Összegzés

Na hát az van kérem szépen, hogy holnap repülök haza. Mert itt most már 12 perce szombat van, én meg vasárnap délben repülök, szóval az már tényleg holnap. Nem kicsit várom, de azért félelmek is vannak bennem. Mert nagyon hiányzik már a környezetváltozás, az, hogy legyen saját privát terem, hogy ne kelljen mindig maszkot hordanom, hogy olyanokkal lehessek, akik megértenek (és nem a nyelvi akadályokra gondolok), hogy meglegyen a napi ingázás a munkahely/iskola és az otthon között, hogy az otthon tényleg otthon legyen és ne egy tömegszállás, hogy énekelhessek hangosan a szobámban, hogy hegedülhessek, hogy gitározhassak, hogy beszélgethessek mindenkivel, akit annyira régen nem láttam, hogy koncertre járhassak, hogy fesztiválra mehessek, hogy lássam a Dunát, hogy sétálhassak Budapesten, hogy biciklizhessek, és még reggelig sorolhatnám. De bennem van az is, hogy mindezt már annyira szépnek képzeltem el, hogy nagyon nehéz dolga lesz a valóságnak, ha meg akar felelni az álmaimnak. És bár már nem jó érzés itt a burokban lenni, mégiscsak védve vagyok a BKV bosszúságaitól, a dugóktól, az egyetemi ügyintézésektől, a hidegtől (bár este a 20 fokban a nappali 36 után eléggé a fagyhalál szélén állok), az esőtől, meg ilyesmiktől. Szóval elég kettős a dolog, visszaszokni sem lesz könnyű, de azért várom már az újabb kihívást.

Egyébként már összevissza áll a fejem, két-három napja bepakolok, rendezkedem, leadok, felveszek, elintézek dolgokat. Láttam, hogy nem lesz elég a cuccoknak a sporttáskám (pedig szinte semmit nem is vettem...), ezért vettem egy bőröndöt is, de persze itthon jöttem rá, hogy nem túl jó minőség. Meg akkor már ha bőröndöt vettem, és végre eljutottam a híres csütörtöki bazárba, akkor már vettem pár ruhát is jövő nyárra. Szóval a bepakolás már nagyjából megvan, de mindenféle dolgot át kell adnom az utódomnak, leadni a főnöknek, felírni a jövő évi delikvensnek, közben meg órafelvétel, óramegbeszélések és hasonló finomságok zajlanak az egyetemen, szóval kb. 3-4 napja már itt is vagyok, ott is vagyok, csak a gyerekekre nem jut eléggé agyam. Egyébként meg két hete boldogít minket egy 4 éves kisfiú, aki egyrészt nem fejlett még annyira, mint egy 4 éves általában, másrészt meg egy szem gyerekkel nem igazán lehet sokat kezdeni, szóval inkább baby sitting zajlik, mint animátorprogramok. 

Nem tudom, máshogy állnék-e hozzá, és most már eleve így programoztam-e magam, de nagyon nehezen bírnám ki idén még két hétig, mint a tavalyi szezont. Bár az is igaz, hogy akkor csak júniusban jöttem. 

Most meg már 7 és fél hónapja nem voltam otthon. Hosszú idő. 

Vége felé gyerekek

Na, hát eléggé a vége felé jár már a szezon, egyre inkább csak kisebb gyerekek jönnek, én meg egyre inkább már csak számolom vissza a napokat, hogy megint láthassam Budapestet és mindenkit, aki hiányzik. 

De azért azt még el szeretném mesélni nektek, micsoda vicces dolog történt velem vasárnap. Akkor éppen egy közös programunk volt a skandináv gyerekekkel, így mikor a gyülekező volt, odajött hozzám egy kislány, a nyakában Nazar (a skandináv miniklub) névkártyával, és megfogta a kezem. Elő szokott fordulni ilyen, hogy idegen gyerekek kinéznek maguknak, nincs is ezzel semmi gond, szóltam az animátoroknak, hogy ha számolják, ne aggódjanak, nálam van. Közben beszélgettem az egyik magyar anyukával, a kislány pedig hamarosan az ő kezét is megfogta. Ezen jót mosolyogtunk, majd teljesen ledöbbentünk, mikor azt hallottuk, hogy a kislány megszólal, és ezt kérdezi: "Te ki vagy?" Mondom milyen furcsa, úgy hangzik, mintha magyarul beszélt volna. Mondom neki magyarul, ismételje meg, erre újra: "Te ki vagy?" Mondom nahát, te beszélsz magyarul? "Igen." Ahhoz még nagyon kicsi volt, hogy ki tudjam szedni belőle, hogy ez hogyan is lehetséges, (gondolom nemzetközi szülők, vagy magyarok de kinn élnek Svédországban), de annyira jót mosolyogtam a dolgon, hihetetlen volt. :) Utána még kicsit beszélgettünk, de a szüleivel sajnos nem találkoztam.

Aztán van még az is, hogy végre ettem túró rudit, mert az új kolléganőm magyar, és hozott nekem otthonról. Nagyon fincsi volt, az eredeti étcsokis, pedig otthon már mindig a tejcsokisat ettem, de most ez még jobban esett így, mintha tejcsokis lett volna. :) 

A miniklubban meg van épp egy nagyon jófej testvérpár, egy fiú meg egy lány, csomót viccelődnek és folyton "Legyen Ön is milliomos"-t akarnak játszani,  ami azért nem egyszerű, főleg, hogy olyan gyönyörű tájszólásban beszélnek, hogy néha egy mukkot sem értek belőlük. 

Szóval most így röviden ennyi, hamarosan érkezem, pontosan 10 nap múlva ilyenkor (na jó, nem pontosan, mert 14:40-kor, szóval 37 perc múlva) már landolni fog a gépem Bécsben. 

Elsők napjai

Tegnap voltam megint a faluban. Levágtak egy bárányt is, többek között a jövetelem tiszteletére, de a legjobb része a napnak mégis csak a merülés volt. 

Gyönyörű világot láttam odalenn, egy teljesen nyugodt, fenséges és mégis az ismeretlensége miatt félelmetes világot. Szivacsok, tengeri sünök, sok kis színes hal, növények, sziklák mindenfelé. Sikerült legyőznöm a félelmemet, hogy nekicsapódom a szikláknak, és óvatosan még hozzájuk is mertem érni a víz alatt. Persze merülni nem egyszerű, elég sok dologra kell figyelni, mert az egyáltalán nem elég, hogy én még bírnám levegővel a víz alatt, ha közben nem tudom elég erősen fújni a fülemet, és ezért fáj a nyomástól. Nem mondom, hogy tökéletesen ment, de azért volt, hogy le tudtam menni 3-4 méter mélyre, ami persze a profi tanárom 15-20 méteréhez semmi, de kezdetnek nem rossz. Persze olyan is volt, hogy rögtön fel kellett jönnöm, mert annyira röhögtem magamon, hogy tele ment a szemüvegem vízzel, annyira viccesnek éreztem, ahogy lefelé haladás helyett csak a víz felszíne fölött kapálódzom és forgok körbe. Mikor elfáradtam, jó volt csak fentről is nézni, ahogy a fény prizmaként csillogva érkezik le a mélybe, és a halak teljes gondtalanságban hagyják sodorni magukat. (Persze nem volt teljesen teljes az a gondtalanság, mert egy papagájhal szigony áldozatává vált.) Úgy elrepült a három óra, hogy észre sem vettem, csak mikor kiértem a partra, hogy mennyire fáradt vagyok.

Ma meg megkaptam életem első infúzióját, mert a doktor bácsi (ööö, inkább srác) úgy gondolta, nem jó az, ha kiszáradok. Szerintem kicsit túlparázta a dolgot, bár az igaz, hogy így rég fájt a hasam, pontosan akkor, mikor legutóbb ételmérgezésem volt. Nem kellemes érzés, ahogy folyik valami hideg cucc bele az ereidbe... Ráadásul túl sok vámpíros filmet néztem ahhoz, hogy ne jusson eszembe, hogy vajon mi lehet abban a tasakban... 

De még élek, és gyógyulgatok, holnap várnak megint a gyerekek, remélem nem megint orrkarmolással, de egyedül vagyok éppen velük, mert kolléganőm egy hete fekszik, mivel elvágta a lábát. Drukkoljatok, hogy gyorsan meggyógyuljon, hogy ki tudjam venni még a maradék 3 nap szabadságomat. 

És pontosan mához egy hónapra ilyenkor már otthon leszek, félig vidáman, mert már hiányoztok, félig szomorúan, mert lesz, aki innen fog hiányozni. 

Mai gyerekszáj

Magyar kisfiú déli szünetünkben:
- De én nem akarok menni, itt akarok maradni az Ivettel. (úgy, hogy előtte fél órával elment apukájával, mert megunta)
- De most nekünk is szünet van. én sem leszek itt.
- Nem baj, akkor megyek veled.
- De én most ebédelni fogok.
- Akkor ebédelek veled.
- De aludni is fogok.
- Ja, akkor mégsem.

Délután miután később érkeztem a kincskeresés előkészítése miatt, leülök mellé. Körülnéz, és megkérdezi:
- Mikor jön az Ivett?
- De hát itt vagyok, itt ülök melletted.
- De akkor meg hol a szemüveged?

Nem ismert meg szemüveg nélkül. :) Olyan volt már, hogy egyenruha nélkül nem ismertek meg, de hogy szemüveg nélkül sem... :)

Címszavakban

1. Meleg van. Nagyon. A zuhanyzás sem segít. Vagy maximum egy percig.
2. Gyerekszáj: de nehogy nehéz legyél ám, húzd be a hasad. :)
3. Valaki beletört egy kulcsot a zárunkba. Vagy részeg volt vagy be akart jönni.
4. 6 hónapra vagyok beállítva. Honvágyam van.
5. Meleg van. De ezt már mondtam.
6. Már nagyjából értem a török gyereknyelvet. (6 éves)
7. Túrógombóc, rántott hús, húsleves, pörkölt nokedlivel és kovászos uborkával, túrós tészta sült szalonnával. A sorrend mindegy.

Falusi dolgok meg egyveleg

Tudom, hogy ezer éve nem írtam, és nem azért, mert semmi nem történik. Épp ellenkezőleg, sok dolog történik. Voltam egy hétig szabadságon a faluban, ami egy teljesen más világ volt. Máshogy telt az idő, máshogy folyik az élet, más dolgok a fontosak, más kérdések merülnek fel. Nem tartom magam városi cicának, de egyértelműen nagyon távol áll tőlem a falu. Nem ismerem a növényeket, nem tudom, melyik zöldség mire jó. Bár persze a magyar konyhában használtakat azért nagyrészt ismerem, de ha egy török növényt látok, ugye a nyelv miatt még nehezebb dolgom van. Nagyon érdekes volt lelassulni kicsit, nyugodtan teázni meg beszélgetni órákig esténként, meg megfigyelni azt a napi rutint, amikor minden nap teljesen ugyanolyan, és csak az befolyásolja az életet, hogy milyen idő van, és akkor éppen melyik növénnyel mit kell tenni. Nagyon szeretek kijönni a városból a természetbe, kicsit élvezni a csendet, de nem tudom elképzelni magam falusi lányként. Mint ahogy mindenféle környezettudatosságom ellenére azt sem fogom azt hiszem igazán úgy megérteni, mint ők, hogy mit is jelent a víz, mit is jelent sok-sok pénzt költeni arra, hogy kutat fúrjanak ott, ahol nem is biztos, hogy találnak vizet, mit jelent felfogni azt, hogy a fárasztó munka ellenére, amit beleölsz a növényekbe, kiszáradnak, megbetegszenek, vagy ha nem is lesz bajuk, akkor is olyan nevetséges áron lehet eladni őket, hogy több a munka velük, mint a haszon. 

Szóval azt hiszem, leginkább azt éreztem, hogy nehéz ott, de sosem a panaszokból, mert azt nagyon keveset hallani. Az emberek valahogy ehhez vannak hozzászokva, többségük szerintem nem is képzeli másmilyennek vagy könnyebbnek az életet. 

Most már kicsit többet értettem a török társalgásból, mint februárban, de azért még mindig van hova fejlődnöm. Szeretnék annyira megtanulni törökül, hogy teljesen nyugodtan tudjam használni, mert a kinézetem alapján mindig tudni fogják, hogy külföldi vagyok, akkor legalább a beszédemen ne érezzék annyira. 

Egyébként a gyerekek édesek, az angolt rohamosan felejtem, mert nem nagyon használom, cserébe a németem meg a törököm javul, baromi meleg van, a kolléganőm jófej, de nagyon idióta tud lenni, és hozzá képest nagymama vagyok, próbálom túlélni és elkerülni a drámákat, mert itt mindig valami dráma van, olyan tipikus török mentalitással, vezettem is párszor és nagyon élveztem, meg bosszankodom a magyar vendégeken, ha néha a rosszabb fajtával futok össze. Hát zanzásítva ennyi, majd kaptok képeket is :)

Örömök

Tegnap felhívtak a biztonsági őrök, hogy csomagom érkezett. Igencsak meglepetten néztem, mivel szerdán már megérkeztek a könyvek, amiket a szakdolgozatomhoz vártam, mondom ez meg mi lehet. Odamegyek, átveszem, kinyitom, és megdöbbenten veszem tudomásul, hogy egy okostelefon. Hát annyira elképedtem és fülig ért a szám, hogy azt le kellett volna fényképezni. :) Oké, hogy mondtam, hogy egyszer majd akarok venni, de gondoltam ráér az még. :) Hát most már okostelefonom is van. Egy hónappal hamarabb lett szülinapi ajándékom. :)

Ami meg legalább ennyire jó hír, hogy ma érkezik a kolléganőm Ausztriából, és így végre nem leszek egyedül a gyerekekkel, azért 8-10 gyerekkel már nem volt egyszerű, tegnap már öttel is igazi sárkány voltam, mert egyáltalán nem akartak rám hallgatni és folyton veszekedtek meg verekedtek. De mostantól tuti jobb lesz, ketten majd jól össze tudunk dolgozni, remélem. :) Nagyon izgatott vagyok, hogy milyen lesz.

De persze a legeslegjobb hír, hogy két hét múlva elmegyek egy hét szabadságra, mert végre végre végre megjön, akit annyira várok, hogy az leírhatatlan. :)

Hát csak ennyi, szép napot mindenkinek! :)

Gyerekvilág

Az van, hogy attól még, hogy januárban letettem a szakmai középfokú nyelvvizsgát, kicsit sem tudok németül. Legalábbis gyereknyelv szinten. Nagyon sokszor csak bólogatok, csodálkozva kérdezek, meglepetten nézek és hitetlenkedek felváltva, semmit nem értve, és remélve, hogy jókor, jó helyen, jó sorrendben végzem el mindezt. 

Ennek ellenére vagy talán inkább ezzel párhuzamosan egyre inkább érdekel és leköt annak a megfigyelése, mennyiféle gyerek létezik. Van, amelyik csak bambul, nem játszik, csak nézi a többieket, de nem rosszkedvű, hanem egyszerűen megfigyelő típus. van, amelyik pörög, be nem áll a szája, nagylány, de ha valamit meg kellene csinálni, és elsőre nem megy neki, rögtön visszaváltozik megszeppent, durcás, elkeseredett kicsi lánnyá. Van, akinél megvan az egyensúly a csintalanság és a segítőkészség között, és van, aki teljesen ki akar sajátítani magának, és mindent megtesz, hogy csak rá figyeljek. Akad olyan, aki azt akarja, hogy mindent csinálj meg helyette, mégpedig azonnal, de olyan is előfordul, aki láthatóan nem boldogul. mégis makacsul egyedül akarja megoldani a dolgot. Mindegyik külön kis személyiség, mindegyik reakció külön meglepetés. Hogy vajon mitől fél a krokodiltól a gyerek, aki nyilván még sosem találkozott krokodillal, vagy miért fél a nagy mosolygós kalózfigurától, miért borul ki az egyik, ha lefolyik a fagyi a kezére, vagy festékes lesz, és még sorolhatnám. 

Ma az egyik kisfiú azt mondta, hogy őt az apukája nem is kedveli, csak a kisebb lánytesóját. Szomorú volt hallgatni, és persze nem tudtam meggyőzni, hogy ez biztos nem így van. 

Jó volna jobban érteni a gyerekpszichológiához, már többen kérdezték, hogy egyébként télen óvónő vagyok-e, szóval valamit biztos jól is csinálok, de egyébként nagyon érzem, hogy kevés vagyok, kevés ez a pár napos képzés ahhoz, hogy igazán jól tudjak a gyerekekkel foglalkozni. 

Semmiségek

Hihetetlen, micsoda komment és bejegyzésáradat született Erőss Zsolt eltűnésével kapcsolatban. Mindenki meg akarja mondani a tutit, mindenki jobban tudja a másiknál, és hirtelen mindenki szakértő lett a hegymászásban. Én nem lettem az, szóval inkább írok másról. 

Az egyik az, hogy ma volt, hogy elment az első olyan kisfiú, akihez mindenképp ki akartam menni a buszhoz, hogy megölelhessem, és mikor meglátott, a nyakamba ugorva kérdezte, hogy mikor találkozunk újra. Bár idén így egyedül sajnos sokkal kevésbé tudom értékelni a gyerekek szeretetét, és sokkal könnyebben leszek bosszús a rosszalkodásuk miatt, ez azért jól esett és sokat jelentett. Egyébként nagyon jófej kisfiú volt, ha azt mondtam, hogy összepakolás után megyünk csak a játszótérre, akkor olyan sebességgel pakolt össze mosolygó fejjel, mint egy rakéta. 

Aztán van még az is, hogy legtöbbször a sok teendő közepette csak pár nappal később gondolok bele, hogy nahát, az egyik gyereket már vagy két napja nem láttam, akkor biztos hazament. Furcsa kérdés ez, hogy mennyire kell kötődni, elköszönni, ki mennyit jelent. Vannak arcok, amelyekre tavalyról is emlékszem még, és vannak, akik két hét múlva már a feledés homályába merülnek. De azt hiszem, ez így van rendjén. 

A szülők egyébként idén még borzalmasabban neveletlenek és nevelésre képtelenebbek, mint tavaly, legalábbis egy részük. Persze ilyenkor nem akar nevelni az ember, nyaraláson van, a gyerek meg azt csinál, amit akar, nem szeretik a konfliktust. Meg is értem valahol. Csak nekünk meg nehéz, mikor én vagyok a rossz, hogy nem engedem verekedni meg a kövekkel dobálózni. Legalábbis a gyerek szemében biztos. 

Most kezdem érezni azt, hogy már január óta kinn vagyok, még nincs igazán honvágyam, de azért vannak dolgok, amelyek hiányoznak. Mondjuk egy pohár finom magyar bor. Vagy egy jó kis biciklizés. Vagy egy táncolós Kobuci este. Meg persze a barátok meg család. Legfőképp az a dinka húgom. 

Viszont a szobám egész otthonos lett, vettem pár dolgot meg kiragasztottam a gyerekek képeit. Nemsokára jön majd a kolléganőm is, még 2,5 hét kb., akkor majd együtt átalakítjuk valamelyest. 

Törökök meg gyerekek

Na, azért mégis csak van mit írni. :) 

Az egyik az, hogy jelentem, megjött a nyár, és beállt az az idő, ami itt természetes. Vagyis már reggel 9-kor is 27 fok van, de egyelőre jobban tűröm ezt, mint a hideget meg az esőt, jobban, mint a törökök. Egyébként meglepően sok török nem tűri túl jól a meleget. Ennek ellenére a tengerig még csak kb. négyszer jutottam el a három hét alatt, mert  szünetekben sportolok, a papírmunka is több idén, a szabadnapon meg valahogy mindig rossz idő volt. De talán holnap. :)

A másik az, hogy megint rá kellett jönnöm, hogy bár az első pár napban teljes lelkesedéssel kerestem új játékokat, amik kicsit tanítanak is, és már előre örültem, hogy milyen jó lesz a gyerekekkel, sajnos nem lehet ilyesmiket csinálni. Egyrészt mert nagyon vegyes a korosztály, a 3 évesekkel nem igazán lehet még csoportban játszani, másrészt meg nem vagyok elég jó pedagógus, hogy újat tanítsak. Meg a három évesekkel tanító játékok nélkül is elég nehéz, az még nem is animáció, hanem inkább bölcsőde, szóval anyu, légyszi segíts!

Aztán van még az is, hogy a török szinkronizált filmek hihetetlenül idegesítőek, az összes nő rikácsol benne, nagyon szokatlanok, de persze török tanulás szempontjából hasznosak. Meg angol sorozatokat is szoktam néha (bár már két hete nincs időm) török felirattal nézni, az is tök nagy kihívás, élvezem. :)

A gyerekek egyébként ugyanolyanok, mint tavaly, továbbra is ismeretlenül odajönnek megölelni, ugrabugrálnak, kedves, rosszak, szófogadatlanok, ördögfiókák, megőrjítenek, édesek, és ezt percenként váltogatják. 

A török mentalitás meg még mindig meg tud lepni. Úgy dobálóznak a szavakkal, szerintem végig sem gondolják, mit is beszélnek. Most éppen a pultos fiú, akivel összesen annyit beszéltem valaha, hogy helló, hogy vagy jó munkát és a spriteot kérek, valamelyik nap közölte velem, hogy belém szeretett, és nem lehetne-e, hogy szakítsak a párommal miatta. Persze ugyanez érvényes abban az esetben is, ha valamit kérsz, hogy intézzenek el, oldjanak meg, javítsanak meg, stb. Persze, vedd úgy, hogy már meg is van oldva, aztán két hét múlva még mindig semmi eredmény, semmi változás. Nem mondom, hogy csak a törökök  ilyenek vagy  azt, hogy minden török ilyen, (tulajdonképp én vagyok a halogatás élő szobra) de elég elterjedt errefelé az ilyesmi. 

Sok minden van, úgyhogy pontokban

1. Most elhatároztam, hogy a török animátorokkal csak törökül beszélek, egész jól is megy a dolog. Egyrészt így jobban elfogadnak szerintem, másrészt idén már jobb a tudásom is, így megértem az ugratásokat, és nem rosszul esnek, hanem vissza tudok szólni. És már többször kaptam meg a bókot, h sok töröknél jobban beszélek. Viszont nem tudom ezt igazán hova tenni, nagyon kedves bók, de nem egészen vagyok biztos az igazságtartalmában. :) Egyébként a főnököm is észrevette, hogy magabiztosabb lett a törököm, simán rám bízott mindent a miniklub díszítésével kapcsolatban, hogy beszéljem meg a technikusokkal, holott ők nem beszélnek idegen nyelveket.

2. A minidiszkó elsőre lefárasztott, de hamar belejöttem, és a második alkalommal már ugyanolyan lelkes voltam, mint tavaly, meg a koreográfiák is hamar eszembe jutottak. 

3. Jó szezon lesz ez a sok ismétlődés ellenére is, már több embert is találtam, aki érdekes, kedves és érdemes vele beszélgetni, sokkal jobb a légkör, mint tavaly volt, és nincsen feszültség. 

4. Egyik este sikerült egészen hosszú előadást hallgatnom a muszlim élet szépségeiről, a pokolról meg Allahról, mindezt törökül, egészen furcsán éreztem magam, de nagyon izgalmas nyelvlecke volt. 

5. Volt már néhány gyerekem, még nem jöttem bele igazán, meg kicsit nehéz a 3 évesnek és a 8 évesnek is megfelelő játékot kitalálni, de megjött a lelkesedésem. 

6. Megvolt az első szabadnap is, amilyen pechesek vagyunk, a tegnapi tikkasztó hőség után ma egész nap hűvös szél fújt, még fürdőruhában is fáztam, nemhogy a tengerbe kívánkoztam volna. De azért naná, hogy bementem. :) Akkorák voltak a hullámok, hogy szédültem, mikor kijöttem. :)

7. Legalább egy hete a hotelben tart "konferenciát" a SGK, vagyis a Sosyal Güvenlik Kurumu, vagyis az állami egészségbiztosító szervezet. Szép kis dolog, honnan van egy állami cégnek ilyesmire pénze...

+1. Valószínűleg határozatlan időre felfüggesztem a blogolást, egyrészt mert nagyjából ugyanazok fognak történni, amit tavaly az animátornyáron megírtam, másrészt mivel most igazából nem Törökországban vagyok, hanem egy elszigetelt külön telepen, nem találkozom olyan érdekességekkel, amit megoszthatnék veletek. Úgyhogy egy ideig viszlát mindenkinek! :)

Kövek és emlékek

Egyik nap a miniklubba hozott nekem egy kisfiú egy követ, amit nekem szedett, mert milyen különleges alakja van, úgy néz ki, mint egy cápafog. Nem volt különösebben szép vagy érdekes, de a szándék a fontos, így óriási mosollyal az arcomon elraktam a táskámba. Később visszadobtam a többi út menti kő közé, láttam is, hogy lepattant róla egy darab. Pár héttel később arra sétáltunk az egyik kislánnyal, meglátta a követ, felvette, és nekem adta, mert milyen szép és érdekes kő. Így, hogy már kétszer is megkaptam két különböző gyerektől, úgy éreztem, mégis meg kell tartanom, és haza is hoztam. Most ott tartok, hogy itt ez a a sok szép kő, amit gyűjtöttem, mert érdekes meg szép a színe meg ezt mindenképp haza kell vinni, és nem értem, mit találtam olyan különlegesnek bennük, hol és mikor találtam őket, egyedül ez a hozzám vissza találó kavics őrizte meg a jelentését.

Egyébként meg megint pakolok a szobámban, és olyan dolgok kerültek elő, amik már réges-régen elsüllyedtek a feledés homályába. 

Mesék és korok

Azért azon kicsit meglepődtem, mikor egy magyar kislánynak megpróbáltam elmagyarázni, mi is az a hableány, és nézett rám értetlenül, hogy miről beszélek, de hát ez a sellő. Mikor én gyerek voltam, Ariel még hableány volt és nem sellő. 

Csillagok

Egyszer azt mondtam magamnak, hogy míg látom a Göncölszekeret esténként, addig nem lehet gond, mert igazából otthon vagyok. Most már két hete nem találom, helyette egy olyan fényes csillagban gyönyörködhetek minden este, amilyet korábban sosem láttam. És mintha pont rám mosolyogna. Kedves csillag.

A medve bőre

Hát most sikerült szó szerint is előre innom rá. Bár nem, ez nem is teljesen igaz, mert csak akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna annyira örülnöm annak, hogy végre végre bloody mary-t ihatok, mikor belekortyoltam. Szóval nem is volt előre, de mindenesetre egy időben. De az tuti, hogy életem legrosszabb bloody mary-je volt.

Bábel tornya

A nyár egyik nyelvhasználatunkat legjobban jellemző mondata most szerdán hangzott el a hajón. Mikor V, az ukrán animátor kijelentette a kérdésre, hogy miről beszél: "about köpek davaj". Vagyis egy három szóból álló mondatban a három szó három különböző nyelven hangzott el: angolul, törökül és oroszul. Hogy mit jelent? Csak annyit, hogy "a kutyáról, gyerünk." 

Bal kéz

Nagyon nehéz néha tudatosan figyelni rá, hogy ne legyek balkezes tánc közben. Magamtól mindent bal kézzel, balra fordulva, balra indulva kezdenék, de a világ elnyomja a bal kezet, úgyhogy általában minden jobbra indul. De csak vigyorgok mindig magamon, mikor rájövök, hogy én már megint a másik irányba indultam. És magamban mindig mondogatom, hogy nem, nem a bal, hanem a jobb az első. De amúgy találkoztam néhány balkezes gyerekkel ezen a nyáron, és jól jött nekik is, hogy volt balkezes ollóm. 

Gyerekszív

Egy animátor akkor is mosolyog, ha éppen sírni volna kedve. Mert nem szabad, hogy lássák, ha rossz kedved van, ha fáradt vagy, ha valami gondod van, ha valakivel nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezted. De amikor letörlöd a könnyeket a színfalak mögött, és felteszed a műmosolyt, még nem is sejted, hogy pár perc múlva igazi lesz belőle. Mert a gyerekek jönnek, és ölelnek, és szeretnek, ismeretlenül is, úgy, hogy korábban nem is beszéltetek, azt sem tudod, honnan jött és hogy hívják, de odajön, és megkér, hogy vedd fel, és megölel. Mintha éreznék, hogy mire van épp szükséged. Hiányozni fog ez a napi ölelésadag. 

Baywatch

Arra gondoltatok már, hogy a Baywatch-ban azért futkároznak mindig a homokon, mert forró, és nem azért, mert menteni kell? Mert tényleg baromi forró, nem lehet ám csak úgy simán sétálni rajta, konkrétan égési sérüléseket tud okozni.

Nékem csak...

Borzalmasan rosszat álmodtam ma. Illetve így elmondva nem annyira rossz, de akkor nagyon tragikusan éltem meg, már majdnem sírtam is álmomban, mikor hirtelen megszólalt az ébresztőm. A két lengyel lány ugyanis álmomban elrepült Budapestre, hogy beszerezzenek valamilyen anyagokat, amik kellenek a miniklubba. Az is nagyon rosszul érintett, hogy itt maradok egyedül, de az még inkább, hogy mi az, hogy ők mennek Budapestre, mikor nekem hiányzik annyira, hogy ihaj, én meg itt maradok, és nem lehetek ott velük, hogy megmutassam nekik. De mivel vezetői döntés volt, csak annyit tehettem, hogy megkértem őket, hogy fotózzanak és hozzanak túró rudit.

Szóval, az álmok nem hazudnak, igenis hiányzik az én legkedvesebb városom, és egyébként is érezhető már a csapatban, hogy mindenki visszaszámol. Azt hiszem, elfáradtunk kicsit. Meg a török - külföldi ellentét is igencsak megnehezíti a dolgokat, ha őszinte akarok lenni.