Közlekedés

Tegnap volt a Kodolányin egy előadás, amire már jó előre elterveztem, hogy elmegyek, mert érdekelt a téma. Bajorország, Németország első számú turisztikai és úti célja. 5kor végeztem az Astorián, 6kor kezdődött az előadás, kb. 40 perces kényelmes út. El is indultam, mikor hallom a buszon a Deákra menet, hogy nem jár a metró a Lehel tér és a Deák tér között. Hát jó, nem baj, akkor majd 105-ös busz. Na igen, a 105-ös busz 10 percig tett meg egy megállót (ami csak egy kereszteződés átkelését jelentette), mire átért a Deákról az Andrássy elejére, rájöttem, hogy nem fogom végig bírni ezt a tömegnyomort az egész Andrássyn. Nem baj, van nekünk egy földalattink is. Így hát indulás a földalattival Hősök teréig, hogy majd ott felszállok az addigra biztosan kiürülő 105-ös buszra. Tévedtem. Nem ürült ki. És közben már csak 10 perc volt az előadás kezdetéig. Késsek is, ki tudja mennyit, meg préseljem fel magam a tömegbe? Végül, bármennyire is érdekelt az előadás, a hazamenetel mellett döntöttem. 

És mi a csattanó az egészben? Mire visszaértem a földalattival a Deákra, már rendesen járt a metró.

Majd lesz egyébként itthon-értékelő poszt is, de az még érik bennem. 

Kirándulások

Képzeljétek, Magyarországon jártam. Na jó, igazából nem, de teljesen olyan volt. A bolgár határ felé eső városba, Edirnébe látogattunk el. Már az Isztambulból arrafelé vezető út is otthonra emlékeztetett, síkság, mindenfelé mezők, repce, szántóföldek, ameddig a szem ellát. Szívesen élnék arrafelé. És Edirnét is nagyon szívembe zártam. Sokkal kedvesebb, barátságosabb, mint Isztambul, bár nem sokat láttam belőle másfél nap alatt. De a parkok, a sétálóutcák, a terek, az illatok, a fű, a vonatállomás, a galambok búgása, a marhapörkölt... Tényleg, mintha hirtelen otthon lennék. Még az út is rossz minőségű volt. :) Csak az útról látható falvak házai közül nem a templomtorony, hanem a minaret magasodott ki. Csak álltam a mező közepén a füvön, és csodálkoztam, hogy lehet ez. :) Aztán bementem néhány egyetemi órára is, próbálgattam, hogy mennyit értek meg, és meglepően sokszor tudtam követni, miről is van szó, ha nem is pontosan. Az egyik órán meg a szavak eredetéről volt szó, és ott még ötleteim meg hozzászólásaim is voltak, nagyon tetszettem a tanárnak. :)

Utána még elmentünk Kirklarelibe is, ahol szintén van egy egyetem, a semmi közepén, mindenhol csak fű és mező amerre a szem ellát, óriási komplexum. De ott tényleg csak egy picit voltunk, épp annyit, hogy bevásároljunk köfétből meg salátából, és irány az erdő. Ott aztán piknik, küzdés a szúnyogokkal, csacsifarm nézés és  egy patak fölött való akrobatamutatványok vártak ránk. 

Aztán meg elmentünk még az Antalyába való indulásom előtti utolsó napon Üszküdarba is. Tudjátok, amiről a dal is szól. Ahova ment az írnok lakodalmára. Legalábbis a magyar fordítás szerint. A török is megközelítőleg erről szól, de azért nem pontosan. Mindenesetre Ázsiában van, szóval át kell kelni a nagy vízen, hogy odajussunk. És bár be lettek ígérve a delfinek, sajnos nem jöttek el a találkozóra. Mert állítólag van, hogy bejönnek a delfinek a Boszporuszra. De a kedvemért nem jöttek. Vagy nem kapták meg a meghívót.

Na szóval Üszküdar. Csodálatos városrész. Ugyanolyan zsúfolt, mint Isztambul többi része, és autóval nem nagyon érdemes arrafelé próbálkozni, de nemsokára majd át fog menni oda is a metró a Boszporusz alatt, és gyalogosan tele van felfedezni való kis utcákkal, eldugott dzsámikkal, fafaragásos tengerparti házacskákkal, parkokkal, virágzó fákkal, apró szépségekkel. Kicsit konzervatívabb városrész egyébként, úgyhogy egész nap féltékeny és/vagy megvető pillantások kereszttüzében sétáltam a térd fölött végződő szoknyámban és a nyári ujjatlan felsőmben. Igyekeztem elsüllyedni és nem szem előtt lenni, de nem nagyon sikerült. Mindenesetre ennek ellenére is nagyon jól éreztem magam, percenként kiabáltam fel, hogy jééé, azt nézd meg azt nézd és azt, szinte mintha egy másik városban jártunk volna. Mesés utolsó isztambuli nap volt. 

Most meg már itt vagyok a hotelben, ahol tavaly is dolgoztam, egyelőre még egy hotelszobában, mivel a szállásunk felújítását nem fejezték még be. Óriási ez a szoba, nagyon furcsa itt egyedül, nem is szabad hozzászoknom ekkora privát szférához, pár nap múlva megint a tavalyról ismert egymás nyakán élés következik. Lélekben még nem érkeztem meg igazán, még nem várom a gyerekeket, és furcsa, hogy minden ugyanaz (még a show műsorok is), de mégis más kicsit. Most elhatároztam, hogy a törökökkel csak törökül beszélek, és kevesebb bulizást, viszont több tanulást és szakdolgozattal való foglalkozást tervezek a szabadidőben. Szerencsémre Kirklareliből az egyik ismerős néprajzos, így fog tudni segíteni a kutatásban. Arról szeretnék ugyanis írni, hogy milyen hasonlóságok és különbségek vannak a magyar és a török népmesék között. 

És képzeljétek, múltkor nem értettem egy török szót álmomban, ezért nagyon meg akartam jegyezni, hogy felébredve megkérdezhessem, mit jelent, de persze elfelejtettem. 

Szombati kirándulás

Mivel már megint fél órás késéssel indultunk miattam (és tényleg muszáj lenne erről leszoknom, itt még rosszabbul tűrik, mint apu...) és megint legalább 6 órát autóban töltöttünk a dugók miatt (pedig még csak át sem mentünk Ázsiába, meg ki sem mentünk a városból, egy átlagos szombati nap volt), nem volt tökéletes nap. De. A Miniatürk csodás. 

Ez egy 60.000 négyzetméteren elterülő park, ahol 1:25 arányban kicsinyített makett formában Törökország 122 csodáját láthatjuk. Minden makett mellé vonalkódos hangosbemondó is van, amit a jegyeddel tudsz megszólaltatni. Érdekesség, hogy külföldieknek a duplája a jegy, biztosan az angol/francia/német stb. nyelvű tájékoztatást felolvasó hang magasabb fizetséget kért... Mikor megkérdezték, külföldi vagyok-e, felháborodva közöltem törökül, hogy nem, dehogy, így nekem olcsóbb jegy jutott. Ami jó, de így törökül kellett megértenem a tájékoztató szövegeket. :) A maketteket körbejárva csodálkozva fedeztem fel, hogy Isztambulból is alig láttam még valamit, és bár azt hittem, sok mindent megnéztem már Törökországban, a legszebbeket közel sem. Konya, Mardin, Safranbolu, Sanliurfa és a Nemrut hegy határozottan felkerült a listára Trabzon, Erzurum, Kekova, a Van tó, az Ulu hegy és Hasankeyf mellé. Hihetetlenül sok kincse van ennek az országnak, hónapokat lehetne benne utazni, és még az sem lenne elég rá, hogy felfedezd. És nagyon-nagyon sok benne a világörökségi helyszín, szerintem a legtöbb török nem is tud róla. Persze nekem még Magyarországon is hónapokat kellene utaznom, azt is alig ismerem. Meg is kérdezte egy török lány, hogy nálunk is van-e ennyi szépség. Tud valaki valamit a szarvasi mini Magyarországról, mennyi makett lehet ott? 

Sajnos a napvédelemről megint megfeledkeztem, így az egyik oldalon olyan piros a nyakam, mintha ráesett volna a vasaló, és ég is, hiába tettünk rá joghurtot. Remélem, elmúlik hamar, mert egyelőre az is fáj, ha hozzáér a póló. 

Utána a sok araszolástól teljesen kimerülten (Budapesten nem létezik dugó ehhez képest) megérkeztünk a Kücükcekmece-i tóhoz. Végre nem a kocsiban ülve élveztük a jó időt, hanem a tóparton a fűben ülve. Nagyon érdekes volt úgy sétálni a kurd és cigány helyiek között, hogy mindenki, a legkisebb gyerekektől a nőkön át a férfiakig tényleg mindenki megbámult. Fehér is vagyok, turista is vagyok, magas is vagyok, egzotikus is vagyok, tehát igazi látnivaló voltam azon a környéken. Igazi kurd részre értünk, ami azt jelenti, hogy keskeny utcák, tele áruval, kosz, zűrzavar és hangzavar. Én izmiri tapasztalataim alapján ezt összekötöttem a törökséggel, csak most tudtam meg, hogy ez nem török, hanem kurd jellemző. Viszont az étteremben nagyon finom lahmacunt és pidét ettünk. Nem is értem, a magyarországi török éttermekben miért nem csinálnak igazi török kaját, annyival finomabbak ezek az ottani áltörök ételeknél. 

Pontokban

1. Szerintem mióta itt vagyok, talán két olyan nap volt, hogy ne ettem volna tojást reggelire. És még csak most kezdem unni. De csak kicsit.

2. Most épp szeptemberig meghosszabbítottam a tartózkodási engedélyemet, de állítólag valami nem jól futott fel a rendszerbe, és már megint mehetek a rendőrségre. Brr...

3. A takarítás legrosszabb része a felmosás. Tutira előkerül még egy hajszál, meg még egy meg még egy meg még száz, hiába porszívóztál előtte. Tegnap már majdnem beleőrültem, egyesével szedegettem fel őket, de minden lépésnél újabbat találtam. Szerintem osztódnak. 

4. Itt mindig zaj van. Valaki vagy kalapál, vagy fúr, vagy füvet nyír, vagy sír, vagy futkározik, vagy kiabál (ami igazából beszélgetés), vagy porszívózik, vagy mos, vagy fogat mos (a fürdőszobában olyan rossz a szigetelés, hogy még az is áthallatszik a szomszédból), de az tuti, hogy zörög valamit. Egyszer hallottunk hegedűszót a felső szomszédoktól, felmentünk, hogy megdicsérjük, milyen szépen játszott, erre azóta nem játszik. Pedig az volt az egyetlen örömteli zajforrás. Csendet akarok.

5. Tegnap ettem mindenfélét, amiről először nem szabadott megkérdeznem, mi az, csak miután megettem. Kiderült, hogy gyomor meg bélleves volt. Jó, hogy nem kérdeztem előre...De még így sem ízlett igazán, szóval nem csak a tudás számít. De itt ezt eszik jól berúgva este buli után. 

6. Tegnap megint eltévedtem a bazárban, és teljesen máshova lyukadtam ki, mint ahova terveztem, de nem bántam egy csöppet sem, így a legjobb felfedezni a várost. :) És akartam venni olyan csini hálóruhát, de mindenhol csak férfi eladók voltak, így aztán nyuszi voltam és nem vettem.

Bursa

Eljött a várva várt hétvége, irány Bursa! No persze nem a legjobban indult a dolog, mert annak köszönhetően, hogy alig mozdulok ki mostanában, tökéletesen akartam kinézni, de semmi nem tetszett magamon. Így aztán a tervezett 1 óra helyett 40 perccel később indultunk, aztán meg még az útlevelemért is vissza kellett fordulnunk...Nem mondanám, hogy felhőtlenül örültek nekem az útitársak. És persze a késésnek köszönhetően mindenhol óriási dugó volt, csakis miattam, mert 1 órával előbb még egyetlen autó sem lett volna az utcán. Mindenesetre, tényleg idegölő egy út volt, több mint 2 óra volt egyáltalán kijutni Isztambulból. Persze az út menti árusok örülnek ennek, mert jönnek oda folyamatosan az ember lányához/fiához, hogy vegyen vizet, repülő alakú léggömböt, helvát, virágot, simitet, és persze a fárasztó araszolásban csak megadja magát az ember egy idő után. Utána még útközben is legalább egy órát araszoltunk egy kisvárosban, 5 órás út után Bursába érkezvén pedig egy útfelújítás miatt lezárt és felbolydult várossal szembesültünk. Szóval fáradtan, idegesen, 7 órás kocsiban ücsörgés után megérkeztünk, de akkor jött a következő gond. Mert 4-en mentünk, de ott két külön társasággal kellett találkoznunk. Az egyik nekem lett volna jó, mert azon kívül, hogy a barátaim, végre angolul is beszélhetek, és nem csak próbálkozom a törökkel, a másik társaság pedig vacsorával várt volna minket. Végül az én oldalamra döntöttünk, pontosabban döntöttem én, de sajnos ez a probléma nem oldódott meg a hétvége folyamán igazán, és a döntésem miatt még rossz érzés is telepedett rám, pedig senkit nem akartam megbántani.

Ha legközelebb megyünk várost nézni, kettesben kell mennünk, mert ennek így nem sok értelme volt. 

Na, de volt azért jó oldala is a dolognak. Az egyik az, hogy megint találkoztam M-mel, a két éve megismert szlovén lánnyal, ami mindig jó élmény, a másik meg az, hogy lementünk a tengerpartra, és a vízi csata mellett napoztunk, barnultunk (még a lábamon is lett színem :)) és kagylót is gyűjtöttünk. Mondjuk én már megmondtam, hogy soha többet kagylók meg kövek, mert nincs értelme, de összebarátkoztam egy török kislánnyal, és olyan kedvesen találta nekem folyamatosan a szebbnél szebb dolgokat, hogy nem volt szívem ott hagyni azokat, ha már ajándékba kaptam őket. 

A harmadik az, hogy bár nem láttunk túl sokat belőle, de amennyit igen, az alapján elmondhatom, hogy Bursa csodaszép. Sokkal élhetőbb, mint Isztambul, kevésbé zsúfolt, és több a zöld rész. Persze Isztambulban is próbálkoznak az emberek, mert ahogy jött a szombati jó idő és napsütés, még az autópálya melletti pici zöld részen is láttam fekve napozó embereket. Mondjuk a közlekedési morál ott sem létezik igazán, még kevesebben használják az indexet sávváltáskor, és sokszor fogalmad sincs, hogy lett két sáv az egysávos úton, és te melyikben is kellene, hogy legyél éppen. 

Ami nagyon tetszett Bursában, az egy óriási fa volt. Egy 600 éves platán, aminek a törzse olyan vastag, hogy 12 ember kellett hozzá, hogy körülöleljék, és az ágai meg vannak támasztva vasrudakkal, nehogy agyonsújtsanak valakit. Törzsének teljes átmérője 3 méter, és a kinyúló ágaktól számított átmérője 920 méter. Meseszép volt. Fenn a hegytetőről nézve őrzi a várost, alatta pedig egy kedves kávézó várja a bámészkodókat. Persze hülye emberek mindenhol vannak, így itt is volt, aki belekarcolta a nevét, meg hogy kit szeret...No comment...

A dzsámik is tetszettek, de nem igazán volt időnk körülnézni, pedig egy dzsámit akkor lehet igazán élvezni, ha bemész, leülsz, és maradsz egy kicsit. Amikor nincs éppen imaidő, akkor a puha vastag szőnyegek elnyelnek minden lépést, és csaknem teljes a csend. A hatalmas belső teret egészen különlegesen osztják meg a fejmagasságba lógó csillárok, és bár sosem leszek muszlim, itt is lehet érezni ugyanazt a fenséges csendet, ami valami földöntúlit sejtet, mint egy templomban. Csak itt nem járul hozzá az a hihetetlen túldíszített aranyozottság, ami egyes katolikus templomok jellemzője. 

Az iskender kebab Bursa helyi étele, amit mindenképp ki kell próbálni, így aztán ki is próbáltuk. Nagyon finom volt, hetente tudnék enni belőle :) Viszont a kestane sekeri, vagyis cukrozott gesztenye borzalmas, teljesen elrontják a gesztenye ízét a cukros vízzel. 

Azt hiszem, Bursa is egy olyan hely, ahova mindenképp vissza kell mennem. Nem csak a 28 fokos meleg tette gyönyörűvé ezt a várost, hanem a folyó, a teázókkal beépített híd (és a kirakatokban a vicces kanálfigurák), a gyönyörű házak, a tulipánok, a dzsámikon a díszítések, a hangulatos pici utcák, mind-mind visszahívják a látogatót.

És lehet, hogy igazuk volt az utastársaknak az időzítést illetően, mert visszafelé 4 óra alatt megtettük ugyanazt az utat. Ígérem, legközelebb előbb kezdek készülődni...

Csak röviden

1. Gyönyörűek a tulipánok, remélem most már tényleg itt a tavasz. :) Ma végre csináltam egy olyan igazi városfelfedezős, napozós, parkban ülős, olvasós, kis utcákban eltűnős, mindenféle érdekeset látós napot, nem is tudom, miért vártam vele eddig. Kár, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem. 

2. A szállodai recepciós munkának vége, mégsem tudták elintézni a munkavállalói engedélyemet, úgyhogy 18 nap után kifizettek és pápá. Még aznap mentem interjúra egy másik helyre (tegnap), de végül úgy döntöttem, nem fogadom el, mert nem lenne lehetőség hétvégi szabadnapra. Holnap megyek egy utazási irodába interjúra, drukkoljatok.

3. Megy a kavarás az iratok körül, az egyik rendőrségen azt mondják, csak Antalyában intézhetem el a tartózkodási engedélyem hosszabbítását, de az antalyai szálloda szerint itt is meg tudom csinálni. Kíváncsi vagyok, végül kinek lesz igaza. Még próbálkozom. Bár ma elmentem a nagy hivatalba, és 20 perc alatt elment a kedvem attól, hogy megpróbáljak itt maradni, akkora sor és fejetlenség volt. Szerencsére egy angolul tudó sorban álló lány mondta, hogy hosszabbítani a helyi hatóságnál is lehet, szerinte felesleges itt várnom, így nem vártam ki a sorom. Ráadásul a munkáltatóknál is ez van, valaki úgy tudja, hogy csak Magyarországról lehet engedélyt intézni, valaki innen is tudja...Ki érti ezt...

4. Voltam fodrásznál, és kb. olyan lett, mint szerettem volna, ezek szerint tényleg nem rossz annyira a törököm. Na jó, nem csak ezek szerint, azt hiszem, tényleg fejlődött valamennyit, én is érzem, hogy ha akarok, és nem vagyok fáradt, tudok már kicsit gyorsabban is beszélni. 

5. Nemsokára írok a különös étkezési szokásokról is :)

Kéthétpótló egyveleg

Na, hát az úgy volt..... De rég is volt. Meg amúgy is most pápaválasztás meg alkotmánymódosítás van, sokkal fontosabbak ezek az itteni aprócseprő dolgoknál...De azért megpróbálom összefoglalni az elmúlt két hét eseményeit. 

Úgy kezdődött, hogy leültünk, és összeírtuk, hogy milyen útvonalon, minél kevesebb túrázással melyik hotelekbe vigyem el az önéletrajzomat. Én meg reggel szépen felkeltem, kicsit kiöltöztem, és útnak is indultam. Majd félúton észrevettem, hogy itthon hagytam az útvonaltervet. Node sebaj, már úgyis megtanultam fejből, térkép meg amúgy is van nálam. Hát, az első hotel meg is lett, kisebb keresgélés után. Bár már az is vicces volt. Bementem ugyanis egy üzletbe érdeklődni (kedves nálam jobb magyarosok, mi a különbség a bolt és az üzlet között?), törökül, természetesen. Az eladó hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, rögtön megnézte nekem interneten, hol is van a hotel, és válaszolt is, angolul. Mire én visszakérdeztem pontosítás céljából törökül. Mire ő megmondta, hogy nem teljesen tudja, hol van, de leírja nekem egy papírra, mindezt megint angolul. Majd rám nézett, és megkérdezte magától törökül, miért is beszél ő angolul, ha én tudok törökül. Mosolyogtunk egyet, én meg folytattam az utam. Aztán a második hotelhez csak mentem a fejem után és nem kérdeztem, ennek köszönhetően teljesen máshova lyukadtam ki, mint akartam. Egyszer csak ott volt egy hotel az utamban. Gondoltam bemegyek, megkérdezem, nem keresnek-e esetleg recepcióst. A recepciós először azt mondta az angolul feltett kérdésemre, hogy igen, ő a recepciós, de aztán megértettük egymást. Rögtön ki is töltettek velem egy papírt, és jött a manager, hogy beszéljünk. Lezajlott életem első török állásinterjúja, és két nappal későbbre be is hívtak, hogy megnézzék, mennyire boldogulok. Az egyetlen hiba, hogy nem kértem elég magas fizetést, rögtön rábólintottak, hogy rendben lesz, az pedig itt sosem jó jel. 

Ezután mentem tovább, volt olyan hely, ahol emlékeztek az önéletrajzomra, amit elküldtem korábban interneten, ezt is biztató jelnek vettem, és volt olyan hely (a Ritz Hotel), ami annyira puccos volt, hogy alig mertem betenni a lábam. Az elegánsabb hotelekben itt mindenhol biztonsági átvilágításon kell átesni, mint ahogy egyébként minden bevásárlóközpontba egy mágnese kapun keresztül lehet bejutni. 

A szállodatúrában egyébként jól elfáradtam. Ez a város mindenhol lejt valamerre. Egy hegy fel egy völgy le, és ahova mész, az mindig valahol messze a távolban magasodik előtted, két völgy után. Ráadásul nem látom át a forgalmat sem, biztos, hogy sokkal nagyobb kerülőket tettem, mint értelmes lett volna, de nekem annyira nincs agyam a térképekhez, hogy azért már feljelentést lehetne tenni valami felsőbb hatalomnál, vagy legalábbis kárpótlást kérni. A tavlához sincs agyam. (Bár mondjuk ez nem meglepő, a sakkhoz sem volt sosem, képtelen vagyok a másik fejével előre gondolkodni, legtöbbször a saját lépésemet sem tudom előre...) Nem is lesz belőlem sosem török. Hazafelé is szerintem több kilométert kerültem, mikor még mindig egy völgy túloldalán láttam csak a Hiltont, és kétségbeesetten kérdeztem egy embert, hogyan lehet átjutni oda. Persze nem találtam meg az alagutat, amit mondott, így egyszer csak a séta végén már a Hilton alatt voltam, és sehol nem láttam egyenesen felvezető utat a hegyre. Így aztán inkább kimaradt a Hilton. Közben megbeszéltünk egy másik turistával, hogy az egyetlen hely, amit tudok a városban, az a hotel, amit kérdezett, mert épp onnan jövök, én meg cserébe megkérdeztem, merre van a tenger, ő meg azt felelte, úgy emlékszik, arrafelé látta. Mintha valami kis apróság lenne, ami épp, hogy felbukkan az ember perifériájában. Végül meglett a tenger is, és sajgó lábakkal a kirándulás után haza is találtam.

Ez a hazatalálás is érdekes. Most már nem, de az első 3 hétben úgy működött a dolog, hogy csak akkor nyugodtam meg teljesen, hogy tényleg jó helyen járok, amikor a kapu kinyílt az általam beütött kódra. Mert itt egymás mellett sorakoznak teljesen ugyanolyan házak, sok-sok kilométer hosszan, mindenféle jól megjegyezhető ismertetőjel nélkül. Vagyis most már tudom, hogy megy az út, de valószínűleg ha kidobnának pár sarokkal odébb, fogalmam sem lenne, merre induljak. Robotházak a tömeglakótelepről. És még az is áthallatszik a szomszédból, ha csörög a telefon. És van sok dzsámi meg még több iskola. Vagyis még nem számoltam meg, így nem tudom, melyikből van több.

A buszok egyébként úgy működnek itt, hogy kártyarendszer van. Vagyis veszel egy kártyát, és arra töltesz fel mindig pénzt, amit aztán az első ajtónál felszállva lehúzol egy leolvasón. Senkinek eszébe sem jut elslisszolni a leolvasó mellett, ha nincs pénz a kártyádon, szólsz, és a buszvezető megvárja, míg leszállsz a legközelebbi töltőállomáson és teszel rá, vagy megkérsz valakit, hogy fizessen neked a kártyájával, te meg adsz cserébe készpénzt. Ha nagyon sokan vannak a buszon, amit itt nem egyszer előfordul (hihetetlen, kétszer annyi ember él ebben a városban, mint egész Magyarországon), akkor a középső ajtónál is fel lehet szállni. Ilyenkor a kártya szépen előrevándorol mindenkin keresztül a leolvasóig, majd vissza. Nem veszik el, nem nyúlják le, és tuti, hogy előreküldöd. 

Na, és itt a vége mára, elvágjuk a mese fonalát, mert azóta is ebben a hotelben dolgozom, ahova véletlen betévedtem, ami azt jelenti, hogy minden reggel fél 6-kor kelek, és az sajnos már mindjárt itt van. 

Mozgalmas nap

Még mindig nincs egyetlen hibátlan török mondatom sem, de nem adom fel. Lassan lassan bele fogok jönni. Egyelőre szerintem a mai nap beszéltem itt tartózkodásom óta a legtöbbet. De egy magyar viccet pl. nem értettem meg ma elsőre facebookon, mert a c-t, dzs-nek olvastam, és így nem volt értelme. Egész pontosan a "Geci Group" cégnévvel kapcsolatban kezdtem el gondolkodni azon, hogy miért olyan vicces ez... Nem tudom, hogy ez most biztató vagy sem :)

Ma mindenféle barátoknak meg további rokonoknak lettem bemutatva. Voltunk 4 helyen, meg kellett volna tanulnom vagy 15 nevet (jó, ha 3-at sikerült), és mindenhol kajával, teával meg mindenfélével kínáltak. Úgyhogy ma sem maradtam éhen. Viszont észrevettem  hogy simán lehetnék vegetáriánus, itt sokkal változatosabbak az ételek hús nélkül is. Tegnap reggelire próbálkoztam egy kis magyar szalámival, de nem is esett jól. 

Megint találkoztam ma aranyos és gyönyörű kislánnyal, aki búcsúzáskor megölelt, hangos és viccelődős törökökkel meg gyorsan hadaró történetmesélős lánnyal is. Az tetszik itt nagyon, hogy folyton megy a beszólogatás meg szívatás meg viccelődés, és nem érzem teljesen esélytelennek, hogy megtanuljak annyira törökül, hogy én is be tudjak szállni ezekbe.

Érdekes és hosszan tartó vita alakult ki az életkorral kapcsolatban. Én Magyarországon 22 éves vagyok, de Törökországban 23. Ez pedig úgy lehetséges, hogy lefordítva a török kifejezést a 23 (és nincs utána "dik") évben vagyok. Vagyis még nincs meg 23 évem, tehát nem vagyok 23 éves, de mivel ők nem az -es képzővel mondják, ezért a 23 évemben járok. Ez így mennyire érthető? Na most ennek alapján viszont ha én ma betöltöm a 23-at, akkor onnan kezdve már 24 vagyok. Ami szerintem teljesen logikátlan, még ha a nyelv alapján így is van. Meg a törökök egy része szerint is értelmetlen, mert elkezdték az európai logikát használni, és a szerint mondják a korukat. Ami a nyelv logikája alapján nem helyes, de egyébként igen. Na de ilyen matematikai különbségek után akkor már az is előjött, hogy akkor én most ha kedden érkeztem, akkor a következő kedden 7 vagy 8 napja voltam itt? Mindez persze törökül, hangosan, gesztikulálva, egymást ugratva, viccelődve. Élvezetes volt :) Végül megállapodtunk abban, hogy a lányok agya másképp működik, és úgysem fogunk ebben megegyezésre jutni. :)

Jóslást is kaptam ma. Van egy férfi az életemben, két út között választhatok, de mindkettő boldogságra vezet, két ember tőlem hírt vár, valamilyen hivatalos helyre kell mennem, és valaki a szárnyai alá véve akar megvédeni a veszélyektől, tiszta a szívem és boldog leszek. Érdekes, hogy tudnak ilyeneket kiolvasni a szétfolyó kávézaccból, de tulajdonképpen nem volt nehéz ilyeneket mondani az után, hogy előtte néhány órán keresztül ezekről beszélgettünk. De azért örülök neki :)

Főleg, hogy elég rossz hírek is derültek ma ki a munkavállalással kapcsolatban. Elég sok bonyodalom vár rám a bürokrácia miatt, nem könnyű ugyanis munkavállalói vízumot szerezni sem meg a mindenféle hivatalos papírokat elintézni sem. Meg nem is olcsó. De megoldjuk valahogy, semmi pánik :)

Egyébként hihetetlen, mennyire nem értek a konyhához meg a piachoz. Ma voltunk piacon, és egy csomó zöldségnek nem tudtam a magyar nevét. Meg fogalmam sem volt, mit vásároljak ahhoz, amit főzni szeretnék. Mondjuk azt sem tudtam, mit akarjak főzni. Nagyon el lettem kényeztetve ilyen téren (is). 

Azt hiszem, nem is akkora baj, hogy nem lett meg a jogsim. Nagyon hiányzik a vezetés, de ez a város valami borzalmas. Az egy dolog, hogy akkorák az épületek, hogy hangyának érzi magát az ember, de olyan utak vannak, hogy mészmészmész, és ha egyszer elrontottad, merre fordulj el, akkor kb. csak 30 perc után lesz esélyed másfele menni, amikor már persze fogalmad sincs, hol vagy. Emellett olyan lejtős utak is vannak, hogy biciklivel sem mernék lemenni, nem hogy autóval. 

Nagyban csökkenti a válogatósságomat az, hogy az itt fogyasztott ételek nagy részéről fogalmam sincs, hogy micsoda. Újdonság, annak ellenére, hogy már harmadszor vagyok itt, hát megkóstolom, persze a nevüket 5 perc múlva elfelejtem, de rosszat még nem ettem. 

Még nem sokat láttam a városból, de már most érzem, hogy megszámlálhatatlanul sok arca van. 

Holnap nekiállok teljes erővel munkát keresni, meg törököt tanulni. Drukkoljatok, hogy legyőzzem a lustaságom. 

Ja, és az itt teljesen normális, hogy este 10-kor menj valakihez látogatóba. Eddig is éreztem, hogy itt máshogy telik az idő, mégis mindig meglepődöm az ilyesmin. 

Nékem csak...

Borzalmasan rosszat álmodtam ma. Illetve így elmondva nem annyira rossz, de akkor nagyon tragikusan éltem meg, már majdnem sírtam is álmomban, mikor hirtelen megszólalt az ébresztőm. A két lengyel lány ugyanis álmomban elrepült Budapestre, hogy beszerezzenek valamilyen anyagokat, amik kellenek a miniklubba. Az is nagyon rosszul érintett, hogy itt maradok egyedül, de az még inkább, hogy mi az, hogy ők mennek Budapestre, mikor nekem hiányzik annyira, hogy ihaj, én meg itt maradok, és nem lehetek ott velük, hogy megmutassam nekik. De mivel vezetői döntés volt, csak annyit tehettem, hogy megkértem őket, hogy fotózzanak és hozzanak túró rudit.

Szóval, az álmok nem hazudnak, igenis hiányzik az én legkedvesebb városom, és egyébként is érezhető már a csapatban, hogy mindenki visszaszámol. Azt hiszem, elfáradtunk kicsit. Meg a török - külföldi ellentét is igencsak megnehezíti a dolgokat, ha őszinte akarok lenni. 

Megmondós

Nekem erről az a véleményem, hogy ha a Parlament lenne minden reggel büdös a pisitől meg a hányástól, akkor mindenki mélységesen fel lenne háborodva, így meg lehet ráfogni az egyházra, hogy milyen zárkózott, és elfordul a hívektől. Meg az a véleményem, hogy lehet, hogy én is konzervatív és öreg vagyok, de baromira zavar, hogy az V. kerületi kis utcákban nem képesek takarítani, ezért minden nap, ahogy egyre melegebb van egyre jobban terjeng az emberi vizelet-, urambocsá húgyszag, sőt néha elgondolkodom, hogy az ürülék vajon kutyától vagy embertől származik-e. Én is szeretek bulizni, de valamelyik éjjel, mikor mentem haza és láttam,hogy a srác lepisili a frissen felújított ház falát, mikor mellette 5 lépésre van a kocsma, akkor kedvem lett volna csomót kötni a farkára. 

Szívfájdalom

Azért megmondom őszintén, kezd kicsit fájni a szívem, hogy beindul az élet Budapesten, lassan én is "tanulnom kéne" gondolatok nélkül élvezhetném, itt a jó idő, a pezsgő nyári kiülős és hajnalig beszélgetős-borozgatós esték időszaka, és fesztiválok és koncertek ésésés... én meg itt hagyom mindezt, és kimaradok belőle. Tudom, hogy megvár, és ugyanígy itt lesz mindenki, mikor visszajövök, de mégis. Félek, hogy mivel később megyek, mint a többiek, már kialakulnak a társaságok, én meg ott maradok árván, mint a kisujjam. Ésszel tudom, hogy nem szabadna, és biztos nagyon jó lesz, de most valahogy nem jóféle izgalom van rajtam. Nagyon nem.
Lüke vagyok, tudom.

A dolgok állása

Többé-kevésbé szorgalmas voltam a héten, túl vagyok egy zh-n, nem vagyok túl büszke rá, de átcsusszantam, írtam tételt is, csináltam mindenféle szépet egy Budapest túrához (bár feleslegesen, mert senki nem jött el, pedig elment rá csomó időm), olvastam is, KRESZen is voltam, esszét is írtam, hegedültem is, énekeltem is. Nem mertem bemenni vizsgázni arabból úgy, hogy nem tudok semmit, de most aztán úgy megtanít Cs., hogy nem lesz kegyelem :) 

A sok minden ellenére nem történt semmi nyilvánosság számra érdekes, listákat írogatok, tervezgetek, és próbálok ügyesen lavírozni a félvállról vevés, az időbeosztáshoz való hűség és a teljes kiborulás között, de elég vékony a határmezsgye.

De nem baj, lesz ez még így se :)

Ja, és ne egyetek a Púderben, mert nem finom. Vagyis inkább semmilyen, a bruschetta száraz, a karaj is, és a pincérek sincsenek a helyzet magaslatán. De a Ráday még mindig a kedvencem jó időben :)

Nékem csak Budapest kell...

Sétáltam ma egy kicsit Budán...Mindig elámulok, mennyi mindent nem ismerek még mindig Budapestből, pedig itt születtem, és itt is életem mindig, lassan 22 éve...Bár igaz, örök pesti lány maradok, mégis megértem, miért szeretik sokan jobban a túloldalt.

BudapEsti

Tegnap este a Móriczon odajött hozzám egy úr, akivel a következő beszélgetés zajlott le:

- Magában van őserő?

- Tessék?- kérdeztem vissza, remélve, hogy rosszul hallottam.

- Magában van őserő?

- Hát öööö, nem tudok róla....

- No mindegy, azért lépjen már rá a lábamra.

- Miért? - kérdeztem teljesen megrökönyödve.

- Az energiaátvitel miatt. Teljes testsúlyával nehezedjen rá. 

Ráléptem, nem akartam kötekedni, meg hát azért valljuk be, nem mindennapi lehetőség. Persze nem teljes testsúllyal, hanem éppencsakhogy. 

- A másikra is. Úgy ni. Most csiribíí, csiribááá, varázslat.

Miután hiába vártam, nem történt semmi, szép estét kívántam, és mosolyogva elhagytam a tett helyszínét, nem vártam meg, míg eszébe jut visszaadni az energiát.


Az, hogy később megállított az utcán húgom egyik volt osztálytársa óriási örömujjongással, hogy én R. nővére vagyok, majd megmutatta, mit csinál a dilis kecske, már csekélység volt.

Szussz

1. Ma egész jól haladtam. Holnap belekezdek a kutatási eredményekbe. Most épp optimiska vagyok :)

2. Furcsa egész nap egyedül a lakásban, és nem mindig jó furcsa. Kimentem ma interjúzni párat, de olyan távolinak és idegennek tűntek az emberek meg én is, mintha kívülről néztem volna magam. 

3. Jó lenne már fennforogni, S. szavaival kifejezve. Majd két hét múlva :)

4. Első kiülős iszogatós este. Igaz, hogy a szakdolgozat miatt, interjú volt, és csak sárgabarackos cappyt ittam, de mégis. Meseszép idő van. Csöndben sétálós, újra Budapestbe beleszeretős idő.

5. All that jazz.