szállodában leszek animátor, mint tavaly. De ezt lehet, hogy írtam már, nem tudom. Idén másik társam lesz, egy új lány, nagyon kíváncsi vagyok rá :)

Hétvégén meg irány Bursa, remélem jó idő lesz, és ott nem fog sár esni, mint itt. Meglátogatjuk M-et, ami egyszerre jelent sok-sok beszélgetést, nevetést, bulit, hülyülést, és hát Bursa amúgy is gyönyörű hely, szóval éljen :)

Most megyek, mert lassan kezdődik a magyar-török meccs, és fel kell készülni a szurkolásra :)

Csak röviden

1. Gyönyörűek a tulipánok, remélem most már tényleg itt a tavasz. :) Ma végre csináltam egy olyan igazi városfelfedezős, napozós, parkban ülős, olvasós, kis utcákban eltűnős, mindenféle érdekeset látós napot, nem is tudom, miért vártam vele eddig. Kár, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem. 

2. A szállodai recepciós munkának vége, mégsem tudták elintézni a munkavállalói engedélyemet, úgyhogy 18 nap után kifizettek és pápá. Még aznap mentem interjúra egy másik helyre (tegnap), de végül úgy döntöttem, nem fogadom el, mert nem lenne lehetőség hétvégi szabadnapra. Holnap megyek egy utazási irodába interjúra, drukkoljatok.

3. Megy a kavarás az iratok körül, az egyik rendőrségen azt mondják, csak Antalyában intézhetem el a tartózkodási engedélyem hosszabbítását, de az antalyai szálloda szerint itt is meg tudom csinálni. Kíváncsi vagyok, végül kinek lesz igaza. Még próbálkozom. Bár ma elmentem a nagy hivatalba, és 20 perc alatt elment a kedvem attól, hogy megpróbáljak itt maradni, akkora sor és fejetlenség volt. Szerencsére egy angolul tudó sorban álló lány mondta, hogy hosszabbítani a helyi hatóságnál is lehet, szerinte felesleges itt várnom, így nem vártam ki a sorom. Ráadásul a munkáltatóknál is ez van, valaki úgy tudja, hogy csak Magyarországról lehet engedélyt intézni, valaki innen is tudja...Ki érti ezt...

4. Voltam fodrásznál, és kb. olyan lett, mint szerettem volna, ezek szerint tényleg nem rossz annyira a törököm. Na jó, nem csak ezek szerint, azt hiszem, tényleg fejlődött valamennyit, én is érzem, hogy ha akarok, és nem vagyok fáradt, tudok már kicsit gyorsabban is beszélni. 

5. Nemsokára írok a különös étkezési szokásokról is :)

Kéthétpótló egyveleg

Na, hát az úgy volt..... De rég is volt. Meg amúgy is most pápaválasztás meg alkotmánymódosítás van, sokkal fontosabbak ezek az itteni aprócseprő dolgoknál...De azért megpróbálom összefoglalni az elmúlt két hét eseményeit. 

Úgy kezdődött, hogy leültünk, és összeírtuk, hogy milyen útvonalon, minél kevesebb túrázással melyik hotelekbe vigyem el az önéletrajzomat. Én meg reggel szépen felkeltem, kicsit kiöltöztem, és útnak is indultam. Majd félúton észrevettem, hogy itthon hagytam az útvonaltervet. Node sebaj, már úgyis megtanultam fejből, térkép meg amúgy is van nálam. Hát, az első hotel meg is lett, kisebb keresgélés után. Bár már az is vicces volt. Bementem ugyanis egy üzletbe érdeklődni (kedves nálam jobb magyarosok, mi a különbség a bolt és az üzlet között?), törökül, természetesen. Az eladó hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, rögtön megnézte nekem interneten, hol is van a hotel, és válaszolt is, angolul. Mire én visszakérdeztem pontosítás céljából törökül. Mire ő megmondta, hogy nem teljesen tudja, hol van, de leírja nekem egy papírra, mindezt megint angolul. Majd rám nézett, és megkérdezte magától törökül, miért is beszél ő angolul, ha én tudok törökül. Mosolyogtunk egyet, én meg folytattam az utam. Aztán a második hotelhez csak mentem a fejem után és nem kérdeztem, ennek köszönhetően teljesen máshova lyukadtam ki, mint akartam. Egyszer csak ott volt egy hotel az utamban. Gondoltam bemegyek, megkérdezem, nem keresnek-e esetleg recepcióst. A recepciós először azt mondta az angolul feltett kérdésemre, hogy igen, ő a recepciós, de aztán megértettük egymást. Rögtön ki is töltettek velem egy papírt, és jött a manager, hogy beszéljünk. Lezajlott életem első török állásinterjúja, és két nappal későbbre be is hívtak, hogy megnézzék, mennyire boldogulok. Az egyetlen hiba, hogy nem kértem elég magas fizetést, rögtön rábólintottak, hogy rendben lesz, az pedig itt sosem jó jel. 

Ezután mentem tovább, volt olyan hely, ahol emlékeztek az önéletrajzomra, amit elküldtem korábban interneten, ezt is biztató jelnek vettem, és volt olyan hely (a Ritz Hotel), ami annyira puccos volt, hogy alig mertem betenni a lábam. Az elegánsabb hotelekben itt mindenhol biztonsági átvilágításon kell átesni, mint ahogy egyébként minden bevásárlóközpontba egy mágnese kapun keresztül lehet bejutni. 

A szállodatúrában egyébként jól elfáradtam. Ez a város mindenhol lejt valamerre. Egy hegy fel egy völgy le, és ahova mész, az mindig valahol messze a távolban magasodik előtted, két völgy után. Ráadásul nem látom át a forgalmat sem, biztos, hogy sokkal nagyobb kerülőket tettem, mint értelmes lett volna, de nekem annyira nincs agyam a térképekhez, hogy azért már feljelentést lehetne tenni valami felsőbb hatalomnál, vagy legalábbis kárpótlást kérni. A tavlához sincs agyam. (Bár mondjuk ez nem meglepő, a sakkhoz sem volt sosem, képtelen vagyok a másik fejével előre gondolkodni, legtöbbször a saját lépésemet sem tudom előre...) Nem is lesz belőlem sosem török. Hazafelé is szerintem több kilométert kerültem, mikor még mindig egy völgy túloldalán láttam csak a Hiltont, és kétségbeesetten kérdeztem egy embert, hogyan lehet átjutni oda. Persze nem találtam meg az alagutat, amit mondott, így egyszer csak a séta végén már a Hilton alatt voltam, és sehol nem láttam egyenesen felvezető utat a hegyre. Így aztán inkább kimaradt a Hilton. Közben megbeszéltünk egy másik turistával, hogy az egyetlen hely, amit tudok a városban, az a hotel, amit kérdezett, mert épp onnan jövök, én meg cserébe megkérdeztem, merre van a tenger, ő meg azt felelte, úgy emlékszik, arrafelé látta. Mintha valami kis apróság lenne, ami épp, hogy felbukkan az ember perifériájában. Végül meglett a tenger is, és sajgó lábakkal a kirándulás után haza is találtam.

Ez a hazatalálás is érdekes. Most már nem, de az első 3 hétben úgy működött a dolog, hogy csak akkor nyugodtam meg teljesen, hogy tényleg jó helyen járok, amikor a kapu kinyílt az általam beütött kódra. Mert itt egymás mellett sorakoznak teljesen ugyanolyan házak, sok-sok kilométer hosszan, mindenféle jól megjegyezhető ismertetőjel nélkül. Vagyis most már tudom, hogy megy az út, de valószínűleg ha kidobnának pár sarokkal odébb, fogalmam sem lenne, merre induljak. Robotházak a tömeglakótelepről. És még az is áthallatszik a szomszédból, ha csörög a telefon. És van sok dzsámi meg még több iskola. Vagyis még nem számoltam meg, így nem tudom, melyikből van több.

A buszok egyébként úgy működnek itt, hogy kártyarendszer van. Vagyis veszel egy kártyát, és arra töltesz fel mindig pénzt, amit aztán az első ajtónál felszállva lehúzol egy leolvasón. Senkinek eszébe sem jut elslisszolni a leolvasó mellett, ha nincs pénz a kártyádon, szólsz, és a buszvezető megvárja, míg leszállsz a legközelebbi töltőállomáson és teszel rá, vagy megkérsz valakit, hogy fizessen neked a kártyájával, te meg adsz cserébe készpénzt. Ha nagyon sokan vannak a buszon, amit itt nem egyszer előfordul (hihetetlen, kétszer annyi ember él ebben a városban, mint egész Magyarországon), akkor a középső ajtónál is fel lehet szállni. Ilyenkor a kártya szépen előrevándorol mindenkin keresztül a leolvasóig, majd vissza. Nem veszik el, nem nyúlják le, és tuti, hogy előreküldöd. 

Na, és itt a vége mára, elvágjuk a mese fonalát, mert azóta is ebben a hotelben dolgozom, ahova véletlen betévedtem, ami azt jelenti, hogy minden reggel fél 6-kor kelek, és az sajnos már mindjárt itt van. 

Vita és beismerés

Nagyon érdekes dolog történt ma velem. Egy nyáron megismert orosz-norvég sráccal keveredtem arról szóló vitába, hogy a törökök is arabok-e, és ezzel kapcsolatban, hogy csak azért nyitottak és segítőkészek-e, mert utána át akarnak verni. Mélységesen felháborított egyrészt az, hogy mi az, hogy minden indiai, pakisztáni, egyiptomi és török lényegében ugyanaz, mivel a vallásuk ugyanaz, másrészt az, hogy hogyan lehet megítélni egy olyan nemzet tagjait, amelyiknek a hazájában nem is élt még életében. Ezzel az erővel minden európai is ugyanaz, hiszen mind keresztények. Szerinte viszont ez más, mert a muszlimok között hiába vannak különböző csoportok, nem lehet megkülönböztetni őket. (Ááá, dehogy..)Természetesen egy csaknem rasszista egyént nehéz lesz meggyőzni arról, hogy nem teljesen úgy van, ahogy ő gondolja, de én belementem botor módon a vitába. Az meg csak dagadt és dagadt, és a végén már én voltam a hülye és vak, hogy nem ismerem fel a hasonlóságot az egyiptomiak és a törökök, és az óriási különbségeket az európaiak és az arab rassz között, illetve nem ismerem el, hogy a vallás hatással van a kultúrára.  Csak későn kaptam észbe, hogy ilyen emberrel, aki kiforgatja a szavaidat és nem is szeretné meghallani őket,  nem is érdemes leállni vitatkozni, addigra már teljesen felidegesített. 

Pontosan emiatt nem nagyon tudok mit válaszolni az olyan kérdésekre sem, hogy milyenek a magyarok. Mert milyenek? Én is magyarnak érzem magam, mégis teljesen más vagyok, mint bárki más, és minden ismerősöm is különbözik egymástól. Nem tudnék igazán közös jellemzőt mondani. Az olyan sztereotípiák, mint hogy pesszimisták vagyunk meg széthúzunk meg mindenen panaszkodunk lehet, hogy igazak, de én nem gyűjtök ilyen ismerősöket magam köré, épp elég vagyok néha én is magamnak. És akkor aki nem ilyen, az nem magyar? Vagy hány százaléktól lehet mondani, hogy egy nemzetre jellemző valami?

Viszont ami ennél is fontosabb, hogy elgondolkoztatott. Néhány napja kisebb vita alakult ki itt a blogon azzal kapcsolatban, hogy miért is nem ítélem el én a "szalonzsidózást". Tulajdonképpen teljesen jogos a kérdés. Ha ennyire felháborított az, hogy valaki az egész török nemzetet, sőt az egész "arab fajt" elítéli azért, mert néhány tagjával rossz tapasztalata volt, akkor miért nem háborodtam fel a listán? 

Nagyon igyekszem, hogy ne ítéljek meg nagyobb csoportokat viselkedésük alapján. Ez néha elég nehezemre esik, tekintve hogy pl. oroszok esetén tényleg többségében csak negatív tapasztalataim voltak, de akkor sem állok úgy hozzá valakihez, hogy nem akarok megismerkedni vele, vagy előre leírom, mert orosz. Azt hiszem, nem voltam igazságos (meg elfogulatlan sem) a lista kapcsán, a saját jellemzésem valóban nem volt különösebben zavaró, de nem helyezkedtem bele mások helyzetébe, hogy hogyan érezhették magukat azok, akik "rossz kritikát" kaptak. Úgyhogy elismerem, nagyrészt igaza volt Cs-nek. Továbbra sem a HÖK-öt ítélem el, mert az előzőek, vagyis hogy nem ítélek el csoportokat egyesek viselkedése miatt, továbbra is fennáll, de a listát felháborítónak tartom, bárki is követte el.

Az jutott most eszembe, hogy vajon én is ilyen csőlátású és korlátolt vagyok néha, mint aki miatt ez a bejegyzés született? Mert akkor ezen sürgősen változtatnom kell.

Rég várt nap

Több mint 2 év után találkoztam újra M-mel, de mintha ott folytattuk volna, ahol abbahagytuk. Jó volt végre kimozdulni a házból, felállni a számítógéptől, bár elindulni semmi kedvem nem volt az eső miatt. Aztán mikor 40 perces késés (hihetetlen ez a város), a buszút miatti rosszullét és kisebb félreértés után (másik Starbucksra gondoltunk) megláttam M-et, már nem is értettem, hogy lehettem ilyen hülye. :)

Lesétáltuk a lábunkat, 11-kor söröztünk a város felett, de a legfontosabb, hogy ő még nem fáradt bele a keresésbe (amibe én már kezdtem) és új lendületet adott nekem. Ráadásul megismerkedtem egy barátjával, aki most nyit új hotelt, és teljes ledöbbenéssel kérdezte, hogyhogy nem találok én munkát 4 nyelvvel. El is kérte gyorsan az elérhetőségeimet, reméljük, tud segíteni :)

Ami meg szintén nagyon vicces volt, hogy egyszer csak lenézve a földre megláttam egy 20 lírást a földön. Mosolyogva mondom a többieknek, hogy jéé, nézzétek, erre oda jön hozzám sietve egy srác, és a kezembe nyom még egy 20-ast, hogy azt is én ejtettem el. Még mielőtt bármit mondhattam volna (leginkább azt, hogy nem az enyém), már rohant is tovább. Szóval lett 40 lírám, ami úgy 5000 forint körül van. Igaz, végül többet költöttem egész nap, mert hihetetlenül drága ez a város, és alap volt, hogy a talált pénzből meghívom a többieket egy kávéra, de mégis, egész nap mosolyogtam. Kimozdulok 2 hét után, erre ilyen jó napom lesz :)

És a vége sem volt semmi, találkoztunk két török ismerőssel, akit Budapesten ismertem meg egy gyors vacsora alatt, és elmentünk velük, még egy törökkel meg két olasszal beszélgetni meg iszogatni. Az olasz lány csak franciául és angolul tudott, az olasz srác csak olaszul, így aztán volt olyan mondat, ami elhangzott törökül, én lefordítottam a lánynak angolra, ő meg a srácnak olaszra, de olyan is volt, hogy ő fordított nekem vissza a franciából, vagy a törököket kértem meg, hogy akkor most mondják el törökül a franciát. Amit meg végképp nem értettem, azt megkérdeztem magyarul, utána elmondtam törökül vagy angolul. Így aztán az asztalnál ülő 7 ember 5 nyelvet használva töltötte az estét. Az ilyen esték miatt érdemes nyelveket tanulni, többek között. Olyan jó érzés volt váltogatni :)

Kellett ez a nap már nekem. :)

Magyar nyelv

Én meg már azt hittem, hogy ismerem a nyelvünket. De mostanában folyton olyan kérdéseket kapok, amelyekre nem tudok válaszolni.

1. Mi a különbség a kettő között: rémít és rémiszt?

2. Mi köze a bundához a bundázásnak?

3. Milyen erdő a berek?

4. Mi a különbség a filmszemle és a filmfesztivál között?

5. Az ötöl-hatol ugyanazt jelenti, mint a hebeg-habog?

Azt is észrevettem, hogy csomó szót ismerek, de nem tudnám megmondani a jelentésüket. Nem tudnám megmondani, melyik az almárium, a komód, a stelázsi és a vitrines szekrény között, a hokedli és a zsámoly között, vagy hogy hívják azt a bigyót, amit a lefolyóba teszünk, hogy ne duguljon el a hajtól, vagy amit beledugunk a konnektorba. Vagy hogy hívják azt a típusú lányt, aki el van kényeztetve, és semmi sem elég jó neki, hanem mindent csak kifogásol. Sosem vettem észre, hogy ennyire szegényesen ismerem az anyanyelvem, holott értelmiséginek tartom magam. Most aztán a török mellett állhatok neki magyarul is tanulni. 

5 +1 érdekesség

1. Ha sokan vagyunk, ami falun nem egyszer elfordult, akkor sincs gond a vacsorával. Sem a mennyiségével, sem a felszolgálásával. Nincs elég hely az asztal körül? Nem kell nyomorogni, pokróc a földre, rápakolva mindenféle finomság, és indulhat is a lakoma. Az az érdekes, hogy olyan dolgokat eszünk együtt, amik szerintem nem is illenének össze, de pont az ilyen összevisszaság miatt olyan ízorgiák lesznek az étkezésekből, hogy az elmondhatatlan.

2. Azt talán meséltem már, hogy egy török lakásba nem léphetsz be cipőben. A lehető legnagyobb illetlenség. Ezért a cipők kinn sorakoznak mindenhol a lépcsőházakban, és senkinek sem jut eszébe elvinni őket. Így nem jön be a kosz a lakásba, és nem lesz benn lábszag sem. 

3. Az avokádó olyan, mintha valami fura krémet ennél, szétolvad a szádban. Meg a hülük is. Azt nem tudom, magukban van-e ízük, de az avokádót citrommal meg sóval kell enni, a hülüköt meg sumakkal (sötétlila fűszer, fogalmam sincs, hogy van magyarul) meg citrommal. Tulajdonképpen majdnem mindent citrommal kell enni. Óriási meglepetés volt, mikor retek ízre vagy sárgarépa ízre számítottam, és citromot éreztem helyette.

4. A 30-as sebességhatár itt alsó határt jelent, ezért általában 70-nel mennek ott az emberek, de előfordul, hogy úgy is lassúnak számítasz. 

5. Ma hivatalosan is "Ivett abla" lettem, legalábbis a múltkor megismert kislány ezzel a felkiáltással ugrott a nyakamba. Az "abla" nővért jelent, de minden idősebb nőt ablázunk, és minden idősebb férfit amcázunk (amdzsázunk), vagyis bácsizunk, nagybácsizunk. 

+1 Sütöttem ma palacsintát a vendégeknek, de inkább modern művészeti alkotás lett, mint palacsinta, mert olyan gyorsan sült a tészta, hogy sosem sikerült szép kerek alakra folyatnom. Nem csináltam képet, de igazán mosolyogni való volt. Meg az is, mikor feldobva akartam megfordítani, és kétszer is utánanyúltam, de végül csak leesett. És akartam a joghurtból csinált túróból tölteléket is csinálni, de a törökök nem eszik meg nyersen a tojást. Szerintetek nem tojást meg cukrot kell keverni a túróhoz, ha palacsintatöltelék lesz? Ezt csak én találtam ki?

Értelmiségietlenségem

Rájöttem, hogy hiányzik az egyetemista énem. A túl sok olvasásba belehalós, filozófus, elmerengős, világmegváltó gondolatokkal teli énem. A vallástudományos, mindenben megvitatni valót látó, mindenről gondolkodni képes énem. Nyár óta érzem, hogy lebutultam, hogy bár gondtalanabb meg egyszerűbb, de unalmasabb lettem, hogy kevésbé mozgatnak meg a dolgok. Azt hiszem, jobb szerettem olyan töprengő, olvasott, világfájdalmas értelmiségi lenni. De csak azt hiszem, még nem tudom biztosan. Vajon az okos emberek mindig jobban tudnak szenvedni és problémákat gyártani, mint az egyszerűek, vagy ez nem függ össze?

Már megint főzés

Nos, mivel meguntam már betegnek lenni (hol vannak már a régi szép idők, mikor még jó volt betegnek lenni, mert akkor nem kellett iskolába menni), és már nem bírta tovább a derekam az ágyban fekvést, úgy döntöttem, főzök egy gyógyító húslevest. Valamiért én úgy emlékeztem, hogy az egy nagyon hosszú és sok fölötte állást igénylő leves, de úgy tűnik, tévedtem. Bár szűrő nem volt, hogy a habot leszedjem, így kiskanállal manővereztem, és fehérrépa sem lelhető fel errefelé, és csigatészta sem volt itthon, V. internetes segítségével igazi aranyszínű hazai tyúkhúsleves lett belőle, pont, amilyennek szeretem. Se nem sótlan, se nem sós, talán még egy kicsi erős mehetett volna bele, de azt úgyis mindenki tesz magának, ahogy akar. Persze két személyre főzni húslevest nem egyszerű feladat, meg közben jöttem rá, hogy ez a fazék éppen csak nem kicsi, de nem lett gond belőle. Közben megszállt az ihlet, és kicsit nézelődve az interneten úgy döntöttem, legyen még egy fogás. Valami ilyesmit akartam, kicsit megváltoztatva, mert gondoltam én majd a megfőtt húst teszem be a krumpli mellé sülni. Aztán valamiért inkább köftét sütöttem a citromos-olajos-fűszeres sült krumpli mellé. Azt még nem tudom, milyen lett, de a leves másnak is ízlik :)

Most már csak a gyógyulás van hátra.

Tea

Menta, bors, fahéj, citrom, hársfalevél, kardamom. Reméljük, hat, mert az íze gyilkos.

Második főzés

Mivel a tegnapi tészta ma egy kis utólagos felturbózással elfogyott (mivel kevés maradt a szósz, került rá egy kis olívaolaj meg citrom), ma megint főztem. Szerintem életemben nem főztem még két napon egymás után. 

Annyi alapanyag van itthon, hogy felesleges boltba menni, így úgy döntöttem, még mindig nem hiányzik a hús. Így aztán bableves lett csipetkével. Persze voltak kisebb gondok. Először is az ételízesítő hiánya. Hát de nem baj, legyünk találékonyak, került bele egy kis török csípős pirospaprika, só meg bors. De valahogy nem volt az igazi. Így aztán véletlenül a végén beleömlött még egy csomó édes pirospaprika. Így inkább borsóleves illata lett, de végül is ehető. Meg persze a karalábé és a fehérrépa is hiányzott, a zellerrel meg lusta voltam megküzdeni, így csak csipetke, bab és sárgarépa került bele. Lehet ez is a baja. Mindenesetre nem egy jól sikerült leves. És tudom, hogy a hibákból tanul az ember, de sajnos legközelebb sem fogom tudni, milyen fűszerektől lesz a bablevesnek bableves íze. Aztán meg volt paradicsomos kukoricás babos halas rizs. Nem égett le a rizs, megfőtt rendesen, és a hozzá sebtiben összedobott salátával (az nem az én érdemem) nagyon finom párost alkotott. 

És elkezdtem a fegyencedzést. Azt hiszem, holnap izomlázzal ébredek. De akkor is elmegyek futni. 

Emellett meg küzdünk valami kisebb megfázás-szerűséggel, remélem a sok zöldség meg gyümölcs megakadályozza, hogy komolyabb legyen.

Első főzés

Jó, hát tulajdonképpen nem az első, mert valamelyik nap reggelire készítettem omlettet. 

Hosszas válogatás, töprengés, és még több válogatás után a tökös-paradicsomos sült tészta mellett döntöttem. Ehhez volt itthon minden, nem kellett lemenni a közértbe sem, és egyébként is használni kell a tököt, mert nagyon sokat hoztunk magunkkal. 

Kicsit kételkedve fogadtam, hogy 5 perc az előkészület, de szerencsére igazi jó késsel és finom, vajként vágható tökkel tényleg nem volt sokkal több. Csak annyival, amennyi a tőlem szokásos bénázás miatt várható volt. 

Sajnos a ragu és a tészta arányát kicsit elszámoltam, így kicsit szárazabb lett, mint kellene, de a fűszerezés nagyon jól sikerült. Nem tudom pontosan, mit tettem bele, mert a török fűszerek között még inkább az orrom után megyek, de pont eléggé csípős és nem is sós meg nem is sótlan. Azt hiszem, oregánó lehetett a zöld, de nem mernék rá megesküdni. Mellé török csili, bors és só. A szárazságot meg ellensúlyoztam egy kis házi joghurttal.

Akartam tejszínes hagymalevest is csinálni, de ahogy leértem a boltba és körülnéztem, akkor jöttem rá, hogy óóóó, hát nekem már Izmirben is gondom volt azzal, hol találok tejszínt. Úgyhogy vagy nincs, vagy nagyon kell keresni.

Mozgalmas nap

Még mindig nincs egyetlen hibátlan török mondatom sem, de nem adom fel. Lassan lassan bele fogok jönni. Egyelőre szerintem a mai nap beszéltem itt tartózkodásom óta a legtöbbet. De egy magyar viccet pl. nem értettem meg ma elsőre facebookon, mert a c-t, dzs-nek olvastam, és így nem volt értelme. Egész pontosan a "Geci Group" cégnévvel kapcsolatban kezdtem el gondolkodni azon, hogy miért olyan vicces ez... Nem tudom, hogy ez most biztató vagy sem :)

Ma mindenféle barátoknak meg további rokonoknak lettem bemutatva. Voltunk 4 helyen, meg kellett volna tanulnom vagy 15 nevet (jó, ha 3-at sikerült), és mindenhol kajával, teával meg mindenfélével kínáltak. Úgyhogy ma sem maradtam éhen. Viszont észrevettem  hogy simán lehetnék vegetáriánus, itt sokkal változatosabbak az ételek hús nélkül is. Tegnap reggelire próbálkoztam egy kis magyar szalámival, de nem is esett jól. 

Megint találkoztam ma aranyos és gyönyörű kislánnyal, aki búcsúzáskor megölelt, hangos és viccelődős törökökkel meg gyorsan hadaró történetmesélős lánnyal is. Az tetszik itt nagyon, hogy folyton megy a beszólogatás meg szívatás meg viccelődés, és nem érzem teljesen esélytelennek, hogy megtanuljak annyira törökül, hogy én is be tudjak szállni ezekbe.

Érdekes és hosszan tartó vita alakult ki az életkorral kapcsolatban. Én Magyarországon 22 éves vagyok, de Törökországban 23. Ez pedig úgy lehetséges, hogy lefordítva a török kifejezést a 23 (és nincs utána "dik") évben vagyok. Vagyis még nincs meg 23 évem, tehát nem vagyok 23 éves, de mivel ők nem az -es képzővel mondják, ezért a 23 évemben járok. Ez így mennyire érthető? Na most ennek alapján viszont ha én ma betöltöm a 23-at, akkor onnan kezdve már 24 vagyok. Ami szerintem teljesen logikátlan, még ha a nyelv alapján így is van. Meg a törökök egy része szerint is értelmetlen, mert elkezdték az európai logikát használni, és a szerint mondják a korukat. Ami a nyelv logikája alapján nem helyes, de egyébként igen. Na de ilyen matematikai különbségek után akkor már az is előjött, hogy akkor én most ha kedden érkeztem, akkor a következő kedden 7 vagy 8 napja voltam itt? Mindez persze törökül, hangosan, gesztikulálva, egymást ugratva, viccelődve. Élvezetes volt :) Végül megállapodtunk abban, hogy a lányok agya másképp működik, és úgysem fogunk ebben megegyezésre jutni. :)

Jóslást is kaptam ma. Van egy férfi az életemben, két út között választhatok, de mindkettő boldogságra vezet, két ember tőlem hírt vár, valamilyen hivatalos helyre kell mennem, és valaki a szárnyai alá véve akar megvédeni a veszélyektől, tiszta a szívem és boldog leszek. Érdekes, hogy tudnak ilyeneket kiolvasni a szétfolyó kávézaccból, de tulajdonképpen nem volt nehéz ilyeneket mondani az után, hogy előtte néhány órán keresztül ezekről beszélgettünk. De azért örülök neki :)

Főleg, hogy elég rossz hírek is derültek ma ki a munkavállalással kapcsolatban. Elég sok bonyodalom vár rám a bürokrácia miatt, nem könnyű ugyanis munkavállalói vízumot szerezni sem meg a mindenféle hivatalos papírokat elintézni sem. Meg nem is olcsó. De megoldjuk valahogy, semmi pánik :)

Egyébként hihetetlen, mennyire nem értek a konyhához meg a piachoz. Ma voltunk piacon, és egy csomó zöldségnek nem tudtam a magyar nevét. Meg fogalmam sem volt, mit vásároljak ahhoz, amit főzni szeretnék. Mondjuk azt sem tudtam, mit akarjak főzni. Nagyon el lettem kényeztetve ilyen téren (is). 

Azt hiszem, nem is akkora baj, hogy nem lett meg a jogsim. Nagyon hiányzik a vezetés, de ez a város valami borzalmas. Az egy dolog, hogy akkorák az épületek, hogy hangyának érzi magát az ember, de olyan utak vannak, hogy mészmészmész, és ha egyszer elrontottad, merre fordulj el, akkor kb. csak 30 perc után lesz esélyed másfele menni, amikor már persze fogalmad sincs, hol vagy. Emellett olyan lejtős utak is vannak, hogy biciklivel sem mernék lemenni, nem hogy autóval. 

Nagyban csökkenti a válogatósságomat az, hogy az itt fogyasztott ételek nagy részéről fogalmam sincs, hogy micsoda. Újdonság, annak ellenére, hogy már harmadszor vagyok itt, hát megkóstolom, persze a nevüket 5 perc múlva elfelejtem, de rosszat még nem ettem. 

Még nem sokat láttam a városból, de már most érzem, hogy megszámlálhatatlanul sok arca van. 

Holnap nekiállok teljes erővel munkát keresni, meg törököt tanulni. Drukkoljatok, hogy legyőzzem a lustaságom. 

Ja, és az itt teljesen normális, hogy este 10-kor menj valakihez látogatóba. Eddig is éreztem, hogy itt máshogy telik az idő, mégis mindig meglepődöm az ilyesmin. 

Hoş geldin!

Egyszer volt, hol nem volt. Talán igaz sem volt. Vagy ne így kezdjem?

Hát jó.

Akkor inkább úgy, hogy szerencsésen megérkeztem, még több mint fél órás késés ellenére sem késtem le a csatlakozást. És egészen ehető volt a kaja is a repülőn. És semmi gond nem volt a vízumvásárlással, olyan gyorsan ment minden, mint a karikacsapás. És a bőröndöm is szerencsésen földet ért, meg a hegedű mellett még egy kézi poggyász sem jelentett gondot. Vagyis hát csak olyat, hogy nehéz volt ennyit dolgot elcibálni a kijáratig. De S. figyelmességének köszönhetően volt egy lírám, így tudtam kocsit szerezni a nagy táskának, és azért így gurítva meg rápakolva kicsit könnyebb dolgom volt. Nagyon kedves fogadtatás várt rám a reptéren, egy nyakba ugrás és egy vörös rózsa kíséretében.

Aztán harmadnap indult a nagy út. 15 óra vezetés, át az Ázsiába vezető Fatih Sultan Mehmet hídon, végig hegyen völgyön. Útközben egy hihetetlenül finom köfte ebédre, meg egy még mindig nem szeretem kokoreç vacsorára. Persze útközben olyan tipikus török dolgokkal találkoztunk, mint a 80-nal száguldó nyitott platójú teherautó platóajtaján fél fenékkel ülő, és mobiltelefonáló gyerek, az indexelés nélkül sávok között szlalomozó őrültek, és így tovább.

Éjszaka érkeztünk meg a természeti gyönyörűségek világába. Banánfák, éppen nyíló mandulafák, narancsfák, olívaolajfák, nárciszok, vadon termő oreganó, avokádófák, meséskék tenger, mászásra hívó sziklák, és gyönyörű napsütés köszöntött bennünket másnap ébredés után. Meg persze gyerekzsivaj, mert a rég nem látott rokon késői kelése nem nyerte el a gyerekek tetszését. Olyan nyugalom vett körül egy hétig, amilyet rég nem tapasztaltam. Az egyetlen feszültségforrásom a török nyelv volt. Mert sajnos csúfosan nyuszi lettem, és alig mertem megszólalni. A gyerekekkel jól elvoltam, de a felnőttek beszédét legtöbbször csöndben ülve hallgattam. Meg vagyok még illetődve, remélem, hamar belejövök a dologba, mert nem lesz ennek így jó vége. 

Azért már van egy okosfüzetem (ahogy az ofő mondta volt mindig), és igyekeztem minél több szót, meg néhány fogalmazást is beleírni. 

Egyébként a falutól nem messze lévő városban járva teljesen megszállt az az érzés, ami Izmirben volt. Olyan tavaszvárós, müezzinhallgatós, várakozós, örülős, de azért kicsit ijedtséggel is párosuló érzés. 

Tényleg megint Törökországban vagyok, most már kezdem én is elhinni. :)

Az egyik szobát kineveztem hegedülésre meg éneklésre. A szomszédok még nem panaszkodtak, bár csak két napja kínzom őket :)

És rájöttem, hogy nem tudok főzni. Mármint ezt tudtam eddig is, de most meg kell tanulnom. Nem baj, úgyis itt az ideje már így 23 év felé.

És a Fatih Sultan Mehmet híd nagyon jól néz ki éjjel kivilágítva, majd lefotózom nektek. Nagyon meg kell itt tanulni a türelmet egyébként, mert az megy csodaszámba, ha nincs dugó valahol.