Egy kis infó

Csak most költöztem ide, és gyorsan bemásolgattam pár bejegyzést a közelmúltból. Ha érdekelnek a korábbiak is, megtalálod őket ITT.


Ha meg a még korábbiak is érdekelnek (török erasmusról), akkor ITT. 

Nosztalgikus pakolászás

Reggel úgy belejöttem, hogy egész nap folytattam itthon is a pakolászást. Eszméletlen mennyiségű papír halmozódott már fel teljes összevisszaságban, számlák, kivonatok, mindenféle fontos irat, aminek nem kellene kallódnia. Nekiültem, hogy elpakolom, persze elment az egész napom, mert olyan kincseket találtam, hogy folyton le kellett ülnöm ezt is, azt is elolvasni, mosolyogni egyet és nosztalgiázni. Persze millió lista volt közötte, nem is gondoltam volna, hogy már legalább 4 éve mániákus listaíró vagyok, majdnem nekiültem kipipálgatni, mi az, amit sikerült megvalósítanom azóta, és mi az, amit nem. De azt hiszem elég sok dolog volt, amit sikerült, amit meg nem, azt már nem is fogom tudni.

Mert sosem fogok már elmenni (vagy legalábbis nagyon valószínűtlen) az első párommal nyáron együtt külföldre dolgozni, meg fel a Normafára, sosem fogok neki Sacher-tortát sütni, meg sosem fogjuk együtt megnézni a Ház a tónál-t. Igen, ilyenek is voltak a listákon, hogy milyen filmeket kell megnézni, hogy mire mennyi pénzt kell félretenni, hogy melyik vizsgára mennyit kell tanulni. És találtam sok-sok szerelmes smst is, mert felírtam őket még anno egy füzetbe, meg fényképeket, közös nyaralásról buszmenetrendet, esküvői vendéglistát, és még ezer hasonló dolgot. Jó érzés volt mosolyogni, meg végiggondolni, mennyi minden változott azóta, mennyit változtam én is, bár a listamánia megmaradt :)

Találtam ballagásomra kapott idézeteket, leveleket, olyat is, amire már egyáltalán nem is emlékeztem, ami kínos, hiszen csak 4 éve volt…

És persze azért találtam olyan dolgokat is, ami a mostani kapcsolatom elejéről maradtak meg, vagy akkorról, amikor még nem is voltunk együtt. Az első Kaláka koncert jegye, az első titkos közös balatoni utunk vonatjegye, mikor mindenkinek azt mondtam, csoporttársaimmal megyek, és levelek, amelyeket F. Törökországba küldött utánam… Érdekes, hogy vele igyekeztem minél kevesebb dolgot megőrizni, mert egyszer B. azt mondta, ő nem tett el soha semmit, ami a férjéhez köti, mert tudta, hogy nem lesz rá szükség, már mikor megismerte. Hát, a soha semmit azért nem jött össze, talán majd egyszer.

Volt levél, amit erasmuson egy buli után másnap a spanyol lány hagyott a reggeliző asztalon nekem, meg a lakótársaimtól kapott rajzocska és a gólyajelvényem…

Eszméletlenül sok emlék, és ha nem találom most meg őket, nem is gondolok rájuk sosem. Mindig azt hiszem, másokkal annyi minden történik, velem meg semmi, de így végiggondolva, az utóbbi 4 évben annyi minden történt, hogy már fel sem tudom dolgozni, el is felejtem őket.

És most jut eszembe, úgy eldugtam a naplómat, hogy ötletem sincs, hol keressem :)

Éljenek a nemzeti ünnepek

9 órai nyugodt kelés, reggelire közösen rántotta, Kispálos-Kerekes Band-es táncikálás, végrevégre rendrakás, téli cuccok elpakolása, szoknyás hazaút, napsütés...

Több 4 napos hétvége kellene 

Sissi és a történelem

Furcsa dolog ez a történelem. Pár éve még biztos voltam benne, hogy én örökké történelmet szeretnék tanulni és történész szeretnék lenni (nagy szerepe volt ebben V. Tanár Úrnak, akihez mindenki tudja, milyen érzések fűztek :P :)), aztán szép lassan felfedeztem, mennyire nem is létezik igaz történelem. Minden kor mást mutat, mást gondol, mást tart fontosnak, vállalhatónak, és ma elhangzott az órán egy érdekes felvetés, mi szerint visszafelé íródik.

Van benne valami. Legutóbb épp a Schönbrunnban tapasztaltam meg, mikor kiderült számomra, hogy filmből és a magyar történelemből megismert és annyira kedvelt Sissi hercegnő a filmmel ellentétben talán nem is szerette igazán a férjét, és hihetetlenül sok időt töltött szépítkezéssel. Kicsit lerombolódott bennem a kép a bájos szőke lányról, aki a film alapján élt bennem (egyébként barna volt), de azt hiszem, hamar el fogom felejteni ezt, és mégis a korábbi, általam kedvesebbnek tartott kép marad meg. Hogy azért, mert magyar vagyok, és hőn szeretett Sissink képzete nem homályosulhat el, mert része az önazonosságomnak, vagy egyszerűen jobban szeretném szimpatikusabbnak látni, nem tudom. Bár az is igaz, hogy rögtön ott megértettem, mennyire nehéz lehetett egy napi 20 órát dolgozó császár és egy borzalmas anyós mellett udvari kötelezettségek között sínylődve élni. A 20 órát dolgozót még személyes példa alapján is. Szóval nem haragszom Sissire, de furcsa dolog ez a történelem.

Álomkór

Borzalmas ez a folytonos álomkór, ma alig tudtam figyelni az egyik kedvenc beszélgetős vallástudományos órámon, mert végig arra koncentráltam, hogy ne csukódjon le a szemem. És még így is sikerült többször is egy-egy pillanatra. Úgy szégyellem magam, mikor egyértelmű, hogy a tanár is látja, pedig nem őt untam éppen (azért más órákon olyan is van, hogy de :)), hanem egyszerűen álmos voltam. Amit nem is értek, mert kivételesen 5 órát aludtam. 

Éjjeli bagolykodás

Most van az, amikor puff, zene, takaró, kuporodás és jöhet a Reformáció története. Persze megint késő lett, számolatlanul suhantak el az órák érthetetlen módon, de nem baj, mindennek megvan az ideje. 

Bécsi idő

Hát Bécs nem ment annyira jól, mint reméltem. Cserébe megnéztük a Schönbrunnt végre, amire annyi ideje vágytam már, sétáltunk nagyot, ettünk virslit meg haltálat a piacon, sokkolódtam kulturálisan a váltakozó török, angol és német beszédtől (nem tudom, hogy fogom tudni valaha elkülöníteni és rendesen beszélni az angolt és a németet egymás után, az interjún fordításként német panaszlevelet kellett angolra fordítani) metróztunk hihetetlenül sokat és beszélgettünk is kicsit, amire már régen nem volt példa.

Nagyon nehéz közel maradni egymáshoz, miközben ő éjjel-nappal dolgozik, én meg ugyanennyit tanulok, vagy legalábbis kellene, hogy tanuljak. Persze sajnos a nagy pihenés miatt nem sikerült még vasárnapra sem visszarázódnom, és jól ellustálkodtam az időt, most aztán kapkodom a fejem megint kétségbeesetten, hogy mihez is kezdjek.

Jó lenne annyi új tudást szerezni, amennyit magamtól kényelmesen megrágva szeretnék, azt hiszem, több értelme is lenne. De nincs nyafogás, harcra fel 

Egészen érdekes középkori gondolatokba botlottam ma bele az egyik órán a szabad akarattal és Isten mindentudásával kapcsolatban, de még meg kell kicsit emésztenem ahhoz, hogy igazán jó gondolatmenet lehessen belőle, ezért ez most csak egy kis kedvcsigázó előzetes.

Betegség után

Kezdem kicsit megunni a szűnni nem akaró köhögést. Engem is zavar, meg másokat is. Órán, metrón, buszon, mindenhol ferde szemmel néznek rám, és meg is értem. Elsüllyednék szégyenemben...

Egyébként holnap megyek Bécsbe animátori munka interjúra. Németül. Jujj. Mostanában igyekszem rábeszélni magam, hogy angolul gondolkodás helyett inkább németül, meg néztem Így jártam anyátokkal-t is németül, de messze nem az igazi...Remélem ki tudom nyögni majd, mit akarok. De utána kinn maradunk egy napot pihenni meg várost nézni, jó lesz már pici nyugi, mintha ezer éve lett volna az a február eleji wellness...

Kezd elmúlni a szokásos betegség utáni félekavilágtól, nemakarokkimenni bár elég nehéz visszaszállni megint a mókuskerékbe, jó érzés volt lazsálni kicsit.

A védikus hindu rítusokban a férfi aludttejet ad várandós feleségének, amibe egy szem árpát és két szem babot tesz, azért, hogy a születendő gyermek fiú legyen. Ha nem fiú lesz mégsem, rosszul végezték a rítust. És mit szimbolizál a két bab meg az egy szem árpa? Na ki tudja?

Odafönn

Néha megfordul a fejemben az a szentségtörő gondolat, hogy az Úr ül odafönn a Mennyben, és fogja a fejét, hogy ezek a szerencsétlenek teljesen félremagyarázzák a tanításomat... 

...

Félek.

Olyan kicsi vagyok.

És olyan nagy a világ.

Mi van, ha belezuhanok és sosem érek az aljára.

Még inkább mi van, ha mégis leérek...

Kétség

Azt hiszem túlvállaltam magam. Ha csak eszembe jut az ELTE, rámjön a bőghetnék. Nem látom a fényt az alagút végén, mert hétről hétre annyi olvasnivaló van minden tárgyból, amennyi kettőre is elég lenne, a szakdogával nem haladok, és akkor még a hosszabb távú beadandókról nem is beszéltem.

Hiába a sok lista, teljesen elvesztem.

...

...

...

40 perc múlva találtam egy mondatot az olvasmányban, amivel küzdök:

Aggódásaitokat pedig bízzátok rá az Úrra, mert ő az, aki orvosolja azokat.

Ilyen egyszerű lenne?

Önvallásom

Bár úgysem nagyon olvas senki, vagy pont azért, most megosztok olyat, amit mostanában nem szoktam, mert már nem annyira személyes a blog. de ha már egy tanáromnak elküldtem, akkor már mindegy. márpedig elküldtem. igaz, ez volt a feladat. de nem volt kötelező, én mégis bevállaltam. talán dacból, talán kiváncsiságból, talán szánalomkeltésből, talán büszkeségből, talán kérkedésből, talán bizonytalansgából, talán válaszokat remélve, vagy talán mindezek együtt. és még nem is olyan tanár, akivel bármi szorosabb kapcsolatom lenne (bár anno első évben nagyon helyesnek találtam, idén meg nagyon ki voltam rajta akadva, hogy hogyan vizsgáztathat január 2-án, de ezek már elmúltak).

Nem tudom, jól tettem-e, hogy elmondtam, elküldtem, kicsit felületesnek érzem, nem lehet egy oldalban elmondani ennyi mindent, 7-8 év keresését, bizonytalanságait és majdnem meglelt igazságait. Mondjuk pont emiatt mentem vallástudomány minorra, hogy elgondolkodjak és megfogalmazzam az ilyen dolgokat magammal kapcsolatban, más megvilágításba helyezve. Kiváncsian várom, válaszol-e, és ha igen, mit.

Akkor hát lássuk, miről is van szó:

Vallási önreflexió

Egészen kicsi gyerekkoromban, 5-6 évesen ismerkedtem meg a Bibliával egy imaközösségben. Énekeltünk, Bibliát olvastunk, beszélgettünk, „aranymondásokat” tanultunk jutalomért és sokat kirándultunk. Aztán elsőáldozó lettem, otthagytam ezt a közösséget és templomba kezdtem járni. Mindez lényegében a szüleim döntése volt, bár egyikük sem műveli a vallását. Gimnáziumba a Szent Margitba jártam, szorosan összekapcsolódott a kamaszkor lázadása a kötelezően művelendő vallással, és itt kezdődött el az a keresés, amely máig is tart.

Sokáig könnyen kimondtam, hogy igen, római katolikus vagyok. Bárhol, bárkinek, bármi kifogása volt az Egyház ellen, én anyatigrisként harcoltam mellette, védtem foggal-körömmel, holott bennem is voltak kétségek. Aztán, ahogy lassan őszinte mertem lenni magamhoz, egyre inkább hangot adtam ezeknek a kétségeknek. Közben küzdöttem, és nem mertem ezt kifelé mutatni, mert úgy éreztem, tartozom annyival Istennek, hogy legalább a látszatát megtartom annak, hogy nem álltam be én is azok közé, akikkel korábban vitáztam, és egy jó adag büszkeség is volt, hogy nem hagyhatom, hogy mégis meggyőzzenek. De egyre inkább éreztem, hogy nem jók ezek a misén való látszatjelenlétek. Mígnem egyszer úgy döntöttem, hogy ha nem érzem jól magam a vasárnapi misén, akkor nincs is értelme ott lenni, Isten sem azt akarja, hogy a külsőség miatt elmenjek. Próbálkoztam még egy ideig, aztán elmaradtam szépen lassan. A gitáros ifjúsági énekek jelentették az utolsó szálat sokáig. Mert miközben hallgattam, énekeltem a gitáros dalokat, éreztem, miről kellene, hogy szóljon, csak nálam nem úgy működik. Sosem azt kérdőjeleztem meg, van-e Isten, addig nem is tudnék eljutni, de nem tudom, milyen. Újra meg újra próbálkozom, hátha valamelyik liturgiában teljesen át tudom élni, meg tudom találni azt az élményt, amire szükségem van, de mindig csak egy pillanatra tud elragadni, nem tartósan. Ez persze leginkább a személyiségemből adódik, gyertyaláng típus vagyok. Egyetlen helyen érzem mindig, mindenféle liturgia nélkül, hogy találkozhatok a Teremtővel, ez pedig a természet. Ahogy elkezdek beszélgetni, vitázni magammal kirándulások alkalmával, mindig úgy érzem, van, aki hallgatja.

Már nem tudnám azt mondani, hogy katolikus vagyok. Túl sok olyan tétel van, amivel nem tudok egyetérteni. Túl sok kérdés, túl sok értetlenség, túl sok ellenállás van bennem. Van ebben túlzott büszkeség, túlzott önállság, talán egy adag sértettség is. Jó volna igazán tartozni valahova, úgy, hogy mindennel egyetértek, nagyon vágyom arra, hogy olyan közösségem lehessen, akik úgy gondolkodnak, mint én, de nem szeretnék emiatt a saját hozzáállásomon változtatni. Márpedig egy igaz katolikus mára eretneknek tartan, miközben most már jobb, és sokszor Istennel őszintébben beszélgető embernek érzem magam, mint korábban voltam. Most vitázom. Vitázom Istennel, vitázom magammal, keresem a véleményem, mert független is akarok lenni, meg segítséget is szeretnék kérni, és jó volna, ha valaki megmondaná, mit gondoljak, de úgysem fogadnám el, ha bárki bármit mondana.

Sokszor elkeseredem, hogy mennyire reménytelenül nem találom az utat, de legtöbbször élvezem. Sokszor mintha lenne mellettem egy Barát, aki mosolyogva nézi csetlő-botló lépteimet, én mindig rámordulok, hogy miért nevet ki, aztán vele együtt nevetek magamon. Rájöttem, hogy mindannyian próbálunk rendszert alkotni, rendszerbe tenni és lehűzni magunkhoz az Örökkévalót, a Végtelent, de valójában esélyünk sincs megérteni Őt, csak abban reménykedhetünk, hogy nekünk adja a Megérzés adományát. Így lettem hívő, de vallástalan, vagy inkább valamiféle szinkretizmus híve.