Hoş geldin!

Egyszer volt, hol nem volt. Talán igaz sem volt. Vagy ne így kezdjem?

Hát jó.

Akkor inkább úgy, hogy szerencsésen megérkeztem, még több mint fél órás késés ellenére sem késtem le a csatlakozást. És egészen ehető volt a kaja is a repülőn. És semmi gond nem volt a vízumvásárlással, olyan gyorsan ment minden, mint a karikacsapás. És a bőröndöm is szerencsésen földet ért, meg a hegedű mellett még egy kézi poggyász sem jelentett gondot. Vagyis hát csak olyat, hogy nehéz volt ennyit dolgot elcibálni a kijáratig. De S. figyelmességének köszönhetően volt egy lírám, így tudtam kocsit szerezni a nagy táskának, és azért így gurítva meg rápakolva kicsit könnyebb dolgom volt. Nagyon kedves fogadtatás várt rám a reptéren, egy nyakba ugrás és egy vörös rózsa kíséretében.

Aztán harmadnap indult a nagy út. 15 óra vezetés, át az Ázsiába vezető Fatih Sultan Mehmet hídon, végig hegyen völgyön. Útközben egy hihetetlenül finom köfte ebédre, meg egy még mindig nem szeretem kokoreç vacsorára. Persze útközben olyan tipikus török dolgokkal találkoztunk, mint a 80-nal száguldó nyitott platójú teherautó platóajtaján fél fenékkel ülő, és mobiltelefonáló gyerek, az indexelés nélkül sávok között szlalomozó őrültek, és így tovább.

Éjszaka érkeztünk meg a természeti gyönyörűségek világába. Banánfák, éppen nyíló mandulafák, narancsfák, olívaolajfák, nárciszok, vadon termő oreganó, avokádófák, meséskék tenger, mászásra hívó sziklák, és gyönyörű napsütés köszöntött bennünket másnap ébredés után. Meg persze gyerekzsivaj, mert a rég nem látott rokon késői kelése nem nyerte el a gyerekek tetszését. Olyan nyugalom vett körül egy hétig, amilyet rég nem tapasztaltam. Az egyetlen feszültségforrásom a török nyelv volt. Mert sajnos csúfosan nyuszi lettem, és alig mertem megszólalni. A gyerekekkel jól elvoltam, de a felnőttek beszédét legtöbbször csöndben ülve hallgattam. Meg vagyok még illetődve, remélem, hamar belejövök a dologba, mert nem lesz ennek így jó vége. 

Azért már van egy okosfüzetem (ahogy az ofő mondta volt mindig), és igyekeztem minél több szót, meg néhány fogalmazást is beleírni. 

Egyébként a falutól nem messze lévő városban járva teljesen megszállt az az érzés, ami Izmirben volt. Olyan tavaszvárós, müezzinhallgatós, várakozós, örülős, de azért kicsit ijedtséggel is párosuló érzés. 

Tényleg megint Törökországban vagyok, most már kezdem én is elhinni. :)

Az egyik szobát kineveztem hegedülésre meg éneklésre. A szomszédok még nem panaszkodtak, bár csak két napja kínzom őket :)

És rájöttem, hogy nem tudok főzni. Mármint ezt tudtam eddig is, de most meg kell tanulnom. Nem baj, úgyis itt az ideje már így 23 év felé.

És a Fatih Sultan Mehmet híd nagyon jól néz ki éjjel kivilágítva, majd lefotózom nektek. Nagyon meg kell itt tanulni a türelmet egyébként, mert az megy csodaszámba, ha nincs dugó valahol. 

Búcsú és kezdet

Na, hát akkor induljon a nagy kaland, harmadszor is Törökország, de most nem fogok blogot váltani miatta. Tele reménnyel, várakozással, érzésekkel, örömmel, kíváncsisággal vágok ennek most neki. Még én sem hiszem el teljesen, hogy megteszem, még én sem tudom érvekkel bizonyítani, hogy jó ötlet-e, de bátraké a szerencse.

Igyekszem majd minél többet jelentkezni, bár mostanában igyekeztem a blogot minél inkább anekdota jellegűvé tenni, de majd meglátjuk, mi sül ki ebből.

Nagy levegő, és indulhat a búvárkodás. Remélem, hogy csudaszép dolgok várnak rám a mély vízben. 

És ne haragudjatok rám nagyon, ígérem, azért vigyázok magamra, és vissza is jövök még :)

Gyerekszáj

3 éves unokaöcsém kicsit sok kekszet evett már vacsora előtt, így próbáltam leállítani:

- Jól van, elég kekszet ettél már, az utolsó hadd legyen az enyém.

- Nem, inkább még ezt körberágicsálom, és aztán neked adom,jó?

- Nem, én szeretném azt a nagyot.

- De miért?

- Mert finom.

- Akkor tessék, itt ez a kicsi.

- Jó, és kaphatok még abból is?

- Nem, többet már nem ehetsz, mert akkor ööö... mert akkor bamba leszel.

Sminkelek a fürdőszobában buliba való indulás előtt, ő bejön, és így szól:

- Mit csinálsz?

- Kifestem a szemem.

- Miért? 

- Hogy csinos legyek.

- Csinos? Jó. Jaj, de szép lettél, hadd nézzem meg, milyen szép vagy.

Pár perc múlva újra bejön.

- Mit csinálsz?

- Festem a szemem.

- Azért, hogy csíkos legyél?

Ezek után nagyon nehéz volt elfogadtatni vele, hogy nem jöhet velem ő is táncolni, mert ahhoz még kicsi. Annyira akart jönni, hogy ő is találkozzon a barátaimmal. :)

Éjjeli kopogás

Az mindenesetre rejtély, hogy ki kopogott be a busz ablakán éjjel 4 körül, miután leszállt két megállóval azelőtt, hogy nekem kellett volna. De felébredtem rá, és még időben feleszméltem, hogy ne menjek tovább. 

Szóval köszönöm, kedves fekete kabátos ismeretlen, hogy rám kopogtál :)

Évtizedes tévedés

Rájöttem így hajnalban a természetvédelmi tételek olvasása közben, hogy gyerekkorom óta azt hiszem, hogy a jérce egy kacsaféle. Holott csak simán összekevertem a récével.

Mi mindenre jó, ha az ember segít az államvizsgára készülésben egy környezetmérnöknek.

Az élet apró örömei

Az a pillanat, amikor a német nyelvvizsgához kinyomtatott mintafeladatsor megoldása közben rádöbbensz, hogy na várjunk csak, de hol a nyelvtani rész...majd a honlapot végigböngészve rájössz, hogy nem te felejtetted el kinyomtatni, hanem tényleg nincs nyelvtani rész, na, azért a pillanatért már érdemes volt felkelni ma :)

Jó, emellett persze a sikeres elsősegély-nyújtási vizsga is okozott némi örömöt.

És az sem egy elhanyagolható szempont, hogy mához két hétre ilyenkor már Törökországban leszek :)

Szóval még uccu neki a szavaknak meg a levélnek, aztán jövő pénteken meg reszkessetek, mert vezetésből is vizsgázom. Reméljük akkor nem lesz ennyi hó meg latyak, igencsak nehézkesen ment ma a parkolás..

Reptér és hal-ál

Csodákra képes az agyam. Elhatároztam, hogy felkelek ma 7-kor, mert ugye főzés meg takarítás van ma ezerrel, és még emberi időben kellene készen lenni vele. Be is állítottam szépen a telefont. Aztán mikor csörgött, félálomban lenyomtam, mert azt álmodtam, hogy azzal, hogy lenyomom, beolvasom az utas vonalkódját a beszállításnál. Szóval minden újabb szundi csörgésnél nyugtáztam magamban, hogy beszállítottam egy utast. Aztán 8-kor felfogtam, hogy ja, nem a reptéren vagyok, hanem nagyon kellene már menni az Auchanba halat venni. Vettem is szép lazacot. Mert ugye karácsonykor halat illik enni. De majdnem elbőgtem magam, mikor láttam, hogy az a szegény ponty még él, mikor elkezdik feldarabolni. És csapkod. És jajj. Borzalmas látvány volt. 

Reptér

Tiszta agymosás ez a reptér. Az egy dolog, hogy ha dolgozom, akkor aznap éjjel tuti a reptérrel álmodom. De az, hogy egy filmet nézve, mikor a lány eldobva a táskáját fut az anyjához, az fut át az agyamon, hogy ajjajj, őrizetlen táska, az már röhej. Arról nem is beszélve, mikor a metrón egy srácra nézve azon kezdek gondolkodni, hogy vajon egybe tudná-e pakolni a két táskáját, mert csak egy kézipoggyászt vihet fel a fedélzetre. 

Hátizsákkal bolyongva

Tegnap a Kálvin téren majdnem összeveszett velem egy hátizsákos turistaúr, mert nem tudtam neki megmondani, merre menjen gyalogosan, hogy találjon egy nemzetközi vonatállomást, ahonnan Olaszországba jut. Hiába mondtam neki, hogy menjen metróval, mert úgy gyorsabb, ő csak erősködött, hogy mutassak irányt, mert ő elküldték a Duna felé. És különben is már mióta gyalogol, és miért nem tud senki válaszolni egy ilyen egyszerű kérdésre. Mondom arra biztos ne menjen. Végül meggyőztem a metróról, majd mikor azt gondolta, mégsem volt az a bizalom olyan jó ötlet, visszajött a térképpel, és mivel közben megtudtam az infót, hogy a Keletibe kell küldenem szegényt, pályájára állítottam. Most jutott eszembe, hogy vajon odatalált-e...

Óda a legesleghez

Mi már rég nem leszünk, amikor a zenék még mindig élnek és úsznak a levegőben és megnyugtatnak és elgondolkodtatnak és szerelmet ébresztenek és megvilágosítanak és elszomorítanak és felvidítanak és új színben láttatják a világot és megríkatnak és megnevettetnek és hozzád szólnak és elvarázsolnak és beléd bújnak és arra késztetnek, hogy mosolyogva sétálj éjszaka az úttest közepén, kitekert nyakkal nézve a csillagokat. Mint ez engem ma este. Míg zene van, addig nagy baj nem lehet.

Reptéri csodabogár

Egészen meglepett, mikor a reptéri leállás másnapján jön az ürge a check-in pulthoz, rám mosolyog, megkérdezi, hogy how are you, és közli, hogy wonderful volt még egy éjszakát eltölteni Budapesten. Csak mosolyogtam, mint egy szerelmes tini, és mondtam neki, hogy ezt nagyon jó hallani, szerintem ő az egyetlen, aki így gondolja. Valahogy nekem még mindig a többségében normálisak jutnak. Akadnak hülyék, de nekem még nem veszett el az emberekbe vetett bizalmam. Bár volt olyan is, aki azt mondta, hogy azt kívánja, hogy szűnjön meg ez az ország. Meg hogy minket fizetnek azért, hogy a sátorban megfagyjunk. De valamiért rám mégis jobban hatott az, hogy a bácsi rövidet vagy forralt bort akart hozni a "kisasszonynak".

Vannak történetek bőven, és ha dolgozom, akkor utána tuti álmomban is. 

Hál' Istennek

A gyertyafény, egy kis csellózene, és a gondolatok lepötyögése még mindig vissza tudja varázsolni bolhává az elefántot.