Kommentelő-szociológia

Mindig, mikor tanulás helyett olyan értelmetlen dolgokkal foglalkozom, mint közéleti blogokon a hozzászólások olvasása, újra és újra megdöbbenek. Még hozzá azon, hogy egymás számára ismeretlen emberek milyen könnyen küldik el a másikat melegebb éghajlatra, hülyézik le, mert más a véleménye, és egyáltalán, fogalmazzák meg a mondandójukat olyan ordenáré stílusban, amely jó érzésű ember előtt nem teszi őket szimpatikussá még akkor sem, ha egyébként a lényegben egyetértene. Egyszer kellene írni erről egy szociológiai elemzést, hogy vajon miért hozza ki egyesekből a legrosszabbat néhány gondolat, és miért nem lehet értelmesen megvitatni a legtöbb kérdést. Mert legyen bár az politika, vallás, éttermek, zene, életmód, mindenhol vannak ilyen kommentelők. 

Vajon született erről már szociológiai elemzés? És ezek az emberek vajon az életben is így minősítgetnek másokat vagy csak az internet "személytelen" világában van "bátorságuk" erre? Mert ugyebár nem személytelen valójában, vissza tudnánk keresni, (ennyi energiát azért már nem szoktam fektetni a dologba) hogy ki is az a másikat keresetlen szép szavakkal illető személy. 

És egyébként azzal, hogy én elítélem ezeket a megnyilvánulásokat, én is a másokról gyorsan ítélők táborát gyarapítom, nemdebár?

Aktivistának lenni vagy nem lenni?

Az jutott ma eszembe, hogy én soha nem harcoltam semmiért. Ellenzem az állatkínzást, a népirtást, a melegek elleni erőszakot, a nemi erőszakot, a családon belüli erőszakot, a pedofíliát, a környezetszennyezést, a fogyatékosok hátrányos megkülönböztetését, az erdőirtásokat, a gyerekek dolgoztatását és még ki tudja, mennyi szörnyűséget a világban, de még soha semmiért nem harcoltam, nem tüntettem, nem hallattam a hangomat. Nem is tudom, melyiket választanám a sok szörnyűség közül, mi ellen harcoljak. Az ember egész életében tüntetéseket szervezhet, ha minden rossz ellen tenni akar, de vajon eljut-e valahova. Vajon kevesebb leszek-e én azért, mert nem megyek tüntetésekre és nem láncolom magam sehova, csak csendben próbálok odafigyelni, hogy minél kevésbé ártsak a környezetemnek? Azzal, hogy nem vagyok ott, támogatok én is minden rosszat? Melyik az igaz, ha nem vagytok velem, akkor ellenem vagytok, vagy ha nem vagytok ellenem, akkor velem vagytok? Sosem képzeltem el magam harcos aktivistának, inkább boldognak és hasznosnak, de valahogy nem ekkora felhajtással összekötve. 

Önzőség az, ha valaki úgy képzeli, hogy a saját életének élése közben próbál odafigyelni, mit tesz, és nem adja azt fel azért, hogy megmentse a bolygót/az állatokat/a gyerekeket/a melegeket/a cigányokat/a zsidókat/az afrikaiakat/a palesztinokat/a rabszolgákat…?

Ha az embernek nincs egy világmegváltó nagy célja, akkor vajon kevesebbet ér, mint akiknek hangját az egész emberiség hallhatja?

Egyáltalán, gyávaság-e az, hogy ha nem gondolunk ezekbe jobban bele? Gyávaság, hogy nem szeretem nézni az állatkínzós/erőszakos/földpusztítós stb videókat? Azt hiszem, igen. Mert kellemesebb elfoglalni magunkat a saját életünkkel és problémáinkkal, mint egyfolytában azon rágódni, mennyi szörnyűség van körülöttünk. Nem is lehet úgy élni, ha mindenbe igazán érezve belegondolsz, nem lehet elviselni ennyi szörnyűséget… Sosem tudnék már boldog lenni, ha minden rossz ellen teljes erőbedobással akarnék harcolni, teljesen felemésztene. Elég nekem az, ha én tudok nem rosszat tenni, elég nekem azzal megküzdeni, hogy mi a helyes a saját kis életemben. És azt hiszem, ha egyszer felnövök, sem leszek képes ennél többre, még ha szégyellem is magam ezért. 

Falusi dolgok meg egyveleg

Tudom, hogy ezer éve nem írtam, és nem azért, mert semmi nem történik. Épp ellenkezőleg, sok dolog történik. Voltam egy hétig szabadságon a faluban, ami egy teljesen más világ volt. Máshogy telt az idő, máshogy folyik az élet, más dolgok a fontosak, más kérdések merülnek fel. Nem tartom magam városi cicának, de egyértelműen nagyon távol áll tőlem a falu. Nem ismerem a növényeket, nem tudom, melyik zöldség mire jó. Bár persze a magyar konyhában használtakat azért nagyrészt ismerem, de ha egy török növényt látok, ugye a nyelv miatt még nehezebb dolgom van. Nagyon érdekes volt lelassulni kicsit, nyugodtan teázni meg beszélgetni órákig esténként, meg megfigyelni azt a napi rutint, amikor minden nap teljesen ugyanolyan, és csak az befolyásolja az életet, hogy milyen idő van, és akkor éppen melyik növénnyel mit kell tenni. Nagyon szeretek kijönni a városból a természetbe, kicsit élvezni a csendet, de nem tudom elképzelni magam falusi lányként. Mint ahogy mindenféle környezettudatosságom ellenére azt sem fogom azt hiszem igazán úgy megérteni, mint ők, hogy mit is jelent a víz, mit is jelent sok-sok pénzt költeni arra, hogy kutat fúrjanak ott, ahol nem is biztos, hogy találnak vizet, mit jelent felfogni azt, hogy a fárasztó munka ellenére, amit beleölsz a növényekbe, kiszáradnak, megbetegszenek, vagy ha nem is lesz bajuk, akkor is olyan nevetséges áron lehet eladni őket, hogy több a munka velük, mint a haszon. 

Szóval azt hiszem, leginkább azt éreztem, hogy nehéz ott, de sosem a panaszokból, mert azt nagyon keveset hallani. Az emberek valahogy ehhez vannak hozzászokva, többségük szerintem nem is képzeli másmilyennek vagy könnyebbnek az életet. 

Most már kicsit többet értettem a török társalgásból, mint februárban, de azért még mindig van hova fejlődnöm. Szeretnék annyira megtanulni törökül, hogy teljesen nyugodtan tudjam használni, mert a kinézetem alapján mindig tudni fogják, hogy külföldi vagyok, akkor legalább a beszédemen ne érezzék annyira. 

Egyébként a gyerekek édesek, az angolt rohamosan felejtem, mert nem nagyon használom, cserébe a németem meg a törököm javul, baromi meleg van, a kolléganőm jófej, de nagyon idióta tud lenni, és hozzá képest nagymama vagyok, próbálom túlélni és elkerülni a drámákat, mert itt mindig valami dráma van, olyan tipikus török mentalitással, vezettem is párszor és nagyon élveztem, meg bosszankodom a magyar vendégeken, ha néha a rosszabb fajtával futok össze. Hát zanzásítva ennyi, majd kaptok képeket is :)

Törökök meg gyerekek

Na, azért mégis csak van mit írni. :) 

Az egyik az, hogy jelentem, megjött a nyár, és beállt az az idő, ami itt természetes. Vagyis már reggel 9-kor is 27 fok van, de egyelőre jobban tűröm ezt, mint a hideget meg az esőt, jobban, mint a törökök. Egyébként meglepően sok török nem tűri túl jól a meleget. Ennek ellenére a tengerig még csak kb. négyszer jutottam el a három hét alatt, mert  szünetekben sportolok, a papírmunka is több idén, a szabadnapon meg valahogy mindig rossz idő volt. De talán holnap. :)

A másik az, hogy megint rá kellett jönnöm, hogy bár az első pár napban teljes lelkesedéssel kerestem új játékokat, amik kicsit tanítanak is, és már előre örültem, hogy milyen jó lesz a gyerekekkel, sajnos nem lehet ilyesmiket csinálni. Egyrészt mert nagyon vegyes a korosztály, a 3 évesekkel nem igazán lehet még csoportban játszani, másrészt meg nem vagyok elég jó pedagógus, hogy újat tanítsak. Meg a három évesekkel tanító játékok nélkül is elég nehéz, az még nem is animáció, hanem inkább bölcsőde, szóval anyu, légyszi segíts!

Aztán van még az is, hogy a török szinkronizált filmek hihetetlenül idegesítőek, az összes nő rikácsol benne, nagyon szokatlanok, de persze török tanulás szempontjából hasznosak. Meg angol sorozatokat is szoktam néha (bár már két hete nincs időm) török felirattal nézni, az is tök nagy kihívás, élvezem. :)

A gyerekek egyébként ugyanolyanok, mint tavaly, továbbra is ismeretlenül odajönnek megölelni, ugrabugrálnak, kedves, rosszak, szófogadatlanok, ördögfiókák, megőrjítenek, édesek, és ezt percenként váltogatják. 

A török mentalitás meg még mindig meg tud lepni. Úgy dobálóznak a szavakkal, szerintem végig sem gondolják, mit is beszélnek. Most éppen a pultos fiú, akivel összesen annyit beszéltem valaha, hogy helló, hogy vagy jó munkát és a spriteot kérek, valamelyik nap közölte velem, hogy belém szeretett, és nem lehetne-e, hogy szakítsak a párommal miatta. Persze ugyanez érvényes abban az esetben is, ha valamit kérsz, hogy intézzenek el, oldjanak meg, javítsanak meg, stb. Persze, vedd úgy, hogy már meg is van oldva, aztán két hét múlva még mindig semmi eredmény, semmi változás. Nem mondom, hogy csak a törökök  ilyenek vagy  azt, hogy minden török ilyen, (tulajdonképp én vagyok a halogatás élő szobra) de elég elterjedt errefelé az ilyesmi. 

Sok minden van, úgyhogy pontokban

1. Most elhatároztam, hogy a török animátorokkal csak törökül beszélek, egész jól is megy a dolog. Egyrészt így jobban elfogadnak szerintem, másrészt idén már jobb a tudásom is, így megértem az ugratásokat, és nem rosszul esnek, hanem vissza tudok szólni. És már többször kaptam meg a bókot, h sok töröknél jobban beszélek. Viszont nem tudom ezt igazán hova tenni, nagyon kedves bók, de nem egészen vagyok biztos az igazságtartalmában. :) Egyébként a főnököm is észrevette, hogy magabiztosabb lett a törököm, simán rám bízott mindent a miniklub díszítésével kapcsolatban, hogy beszéljem meg a technikusokkal, holott ők nem beszélnek idegen nyelveket.

2. A minidiszkó elsőre lefárasztott, de hamar belejöttem, és a második alkalommal már ugyanolyan lelkes voltam, mint tavaly, meg a koreográfiák is hamar eszembe jutottak. 

3. Jó szezon lesz ez a sok ismétlődés ellenére is, már több embert is találtam, aki érdekes, kedves és érdemes vele beszélgetni, sokkal jobb a légkör, mint tavaly volt, és nincsen feszültség. 

4. Egyik este sikerült egészen hosszú előadást hallgatnom a muszlim élet szépségeiről, a pokolról meg Allahról, mindezt törökül, egészen furcsán éreztem magam, de nagyon izgalmas nyelvlecke volt. 

5. Volt már néhány gyerekem, még nem jöttem bele igazán, meg kicsit nehéz a 3 évesnek és a 8 évesnek is megfelelő játékot kitalálni, de megjött a lelkesedésem. 

6. Megvolt az első szabadnap is, amilyen pechesek vagyunk, a tegnapi tikkasztó hőség után ma egész nap hűvös szél fújt, még fürdőruhában is fáztam, nemhogy a tengerbe kívánkoztam volna. De azért naná, hogy bementem. :) Akkorák voltak a hullámok, hogy szédültem, mikor kijöttem. :)

7. Legalább egy hete a hotelben tart "konferenciát" a SGK, vagyis a Sosyal Güvenlik Kurumu, vagyis az állami egészségbiztosító szervezet. Szép kis dolog, honnan van egy állami cégnek ilyesmire pénze...

+1. Valószínűleg határozatlan időre felfüggesztem a blogolást, egyrészt mert nagyjából ugyanazok fognak történni, amit tavaly az animátornyáron megírtam, másrészt mivel most igazából nem Törökországban vagyok, hanem egy elszigetelt külön telepen, nem találkozom olyan érdekességekkel, amit megoszthatnék veletek. Úgyhogy egy ideig viszlát mindenkinek! :)

Kendők meg effélék

Eszembe jutott, hogy a kendőkről még nem is meséltem nektek. Mi Isztambul viszonylag konzervatívabb részén élünk, így errefelé több kendős nőt látni, ráadásul a közelben van egy kurd negyed is, ők pedig még annál is konzervatívabbak. Sokszor látok nőket csadorban, ennek kétféle változata van. Abban nem vagyok biztos, hogy mindkettőt csadornak hívják, javítson ki valaki, aki jobban ért hozzá. Mindkettő egybefüggő fekete lepel, amely leér a földig (állítólag nyáron nem hordanak semmit alatta, de tényleg semmit), az egyikből csak a szem látszik ki, a másikból az arc egy rész is, mondjuk az orr alatt kötik meg. Egyszer a buszon láttam két nőt, akin még fekete kesztyű is volt, és tényleg semmi nem látszott a szemükön kívül. Legnagyobb meglepetésemre oroszok voltak...

A legtöbb nő viszont csak fejkendőt tesz a fejére. Aminek ugye eredetileg az lenne a célja, hogy eltakarja a hajat, és ezzel a nő egyik legnagyobb ékességét, ezáltal téve "láthatatlanná", de legalábbis védetté a nőt a kíváncsi férfiszemek elől. Na mármost. A kendős fiatal lányok többsége magasra felfogja a haját (gondolom), ezután egyfajta hajhálóval takarja azt le, majd erre kerül a szépen, ízlésesen, gombostűk segítségével megkötött színes, elegáns, és egyáltalán nem láthatatlanságot sugárzó kendő. Emellett magassarkú cipő, erőteljes smink, vörösre rúzsozott ajkak, a kendőhöz illő táska, hosszú karcsúsított világos színű kabát, a kendő tetejére pedig egy napszemüveg, és kész is van a NŐ, aki cseppet sem láthatatlan, cseppet sem visszahúzódó, hanem nagyon is kihívó, és tudatában van a szépségének, én meg a kibontott, látható hajammal elbújhatok mellette. 

A kendős nő csak otthon és nők társaságában veheti le a kendőjét, idegen férfiak nem láthatják anélkül. Nem tudom elképzelni, hogy akkor mondjuk ha épp otthon nézi a TV-t, és csenget a postás, akkor kiszól,hogy várjon, és gyorsan beköti a fejét, hogy ajtót nyisson? Általában 13-14 (tájegységenként változó) évesen kötik be a fejüket a lányok, de olyat is láttam már a rendőrségen, ahol a külföldiek intézték az ügyüket (tehát valószínűleg valamilyen közel-keleti országból érkező család lehetett), hogy egy kb. 3-4 éves kislánynak volt bekötve a feje. 

Aztán vannak azok a nők, főleg falun jellemző ez, akik csak praktikusságból tesznek kendőt a fejükre, hogy ne zavarja őket a hajuk munka közben, mint a mi nagymamáink. Ez egy egyszerűen megkötött színes kendő, amit bármikor le is vehetnek, hogy megigazítsák, és az sem baj, ha kilóg alóla a hajuk.

Van még a burka, amikor még a szem elé is egy rács kerül, de ez csak keletebbre (mármint Törökországtól keletebbre) jellemző, itt még nem találkoztam vele. 

Néha, mikor fúj a szél, vagy takarítás közben mindenhol hajat találok, vagy a bazárban nem tudok végigmenni anélkül, hogy lépten-nyomon meg ne állítanánk, hogy lédi, lúk et máj jíns, áj nó jú wánt jíns meg más effélék, akkor elgondolkodom rajta, hogy jobb lenne kendőt kötni, mert akkor nem fújná folyton a szemembe a szél a hajamat, nem kellene annyiszor takarítani és nem mernének hozzám szólni. 

Szombati kirándulás

Mivel már megint fél órás késéssel indultunk miattam (és tényleg muszáj lenne erről leszoknom, itt még rosszabbul tűrik, mint apu...) és megint legalább 6 órát autóban töltöttünk a dugók miatt (pedig még csak át sem mentünk Ázsiába, meg ki sem mentünk a városból, egy átlagos szombati nap volt), nem volt tökéletes nap. De. A Miniatürk csodás. 

Ez egy 60.000 négyzetméteren elterülő park, ahol 1:25 arányban kicsinyített makett formában Törökország 122 csodáját láthatjuk. Minden makett mellé vonalkódos hangosbemondó is van, amit a jegyeddel tudsz megszólaltatni. Érdekesség, hogy külföldieknek a duplája a jegy, biztosan az angol/francia/német stb. nyelvű tájékoztatást felolvasó hang magasabb fizetséget kért... Mikor megkérdezték, külföldi vagyok-e, felháborodva közöltem törökül, hogy nem, dehogy, így nekem olcsóbb jegy jutott. Ami jó, de így törökül kellett megértenem a tájékoztató szövegeket. :) A maketteket körbejárva csodálkozva fedeztem fel, hogy Isztambulból is alig láttam még valamit, és bár azt hittem, sok mindent megnéztem már Törökországban, a legszebbeket közel sem. Konya, Mardin, Safranbolu, Sanliurfa és a Nemrut hegy határozottan felkerült a listára Trabzon, Erzurum, Kekova, a Van tó, az Ulu hegy és Hasankeyf mellé. Hihetetlenül sok kincse van ennek az országnak, hónapokat lehetne benne utazni, és még az sem lenne elég rá, hogy felfedezd. És nagyon-nagyon sok benne a világörökségi helyszín, szerintem a legtöbb török nem is tud róla. Persze nekem még Magyarországon is hónapokat kellene utaznom, azt is alig ismerem. Meg is kérdezte egy török lány, hogy nálunk is van-e ennyi szépség. Tud valaki valamit a szarvasi mini Magyarországról, mennyi makett lehet ott? 

Sajnos a napvédelemről megint megfeledkeztem, így az egyik oldalon olyan piros a nyakam, mintha ráesett volna a vasaló, és ég is, hiába tettünk rá joghurtot. Remélem, elmúlik hamar, mert egyelőre az is fáj, ha hozzáér a póló. 

Utána a sok araszolástól teljesen kimerülten (Budapesten nem létezik dugó ehhez képest) megérkeztünk a Kücükcekmece-i tóhoz. Végre nem a kocsiban ülve élveztük a jó időt, hanem a tóparton a fűben ülve. Nagyon érdekes volt úgy sétálni a kurd és cigány helyiek között, hogy mindenki, a legkisebb gyerekektől a nőkön át a férfiakig tényleg mindenki megbámult. Fehér is vagyok, turista is vagyok, magas is vagyok, egzotikus is vagyok, tehát igazi látnivaló voltam azon a környéken. Igazi kurd részre értünk, ami azt jelenti, hogy keskeny utcák, tele áruval, kosz, zűrzavar és hangzavar. Én izmiri tapasztalataim alapján ezt összekötöttem a törökséggel, csak most tudtam meg, hogy ez nem török, hanem kurd jellemző. Viszont az étteremben nagyon finom lahmacunt és pidét ettünk. Nem is értem, a magyarországi török éttermekben miért nem csinálnak igazi török kaját, annyival finomabbak ezek az ottani áltörök ételeknél. 

Főzés, szokások, kérdések

Nagyon rákattantam a Trónok harcára. Majdnem teljesen behoztam a lemaradásomat két nap alatt, ami egyrészről hurrá, másrészről persze haragszom magamra, hogy nem tudtam abbahagyni. Persze azért mellette elkezdtem tornázni is meg olvasgattam is, de ez nem változtat a lényegen...Ki kellene kapcsolnom az internetet.

Viszont, ami ennél sokkal jobb hír, hogy megint főztem, és megint sikeres volt. R-től hallottam Steiner Kristóf receptjeiről, és bár nem a kedvenc személyiségem az úr, úgy döntöttem, miért is ne próbálnám ki az egyik ételét. De persze ez csak a kiindulás volt, ahogy ő is bátorított a leírásban, jelentős módosításokat tettem. Miután a hagymát és a fokhagymát kicsit megpároltam az olívaolajon, hozzáadtam a répát, majd a felvágott olajbogyót, kukoricát és egy kis paradicsompürét, majd nyakon öntöttem az egészet sörrel. Apóra vágott mandulával bolondítottam meg, nagyon különleges lett tőle. Miközben megfőtt a rizs, (a törökök szerint máris szakács vagy, ha jól főzöd, és nekem jól sikerült) összekevertem a joghurtot mustárral meg sóval. Ez volt életem első főztje, ami még szép is lett, csináltam kúp formát a rizsből és szépen elrendeztem körülötte a ragut meg a joghurtos öntetet, a kúp tetejére pedig egy kis bazsalikom került. 

Azt hiszem, a gondolkodás, hogy mit főzzek, több idő volt, mint elkészíteni és elfogyasztani. 

Régen voltak török érdekességek, úgyhogy most gyorsan összefoglalom a jegyzeteim alapján őket. 

1. Mindent esznek mindennel. Számomra a legszokatlanabb a húsleveshez saláta. A kenyér az bármihez mehet, bár az velem is így van, és az sem ritkaság, hogy csicseriborsó leves rizzsel és salátával. Sokkal több zöldséget fogyasztok itt, mint otthon, és olyan dolgokat is megeszek, aminek máig sem tudom a nevét magyarul. A mandula zölden külön ínyenc csemege. A tea olyan alap fogyasztási cikk, mint mondjuk nálunk a víz. Ha nem iszol meg naponta legalább 8 teát, nem vagy török. Én nem is leszek. 

2. Az álláshirdetésekben nem létezik olyan, hogy diszkrimináció. Pontosabban létezik, a mi fogalmaink szerint, de ez itt nem számít annak. Mert simán beleírják, hogy 20-30 év közöttiek jelentkezését várják, csak nők jelentkezését várják, stb. 

3. A TV-ben a baleseteknél az áldozatokat közelről mutatják, a földrengésben összedőlt házát sirató néni premier plánt kap, és kiírják a teljes nevét is. Ezzel szemben a sorozatokban a cigaretta és az alkohol tiltott, így a cigiző ember kezében csak egy homályos foltot látsz. 

Végül pedig a szokásos magyar tudásom szegényességét bemutató kérdések:

1. Szerintetek mi a különbség a porcelán és a kerámia között? Mert én eddig azt hittem, hogy a porcelán az értékesebb, vékonyabb, törékenyebb, a kerámia meg az, amiből a bögre van a konyhában.

2. És mi a különbség a fazék és a lábas között?  A fazéknak magasabb a fala, nem? De régen mindkettőt a fazekas csinálta, tehát mindkettő kerámiából volt? 

Kéthétpótló egyveleg

Na, hát az úgy volt..... De rég is volt. Meg amúgy is most pápaválasztás meg alkotmánymódosítás van, sokkal fontosabbak ezek az itteni aprócseprő dolgoknál...De azért megpróbálom összefoglalni az elmúlt két hét eseményeit. 

Úgy kezdődött, hogy leültünk, és összeírtuk, hogy milyen útvonalon, minél kevesebb túrázással melyik hotelekbe vigyem el az önéletrajzomat. Én meg reggel szépen felkeltem, kicsit kiöltöztem, és útnak is indultam. Majd félúton észrevettem, hogy itthon hagytam az útvonaltervet. Node sebaj, már úgyis megtanultam fejből, térkép meg amúgy is van nálam. Hát, az első hotel meg is lett, kisebb keresgélés után. Bár már az is vicces volt. Bementem ugyanis egy üzletbe érdeklődni (kedves nálam jobb magyarosok, mi a különbség a bolt és az üzlet között?), törökül, természetesen. Az eladó hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, rögtön megnézte nekem interneten, hol is van a hotel, és válaszolt is, angolul. Mire én visszakérdeztem pontosítás céljából törökül. Mire ő megmondta, hogy nem teljesen tudja, hol van, de leírja nekem egy papírra, mindezt megint angolul. Majd rám nézett, és megkérdezte magától törökül, miért is beszél ő angolul, ha én tudok törökül. Mosolyogtunk egyet, én meg folytattam az utam. Aztán a második hotelhez csak mentem a fejem után és nem kérdeztem, ennek köszönhetően teljesen máshova lyukadtam ki, mint akartam. Egyszer csak ott volt egy hotel az utamban. Gondoltam bemegyek, megkérdezem, nem keresnek-e esetleg recepcióst. A recepciós először azt mondta az angolul feltett kérdésemre, hogy igen, ő a recepciós, de aztán megértettük egymást. Rögtön ki is töltettek velem egy papírt, és jött a manager, hogy beszéljünk. Lezajlott életem első török állásinterjúja, és két nappal későbbre be is hívtak, hogy megnézzék, mennyire boldogulok. Az egyetlen hiba, hogy nem kértem elég magas fizetést, rögtön rábólintottak, hogy rendben lesz, az pedig itt sosem jó jel. 

Ezután mentem tovább, volt olyan hely, ahol emlékeztek az önéletrajzomra, amit elküldtem korábban interneten, ezt is biztató jelnek vettem, és volt olyan hely (a Ritz Hotel), ami annyira puccos volt, hogy alig mertem betenni a lábam. Az elegánsabb hotelekben itt mindenhol biztonsági átvilágításon kell átesni, mint ahogy egyébként minden bevásárlóközpontba egy mágnese kapun keresztül lehet bejutni. 

A szállodatúrában egyébként jól elfáradtam. Ez a város mindenhol lejt valamerre. Egy hegy fel egy völgy le, és ahova mész, az mindig valahol messze a távolban magasodik előtted, két völgy után. Ráadásul nem látom át a forgalmat sem, biztos, hogy sokkal nagyobb kerülőket tettem, mint értelmes lett volna, de nekem annyira nincs agyam a térképekhez, hogy azért már feljelentést lehetne tenni valami felsőbb hatalomnál, vagy legalábbis kárpótlást kérni. A tavlához sincs agyam. (Bár mondjuk ez nem meglepő, a sakkhoz sem volt sosem, képtelen vagyok a másik fejével előre gondolkodni, legtöbbször a saját lépésemet sem tudom előre...) Nem is lesz belőlem sosem török. Hazafelé is szerintem több kilométert kerültem, mikor még mindig egy völgy túloldalán láttam csak a Hiltont, és kétségbeesetten kérdeztem egy embert, hogyan lehet átjutni oda. Persze nem találtam meg az alagutat, amit mondott, így egyszer csak a séta végén már a Hilton alatt voltam, és sehol nem láttam egyenesen felvezető utat a hegyre. Így aztán inkább kimaradt a Hilton. Közben megbeszéltünk egy másik turistával, hogy az egyetlen hely, amit tudok a városban, az a hotel, amit kérdezett, mert épp onnan jövök, én meg cserébe megkérdeztem, merre van a tenger, ő meg azt felelte, úgy emlékszik, arrafelé látta. Mintha valami kis apróság lenne, ami épp, hogy felbukkan az ember perifériájában. Végül meglett a tenger is, és sajgó lábakkal a kirándulás után haza is találtam.

Ez a hazatalálás is érdekes. Most már nem, de az első 3 hétben úgy működött a dolog, hogy csak akkor nyugodtam meg teljesen, hogy tényleg jó helyen járok, amikor a kapu kinyílt az általam beütött kódra. Mert itt egymás mellett sorakoznak teljesen ugyanolyan házak, sok-sok kilométer hosszan, mindenféle jól megjegyezhető ismertetőjel nélkül. Vagyis most már tudom, hogy megy az út, de valószínűleg ha kidobnának pár sarokkal odébb, fogalmam sem lenne, merre induljak. Robotházak a tömeglakótelepről. És még az is áthallatszik a szomszédból, ha csörög a telefon. És van sok dzsámi meg még több iskola. Vagyis még nem számoltam meg, így nem tudom, melyikből van több.

A buszok egyébként úgy működnek itt, hogy kártyarendszer van. Vagyis veszel egy kártyát, és arra töltesz fel mindig pénzt, amit aztán az első ajtónál felszállva lehúzol egy leolvasón. Senkinek eszébe sem jut elslisszolni a leolvasó mellett, ha nincs pénz a kártyádon, szólsz, és a buszvezető megvárja, míg leszállsz a legközelebbi töltőállomáson és teszel rá, vagy megkérsz valakit, hogy fizessen neked a kártyájával, te meg adsz cserébe készpénzt. Ha nagyon sokan vannak a buszon, amit itt nem egyszer előfordul (hihetetlen, kétszer annyi ember él ebben a városban, mint egész Magyarországon), akkor a középső ajtónál is fel lehet szállni. Ilyenkor a kártya szépen előrevándorol mindenkin keresztül a leolvasóig, majd vissza. Nem veszik el, nem nyúlják le, és tuti, hogy előreküldöd. 

Na, és itt a vége mára, elvágjuk a mese fonalát, mert azóta is ebben a hotelben dolgozom, ahova véletlen betévedtem, ami azt jelenti, hogy minden reggel fél 6-kor kelek, és az sajnos már mindjárt itt van. 

Vita és beismerés

Nagyon érdekes dolog történt ma velem. Egy nyáron megismert orosz-norvég sráccal keveredtem arról szóló vitába, hogy a törökök is arabok-e, és ezzel kapcsolatban, hogy csak azért nyitottak és segítőkészek-e, mert utána át akarnak verni. Mélységesen felháborított egyrészt az, hogy mi az, hogy minden indiai, pakisztáni, egyiptomi és török lényegében ugyanaz, mivel a vallásuk ugyanaz, másrészt az, hogy hogyan lehet megítélni egy olyan nemzet tagjait, amelyiknek a hazájában nem is élt még életében. Ezzel az erővel minden európai is ugyanaz, hiszen mind keresztények. Szerinte viszont ez más, mert a muszlimok között hiába vannak különböző csoportok, nem lehet megkülönböztetni őket. (Ááá, dehogy..)Természetesen egy csaknem rasszista egyént nehéz lesz meggyőzni arról, hogy nem teljesen úgy van, ahogy ő gondolja, de én belementem botor módon a vitába. Az meg csak dagadt és dagadt, és a végén már én voltam a hülye és vak, hogy nem ismerem fel a hasonlóságot az egyiptomiak és a törökök, és az óriási különbségeket az európaiak és az arab rassz között, illetve nem ismerem el, hogy a vallás hatással van a kultúrára.  Csak későn kaptam észbe, hogy ilyen emberrel, aki kiforgatja a szavaidat és nem is szeretné meghallani őket,  nem is érdemes leállni vitatkozni, addigra már teljesen felidegesített. 

Pontosan emiatt nem nagyon tudok mit válaszolni az olyan kérdésekre sem, hogy milyenek a magyarok. Mert milyenek? Én is magyarnak érzem magam, mégis teljesen más vagyok, mint bárki más, és minden ismerősöm is különbözik egymástól. Nem tudnék igazán közös jellemzőt mondani. Az olyan sztereotípiák, mint hogy pesszimisták vagyunk meg széthúzunk meg mindenen panaszkodunk lehet, hogy igazak, de én nem gyűjtök ilyen ismerősöket magam köré, épp elég vagyok néha én is magamnak. És akkor aki nem ilyen, az nem magyar? Vagy hány százaléktól lehet mondani, hogy egy nemzetre jellemző valami?

Viszont ami ennél is fontosabb, hogy elgondolkoztatott. Néhány napja kisebb vita alakult ki itt a blogon azzal kapcsolatban, hogy miért is nem ítélem el én a "szalonzsidózást". Tulajdonképpen teljesen jogos a kérdés. Ha ennyire felháborított az, hogy valaki az egész török nemzetet, sőt az egész "arab fajt" elítéli azért, mert néhány tagjával rossz tapasztalata volt, akkor miért nem háborodtam fel a listán? 

Nagyon igyekszem, hogy ne ítéljek meg nagyobb csoportokat viselkedésük alapján. Ez néha elég nehezemre esik, tekintve hogy pl. oroszok esetén tényleg többségében csak negatív tapasztalataim voltak, de akkor sem állok úgy hozzá valakihez, hogy nem akarok megismerkedni vele, vagy előre leírom, mert orosz. Azt hiszem, nem voltam igazságos (meg elfogulatlan sem) a lista kapcsán, a saját jellemzésem valóban nem volt különösebben zavaró, de nem helyezkedtem bele mások helyzetébe, hogy hogyan érezhették magukat azok, akik "rossz kritikát" kaptak. Úgyhogy elismerem, nagyrészt igaza volt Cs-nek. Továbbra sem a HÖK-öt ítélem el, mert az előzőek, vagyis hogy nem ítélek el csoportokat egyesek viselkedése miatt, továbbra is fennáll, de a listát felháborítónak tartom, bárki is követte el.

Az jutott most eszembe, hogy vajon én is ilyen csőlátású és korlátolt vagyok néha, mint aki miatt ez a bejegyzés született? Mert akkor ezen sürgősen változtatnom kell.

Különös egybeesés

Mások szerint biztosan csak egy sima véletlen az, hogy miután tegnap megjelent az interneten a lakcímem, és én ezt felháborítóbbnak találtam, mint a lista ügyet, ma betörték egy kővel az ablakunkat. Nem betörtek, nem vittek el semmit, nem másztak be, csak bedobtak egy követ. De biztos semmi köze nincs egymáshoz a kettőnek. 

Én ennek ellenére az összeesküvés elmélet gyártók táborát gazdagítom. 
Amúgy érdekességként, a listás bejegyzésemet minden eddiginél többen olvastátok. 

Lista-ügy

Még nem tértem magamhoz ez után az egész botrány után. És egyre csak dagad és dagad. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy valaki ilyet tett volna, nekem ez az egész inkább a HÖK-öt és a munkáját aláásó lejárató kampánynak tűnik. Most nem a HÖK munkáját akarom minősíteni, arra egy teljesen másik poszt kell majd egyszer. Abban biztos vagyok, hogy az az ember, aki nekem a gólyatáborban a támaszom, vezetőm és pótanyukám volt, nem lehetett részese ennek. 

De hogy őszinte legyek, engem nem is a megjegyzések háborítanak fel igazán. Nyilván hivatalosan így leírva rosszul néznek ki, de most őszintén, szerintetek ma melyik munkáltató nem nézi meg a facebook adatlapodat, mielőtt behív interjúra?

Az sokkal, de sokkal jobban felháborít, hogy most minden adatom fenn van nyilvánosan az interneten. És ezt nem a HÖK tette fel, hanem az, aki elindította ezt az egész botrányt. Ma felhívtak a HVG-től, de nem tudták végigmondani, hogy mit akarnak, mert elfogyott a pénz a mobilomról. De ha az lett volna a kérdésük, hogy kívánok-e lépni az ügyben, akkor először is azt venném elő, akinek köszönhetően a személyes adataim felkerültek az internetre. Mert azt bárki tudhatja rólam, megnézve az adatlapomat facebookon, hogy langyos fideszes voltam 2009-ben, szent margitos vagyok, és a kedvenceim között ott a keresztény klub meg a lánchíd rádió. De a telefonszámom meg a lakcímem sehol sincs fenn. És ez sokkal inkább sérti a személyiségi jogaimat, mint az, hogy megnézték a profilomat. 

Elképzelhetetlennek tartom, hogy ez tényleg igaz legyen. Ha valóban HÖK illetékesek által született ez a lista, akkor sem mindenkinek a tudtával és beleegyezésével. De ez már egy másik poszt. 

5 +1 érdekesség

1. Ha sokan vagyunk, ami falun nem egyszer elfordult, akkor sincs gond a vacsorával. Sem a mennyiségével, sem a felszolgálásával. Nincs elég hely az asztal körül? Nem kell nyomorogni, pokróc a földre, rápakolva mindenféle finomság, és indulhat is a lakoma. Az az érdekes, hogy olyan dolgokat eszünk együtt, amik szerintem nem is illenének össze, de pont az ilyen összevisszaság miatt olyan ízorgiák lesznek az étkezésekből, hogy az elmondhatatlan.

2. Azt talán meséltem már, hogy egy török lakásba nem léphetsz be cipőben. A lehető legnagyobb illetlenség. Ezért a cipők kinn sorakoznak mindenhol a lépcsőházakban, és senkinek sem jut eszébe elvinni őket. Így nem jön be a kosz a lakásba, és nem lesz benn lábszag sem. 

3. Az avokádó olyan, mintha valami fura krémet ennél, szétolvad a szádban. Meg a hülük is. Azt nem tudom, magukban van-e ízük, de az avokádót citrommal meg sóval kell enni, a hülüköt meg sumakkal (sötétlila fűszer, fogalmam sincs, hogy van magyarul) meg citrommal. Tulajdonképpen majdnem mindent citrommal kell enni. Óriási meglepetés volt, mikor retek ízre vagy sárgarépa ízre számítottam, és citromot éreztem helyette.

4. A 30-as sebességhatár itt alsó határt jelent, ezért általában 70-nel mennek ott az emberek, de előfordul, hogy úgy is lassúnak számítasz. 

5. Ma hivatalosan is "Ivett abla" lettem, legalábbis a múltkor megismert kislány ezzel a felkiáltással ugrott a nyakamba. Az "abla" nővért jelent, de minden idősebb nőt ablázunk, és minden idősebb férfit amcázunk (amdzsázunk), vagyis bácsizunk, nagybácsizunk. 

+1 Sütöttem ma palacsintát a vendégeknek, de inkább modern művészeti alkotás lett, mint palacsinta, mert olyan gyorsan sült a tészta, hogy sosem sikerült szép kerek alakra folyatnom. Nem csináltam képet, de igazán mosolyogni való volt. Meg az is, mikor feldobva akartam megfordítani, és kétszer is utánanyúltam, de végül csak leesett. És akartam a joghurtból csinált túróból tölteléket is csinálni, de a törökök nem eszik meg nyersen a tojást. Szerintetek nem tojást meg cukrot kell keverni a túróhoz, ha palacsintatöltelék lesz? Ezt csak én találtam ki?

Reptéri csodabogár

Egészen meglepett, mikor a reptéri leállás másnapján jön az ürge a check-in pulthoz, rám mosolyog, megkérdezi, hogy how are you, és közli, hogy wonderful volt még egy éjszakát eltölteni Budapesten. Csak mosolyogtam, mint egy szerelmes tini, és mondtam neki, hogy ezt nagyon jó hallani, szerintem ő az egyetlen, aki így gondolja. Valahogy nekem még mindig a többségében normálisak jutnak. Akadnak hülyék, de nekem még nem veszett el az emberekbe vetett bizalmam. Bár volt olyan is, aki azt mondta, hogy azt kívánja, hogy szűnjön meg ez az ország. Meg hogy minket fizetnek azért, hogy a sátorban megfagyjunk. De valamiért rám mégis jobban hatott az, hogy a bácsi rövidet vagy forralt bort akart hozni a "kisasszonynak".

Vannak történetek bőven, és ha dolgozom, akkor utána tuti álmomban is. 

Most akkor mi van?

Azt mondja az elkapott román csaló a hírekben, hogy megbánta, amit tett, és nagyon sajnálja, és kitilthatják az EU-ból és mindenhonnan, csak engedjék haza a családjához. Azt nem mondták még neki, hogy Románia is része az EU-nak?

Zajlik az élet

Szereztem KRESZ vizsgára időpontot, meg igazolást, hogy erkölcsös vagyok. Tulajdonképpen nevetséges, hogy azért, mert befizettem sok pénzt, meg végigültem az előttem várakozó 62 embert, két perc alatt kinyomtatnak nekem egy bizonyítványt erről. Mint ahogy az is, hogy a KRESZ vizsgához három hétre elkérik az ember bizonyítványát, mert mindenképp az eredetit kell beküldeni. Kíváncsi lennék, ki nézi végig azt a sok ezer bizonyítványt...

De amúgy meg tegnap még futni is elmentem, már másodszor a héten, szóval lehet, hogy mégis volt valami értelme annak az éjjel született elhatározásnak.

Az erkölcsi meg azért kellett, mert a reptéren kaptam állást, bizony ám :) Én leszek a check-in and gate agent kisasszony :) Jupiii :)

Világra szóló kérdéshalmaz

Az mindig egy érdekes kérdés lesz, hogy mennyire van joguk embereknek, országoknak beleavatkozni egymás életébe. És elsősorban nem is a háborúkra gondolok most, hanem a segítségnyújtásra. Megmutassuk-e, teszem azt az európai higiéniás követelményeket más kultúráknak, vagy fogadjuk el, hogy úgy jó nekik, ahogy van. De ha nem tudják, hogy máshogy is lehet, jó-e nekik úgy? És ha hagyjuk, hogy mindenki úgy éljen, ahogy akar, akkor hol marad az emberi segítségnyújtás? Vajon jobb-e meghagyni az embereket tudatlanságban, mert míg nem tudják, hogy lehet jobb is, addig boldogok úgy, ahogy vannak? Milyen jogon mondom én meg egy indiainak, hogy nem okos dolog megszülni a 12. gyereket is a nyomorba és szegénységbe? És ha neki jó úgy? De nem csak azért jó, mert nem tud a másik alternatíváról? És ha ő ide jönne, és megmondaná nekem, hogy nem okos dolog számítógépezni, internetezni, telefonálni, vagy bármi más "modern" eszközzel rontani az egészségem? Mit szólnék én ahhoz, ha valaki ide jönne, és azt mondaná,hogy nem jó, ahogy csinálom, és ő mutat valamit, amitől majd sokkal jobb lesz nekem? Elkeserítene, megrontaná az eddig életemet, vagy elküldeném a fenébe, és folytatnám úgy, ahogy vagyok? Sötét-e a tudatlanság, és ezért feladatunk-e felvilágosítani azokat, akik benne élnek, vagy pont hogy azzal ártunk nekik, mert ráébresztjük őket a rosszra? Egyáltalán, attól, hogy valami az én értékrendem szerint rossz, valóban az-e? Mert teszem azt én nem hordanék olyan törzsi ékszereket, mint az afrikai nők, amelyek elváltoztatják a nyakukat, fülüket, stb. De attól még úgy gondolom, hogy az ő dolguk, ha hordanak. De vajon ha tudnám, hogy a szomszédom veri a feleségét meg a gyerekeit, abba se avatkoznék  bele, mert az ő dolga? Én nem vennék részt népirtásban, de ha más országban előfordul, akkor abba bele kell-e avatkozni, vagy az ő dolguk? És a diktatúra? Van az egyik országnak joga arra, hogy felszabadítsa a másikat?

És akkor már ezekből következik a misszió is. Minden idők missziója. Volt-e joguk a keresztényeknek "megtéríteni" az amerikai őslakosokat? Volt-e joguk "felvilágosítani" őket, mert szegények tudatlanságban éltek? Nem voltak-e sokkal boldogabbak, mielőtt betette oda Európa a lábát? És ma is, van-e joga egyik embernek megtéríteni a másikat, elhalmozni a nézeteivel Istenről és megítélni a vele való kapcsolatát? Van-e joga azt mondani bárkinek, hogy az ő vallása az igaz, a jó, a szép, a követendő?

Nemzetközi vizeken

Én teljesen abban a hitben voltam, hogy átváltani vastapsba, hogy visszajöjjenek a kedves színészek/zenészek, nem tudom kik, nemzetközi szokás, de nem. Még a lengyelek sem csinálják. Ellenben ők is azt mondják, hogy fekete bárány, és hogy leesett a kő a szívükről, és hogy nyitott könyv az arcod, és hogy mimóza, és a többi most nem jut eszembe, pedig nagyon-nagyon sok van. Mintha tényleg jóban lettünk volna egy ideig :)

Szólni vagy nem szólni

Már megint az örök kérdés, hogy jobb hallgatni, tűrni és csak magadban puffogni, vagy kimondani, ha valami gondod van, ha valami nem tetszik, ha valamivel nem értesz egyet, ha valamit máshogy szeretnél. Nem tudom eldönteni, hogy megalkuvó szeretnék lenni, sok "baráttal", vagy inkább megmondjam a magamét, és akkor sokan nem kedvelnek emiatt. Általában az utóbbit választom, aztán meg hüppögök, hogy miért nem szeret mindenki. De vajon tudnék-e rendesen aludni, ha politikusként lavíroznék folyton?

Megmondós

Nekem erről az a véleményem, hogy ha a Parlament lenne minden reggel büdös a pisitől meg a hányástól, akkor mindenki mélységesen fel lenne háborodva, így meg lehet ráfogni az egyházra, hogy milyen zárkózott, és elfordul a hívektől. Meg az a véleményem, hogy lehet, hogy én is konzervatív és öreg vagyok, de baromira zavar, hogy az V. kerületi kis utcákban nem képesek takarítani, ezért minden nap, ahogy egyre melegebb van egyre jobban terjeng az emberi vizelet-, urambocsá húgyszag, sőt néha elgondolkodom, hogy az ürülék vajon kutyától vagy embertől származik-e. Én is szeretek bulizni, de valamelyik éjjel, mikor mentem haza és láttam,hogy a srác lepisili a frissen felújított ház falát, mikor mellette 5 lépésre van a kocsma, akkor kedvem lett volna csomót kötni a farkára.