Vallási viták

Hát próbáld meg elmagyarázni egy muszlimnak, hogy is van ez, hogy a Szentháromságban a 3 az 1, de mégis három. ja, és németül. Vagy esetleg lehet törökül is. Esélytelen. Számomra.

Jön az alagút vége

Rám ebben a vizsgaidőszakban vigyáz Valaki. 

Többször mentem be úgy vizsgázni, hogy jajj, alig tudok valamit, és nem hisztiből, hanem tényleg nem tudtam sokat, csak kb. az anyag 10%-át, vagy max. 20-at, de mindig pont arra kérdeztek rá. Ma is olyan szöveget kaptam oszmánon fordítani meg olvasni, amit olvastam otthon is meg órán is, pedig elég kicsi volt az esély erre. Azért ég a fejem, mikor sajnálkoznak a tanárok, hogy hááát, erre most csak egy 3-ast vagy egy 4-est tudnak adni. És igyekszem nem ragyogni túlságosan, miközben azt mondom, hogy nem baj, köszönöm.

De az államvizsgára tényleg rendesen készülök, szóval ott remélem majd szabadon ragyoghatok.

És ahogy közelít a jövő péntek (jujj), egyre kevésbé várom, jó volna kapni néhány nap haladékot, mielőtt kimegyek, hogy rendesen be tudjak pakolni meg családdal lenni az utolsó hajrá után.

7 nap, 1 vizsga (vagy 2), 1 beadandó, 1 államvizsga, még 22 tétel. Fincsi.

Hinta

És újra meg újra meg újra és újra felültem azért az egyetlen másodpercért, amikor először átlendülök a szakadék pereme fölött, ahonnan már nincs megállás, és egy pillanatra elakad a lélegzetem és kihagy egyet a szívem, és még sikítani sem tudok, mert azt érzem, hogy most van a vége és most van az eleje mindennek. A többi lendülés már nem volt az igazi, ezért kellett megállni és mindig mindig elölről kezdeni. Azért az egy másodpercért. Tudtam, hogy becsapom magam, mert csak a legelső számított, de nem bírtam abbahagyni. Elmondhatatlan érzés, de mintha egyszer ilyen lenne majd a Hazaérkezés is.

A megközelíthetetlen?

Azért az egy érdekes kérdés, hogy vajon Ágostonnak meg Luthernek van igaza, és az embernek esélye sincs, annyira romlott, és úgyis csak az üdvözül, akit Isten eleve kiválasztott erre, de az ember nem tud semmiféle "ajándékot" adni ezért cserébe Istennek; vagy Erasmusnak és Origenésznek, és a bűnbeeséssel csak sérült az ember és az értelem, de nem lett teljesen reménytelen. Persze ebből jön a következő kérdés, hogy eljuthat ez az ember értelemmel az Istenhez, vagy olyan megközelíthetetlen, hogy jobb nem is próbálkoznunk. 

Jobb szeretem azt hinni, hogy nem csak értelmetlen bábuként, szinte játékszerként várom az idők végét és a végítéletet, hanem van jelentősége annak, amit itt teszek, ahogy élek. 

Gyermekáldás

Milyen különös, hogy a Bibliában és mindenféle apokrif iratokban is többször előfordul, hogy a férj és feleség évekig magtalan, könyörög az Úrhoz, hogy lehessen gyermeke, aztán mikor megígérik neki, hogy lesz, akkor rögtön felajánlja neki. Értem én, hogy hála, meg minden, de így aztán 2-3 év múlva megint ott tart, hogy nincs gyereke...Bár persze akkor még nem az volt a lényeg, hogy legyen, aki ott sertepertél körülötted meg szeretgetheted nap mint nap és nézheted, ahogy felnő, egyszerűen muszáj volt, hogy legyen, aki utódként megmarad utánad. De vajon az anyai érzések is mások voltak még akkor?

Odafönn

Néha megfordul a fejemben az a szentségtörő gondolat, hogy az Úr ül odafönn a Mennyben, és fogja a fejét, hogy ezek a szerencsétlenek teljesen félremagyarázzák a tanításomat... 

Önvallásom

Bár úgysem nagyon olvas senki, vagy pont azért, most megosztok olyat, amit mostanában nem szoktam, mert már nem annyira személyes a blog. de ha már egy tanáromnak elküldtem, akkor már mindegy. márpedig elküldtem. igaz, ez volt a feladat. de nem volt kötelező, én mégis bevállaltam. talán dacból, talán kiváncsiságból, talán szánalomkeltésből, talán büszkeségből, talán kérkedésből, talán bizonytalansgából, talán válaszokat remélve, vagy talán mindezek együtt. és még nem is olyan tanár, akivel bármi szorosabb kapcsolatom lenne (bár anno első évben nagyon helyesnek találtam, idén meg nagyon ki voltam rajta akadva, hogy hogyan vizsgáztathat január 2-án, de ezek már elmúltak).

Nem tudom, jól tettem-e, hogy elmondtam, elküldtem, kicsit felületesnek érzem, nem lehet egy oldalban elmondani ennyi mindent, 7-8 év keresését, bizonytalanságait és majdnem meglelt igazságait. Mondjuk pont emiatt mentem vallástudomány minorra, hogy elgondolkodjak és megfogalmazzam az ilyen dolgokat magammal kapcsolatban, más megvilágításba helyezve. Kiváncsian várom, válaszol-e, és ha igen, mit.

Akkor hát lássuk, miről is van szó:

Vallási önreflexió

Egészen kicsi gyerekkoromban, 5-6 évesen ismerkedtem meg a Bibliával egy imaközösségben. Énekeltünk, Bibliát olvastunk, beszélgettünk, „aranymondásokat” tanultunk jutalomért és sokat kirándultunk. Aztán elsőáldozó lettem, otthagytam ezt a közösséget és templomba kezdtem járni. Mindez lényegében a szüleim döntése volt, bár egyikük sem műveli a vallását. Gimnáziumba a Szent Margitba jártam, szorosan összekapcsolódott a kamaszkor lázadása a kötelezően művelendő vallással, és itt kezdődött el az a keresés, amely máig is tart.

Sokáig könnyen kimondtam, hogy igen, római katolikus vagyok. Bárhol, bárkinek, bármi kifogása volt az Egyház ellen, én anyatigrisként harcoltam mellette, védtem foggal-körömmel, holott bennem is voltak kétségek. Aztán, ahogy lassan őszinte mertem lenni magamhoz, egyre inkább hangot adtam ezeknek a kétségeknek. Közben küzdöttem, és nem mertem ezt kifelé mutatni, mert úgy éreztem, tartozom annyival Istennek, hogy legalább a látszatát megtartom annak, hogy nem álltam be én is azok közé, akikkel korábban vitáztam, és egy jó adag büszkeség is volt, hogy nem hagyhatom, hogy mégis meggyőzzenek. De egyre inkább éreztem, hogy nem jók ezek a misén való látszatjelenlétek. Mígnem egyszer úgy döntöttem, hogy ha nem érzem jól magam a vasárnapi misén, akkor nincs is értelme ott lenni, Isten sem azt akarja, hogy a külsőség miatt elmenjek. Próbálkoztam még egy ideig, aztán elmaradtam szépen lassan. A gitáros ifjúsági énekek jelentették az utolsó szálat sokáig. Mert miközben hallgattam, énekeltem a gitáros dalokat, éreztem, miről kellene, hogy szóljon, csak nálam nem úgy működik. Sosem azt kérdőjeleztem meg, van-e Isten, addig nem is tudnék eljutni, de nem tudom, milyen. Újra meg újra próbálkozom, hátha valamelyik liturgiában teljesen át tudom élni, meg tudom találni azt az élményt, amire szükségem van, de mindig csak egy pillanatra tud elragadni, nem tartósan. Ez persze leginkább a személyiségemből adódik, gyertyaláng típus vagyok. Egyetlen helyen érzem mindig, mindenféle liturgia nélkül, hogy találkozhatok a Teremtővel, ez pedig a természet. Ahogy elkezdek beszélgetni, vitázni magammal kirándulások alkalmával, mindig úgy érzem, van, aki hallgatja.

Már nem tudnám azt mondani, hogy katolikus vagyok. Túl sok olyan tétel van, amivel nem tudok egyetérteni. Túl sok kérdés, túl sok értetlenség, túl sok ellenállás van bennem. Van ebben túlzott büszkeség, túlzott önállság, talán egy adag sértettség is. Jó volna igazán tartozni valahova, úgy, hogy mindennel egyetértek, nagyon vágyom arra, hogy olyan közösségem lehessen, akik úgy gondolkodnak, mint én, de nem szeretnék emiatt a saját hozzáállásomon változtatni. Márpedig egy igaz katolikus mára eretneknek tartan, miközben most már jobb, és sokszor Istennel őszintébben beszélgető embernek érzem magam, mint korábban voltam. Most vitázom. Vitázom Istennel, vitázom magammal, keresem a véleményem, mert független is akarok lenni, meg segítséget is szeretnék kérni, és jó volna, ha valaki megmondaná, mit gondoljak, de úgysem fogadnám el, ha bárki bármit mondana.

Sokszor elkeseredem, hogy mennyire reménytelenül nem találom az utat, de legtöbbször élvezem. Sokszor mintha lenne mellettem egy Barát, aki mosolyogva nézi csetlő-botló lépteimet, én mindig rámordulok, hogy miért nevet ki, aztán vele együtt nevetek magamon. Rájöttem, hogy mindannyian próbálunk rendszert alkotni, rendszerbe tenni és lehűzni magunkhoz az Örökkévalót, a Végtelent, de valójában esélyünk sincs megérteni Őt, csak abban reménykedhetünk, hogy nekünk adja a Megérzés adományát. Így lettem hívő, de vallástalan, vagy inkább valamiféle szinkretizmus híve.