Értelmiségietlenségem

Rájöttem, hogy hiányzik az egyetemista énem. A túl sok olvasásba belehalós, filozófus, elmerengős, világmegváltó gondolatokkal teli énem. A vallástudományos, mindenben megvitatni valót látó, mindenről gondolkodni képes énem. Nyár óta érzem, hogy lebutultam, hogy bár gondtalanabb meg egyszerűbb, de unalmasabb lettem, hogy kevésbé mozgatnak meg a dolgok. Azt hiszem, jobb szerettem olyan töprengő, olvasott, világfájdalmas értelmiségi lenni. De csak azt hiszem, még nem tudom biztosan. Vajon az okos emberek mindig jobban tudnak szenvedni és problémákat gyártani, mint az egyszerűek, vagy ez nem függ össze?

Már megint főzés

Nos, mivel meguntam már betegnek lenni (hol vannak már a régi szép idők, mikor még jó volt betegnek lenni, mert akkor nem kellett iskolába menni), és már nem bírta tovább a derekam az ágyban fekvést, úgy döntöttem, főzök egy gyógyító húslevest. Valamiért én úgy emlékeztem, hogy az egy nagyon hosszú és sok fölötte állást igénylő leves, de úgy tűnik, tévedtem. Bár szűrő nem volt, hogy a habot leszedjem, így kiskanállal manővereztem, és fehérrépa sem lelhető fel errefelé, és csigatészta sem volt itthon, V. internetes segítségével igazi aranyszínű hazai tyúkhúsleves lett belőle, pont, amilyennek szeretem. Se nem sótlan, se nem sós, talán még egy kicsi erős mehetett volna bele, de azt úgyis mindenki tesz magának, ahogy akar. Persze két személyre főzni húslevest nem egyszerű feladat, meg közben jöttem rá, hogy ez a fazék éppen csak nem kicsi, de nem lett gond belőle. Közben megszállt az ihlet, és kicsit nézelődve az interneten úgy döntöttem, legyen még egy fogás. Valami ilyesmit akartam, kicsit megváltoztatva, mert gondoltam én majd a megfőtt húst teszem be a krumpli mellé sülni. Aztán valamiért inkább köftét sütöttem a citromos-olajos-fűszeres sült krumpli mellé. Azt még nem tudom, milyen lett, de a leves másnak is ízlik :)

Most már csak a gyógyulás van hátra.

Tea

Menta, bors, fahéj, citrom, hársfalevél, kardamom. Reméljük, hat, mert az íze gyilkos.

Második főzés

Mivel a tegnapi tészta ma egy kis utólagos felturbózással elfogyott (mivel kevés maradt a szósz, került rá egy kis olívaolaj meg citrom), ma megint főztem. Szerintem életemben nem főztem még két napon egymás után. 

Annyi alapanyag van itthon, hogy felesleges boltba menni, így úgy döntöttem, még mindig nem hiányzik a hús. Így aztán bableves lett csipetkével. Persze voltak kisebb gondok. Először is az ételízesítő hiánya. Hát de nem baj, legyünk találékonyak, került bele egy kis török csípős pirospaprika, só meg bors. De valahogy nem volt az igazi. Így aztán véletlenül a végén beleömlött még egy csomó édes pirospaprika. Így inkább borsóleves illata lett, de végül is ehető. Meg persze a karalábé és a fehérrépa is hiányzott, a zellerrel meg lusta voltam megküzdeni, így csak csipetke, bab és sárgarépa került bele. Lehet ez is a baja. Mindenesetre nem egy jól sikerült leves. És tudom, hogy a hibákból tanul az ember, de sajnos legközelebb sem fogom tudni, milyen fűszerektől lesz a bablevesnek bableves íze. Aztán meg volt paradicsomos kukoricás babos halas rizs. Nem égett le a rizs, megfőtt rendesen, és a hozzá sebtiben összedobott salátával (az nem az én érdemem) nagyon finom párost alkotott. 

És elkezdtem a fegyencedzést. Azt hiszem, holnap izomlázzal ébredek. De akkor is elmegyek futni. 

Emellett meg küzdünk valami kisebb megfázás-szerűséggel, remélem a sok zöldség meg gyümölcs megakadályozza, hogy komolyabb legyen.

Első főzés

Jó, hát tulajdonképpen nem az első, mert valamelyik nap reggelire készítettem omlettet. 

Hosszas válogatás, töprengés, és még több válogatás után a tökös-paradicsomos sült tészta mellett döntöttem. Ehhez volt itthon minden, nem kellett lemenni a közértbe sem, és egyébként is használni kell a tököt, mert nagyon sokat hoztunk magunkkal. 

Kicsit kételkedve fogadtam, hogy 5 perc az előkészület, de szerencsére igazi jó késsel és finom, vajként vágható tökkel tényleg nem volt sokkal több. Csak annyival, amennyi a tőlem szokásos bénázás miatt várható volt. 

Sajnos a ragu és a tészta arányát kicsit elszámoltam, így kicsit szárazabb lett, mint kellene, de a fűszerezés nagyon jól sikerült. Nem tudom pontosan, mit tettem bele, mert a török fűszerek között még inkább az orrom után megyek, de pont eléggé csípős és nem is sós meg nem is sótlan. Azt hiszem, oregánó lehetett a zöld, de nem mernék rá megesküdni. Mellé török csili, bors és só. A szárazságot meg ellensúlyoztam egy kis házi joghurttal.

Akartam tejszínes hagymalevest is csinálni, de ahogy leértem a boltba és körülnéztem, akkor jöttem rá, hogy óóóó, hát nekem már Izmirben is gondom volt azzal, hol találok tejszínt. Úgyhogy vagy nincs, vagy nagyon kell keresni.

Mozgalmas nap

Még mindig nincs egyetlen hibátlan török mondatom sem, de nem adom fel. Lassan lassan bele fogok jönni. Egyelőre szerintem a mai nap beszéltem itt tartózkodásom óta a legtöbbet. De egy magyar viccet pl. nem értettem meg ma elsőre facebookon, mert a c-t, dzs-nek olvastam, és így nem volt értelme. Egész pontosan a "Geci Group" cégnévvel kapcsolatban kezdtem el gondolkodni azon, hogy miért olyan vicces ez... Nem tudom, hogy ez most biztató vagy sem :)

Ma mindenféle barátoknak meg további rokonoknak lettem bemutatva. Voltunk 4 helyen, meg kellett volna tanulnom vagy 15 nevet (jó, ha 3-at sikerült), és mindenhol kajával, teával meg mindenfélével kínáltak. Úgyhogy ma sem maradtam éhen. Viszont észrevettem  hogy simán lehetnék vegetáriánus, itt sokkal változatosabbak az ételek hús nélkül is. Tegnap reggelire próbálkoztam egy kis magyar szalámival, de nem is esett jól. 

Megint találkoztam ma aranyos és gyönyörű kislánnyal, aki búcsúzáskor megölelt, hangos és viccelődős törökökkel meg gyorsan hadaró történetmesélős lánnyal is. Az tetszik itt nagyon, hogy folyton megy a beszólogatás meg szívatás meg viccelődés, és nem érzem teljesen esélytelennek, hogy megtanuljak annyira törökül, hogy én is be tudjak szállni ezekbe.

Érdekes és hosszan tartó vita alakult ki az életkorral kapcsolatban. Én Magyarországon 22 éves vagyok, de Törökországban 23. Ez pedig úgy lehetséges, hogy lefordítva a török kifejezést a 23 (és nincs utána "dik") évben vagyok. Vagyis még nincs meg 23 évem, tehát nem vagyok 23 éves, de mivel ők nem az -es képzővel mondják, ezért a 23 évemben járok. Ez így mennyire érthető? Na most ennek alapján viszont ha én ma betöltöm a 23-at, akkor onnan kezdve már 24 vagyok. Ami szerintem teljesen logikátlan, még ha a nyelv alapján így is van. Meg a törökök egy része szerint is értelmetlen, mert elkezdték az európai logikát használni, és a szerint mondják a korukat. Ami a nyelv logikája alapján nem helyes, de egyébként igen. Na de ilyen matematikai különbségek után akkor már az is előjött, hogy akkor én most ha kedden érkeztem, akkor a következő kedden 7 vagy 8 napja voltam itt? Mindez persze törökül, hangosan, gesztikulálva, egymást ugratva, viccelődve. Élvezetes volt :) Végül megállapodtunk abban, hogy a lányok agya másképp működik, és úgysem fogunk ebben megegyezésre jutni. :)

Jóslást is kaptam ma. Van egy férfi az életemben, két út között választhatok, de mindkettő boldogságra vezet, két ember tőlem hírt vár, valamilyen hivatalos helyre kell mennem, és valaki a szárnyai alá véve akar megvédeni a veszélyektől, tiszta a szívem és boldog leszek. Érdekes, hogy tudnak ilyeneket kiolvasni a szétfolyó kávézaccból, de tulajdonképpen nem volt nehéz ilyeneket mondani az után, hogy előtte néhány órán keresztül ezekről beszélgettünk. De azért örülök neki :)

Főleg, hogy elég rossz hírek is derültek ma ki a munkavállalással kapcsolatban. Elég sok bonyodalom vár rám a bürokrácia miatt, nem könnyű ugyanis munkavállalói vízumot szerezni sem meg a mindenféle hivatalos papírokat elintézni sem. Meg nem is olcsó. De megoldjuk valahogy, semmi pánik :)

Egyébként hihetetlen, mennyire nem értek a konyhához meg a piachoz. Ma voltunk piacon, és egy csomó zöldségnek nem tudtam a magyar nevét. Meg fogalmam sem volt, mit vásároljak ahhoz, amit főzni szeretnék. Mondjuk azt sem tudtam, mit akarjak főzni. Nagyon el lettem kényeztetve ilyen téren (is). 

Azt hiszem, nem is akkora baj, hogy nem lett meg a jogsim. Nagyon hiányzik a vezetés, de ez a város valami borzalmas. Az egy dolog, hogy akkorák az épületek, hogy hangyának érzi magát az ember, de olyan utak vannak, hogy mészmészmész, és ha egyszer elrontottad, merre fordulj el, akkor kb. csak 30 perc után lesz esélyed másfele menni, amikor már persze fogalmad sincs, hol vagy. Emellett olyan lejtős utak is vannak, hogy biciklivel sem mernék lemenni, nem hogy autóval. 

Nagyban csökkenti a válogatósságomat az, hogy az itt fogyasztott ételek nagy részéről fogalmam sincs, hogy micsoda. Újdonság, annak ellenére, hogy már harmadszor vagyok itt, hát megkóstolom, persze a nevüket 5 perc múlva elfelejtem, de rosszat még nem ettem. 

Még nem sokat láttam a városból, de már most érzem, hogy megszámlálhatatlanul sok arca van. 

Holnap nekiállok teljes erővel munkát keresni, meg törököt tanulni. Drukkoljatok, hogy legyőzzem a lustaságom. 

Ja, és az itt teljesen normális, hogy este 10-kor menj valakihez látogatóba. Eddig is éreztem, hogy itt máshogy telik az idő, mégis mindig meglepődöm az ilyesmin. 

Hoş geldin!

Egyszer volt, hol nem volt. Talán igaz sem volt. Vagy ne így kezdjem?

Hát jó.

Akkor inkább úgy, hogy szerencsésen megérkeztem, még több mint fél órás késés ellenére sem késtem le a csatlakozást. És egészen ehető volt a kaja is a repülőn. És semmi gond nem volt a vízumvásárlással, olyan gyorsan ment minden, mint a karikacsapás. És a bőröndöm is szerencsésen földet ért, meg a hegedű mellett még egy kézi poggyász sem jelentett gondot. Vagyis hát csak olyat, hogy nehéz volt ennyit dolgot elcibálni a kijáratig. De S. figyelmességének köszönhetően volt egy lírám, így tudtam kocsit szerezni a nagy táskának, és azért így gurítva meg rápakolva kicsit könnyebb dolgom volt. Nagyon kedves fogadtatás várt rám a reptéren, egy nyakba ugrás és egy vörös rózsa kíséretében.

Aztán harmadnap indult a nagy út. 15 óra vezetés, át az Ázsiába vezető Fatih Sultan Mehmet hídon, végig hegyen völgyön. Útközben egy hihetetlenül finom köfte ebédre, meg egy még mindig nem szeretem kokoreç vacsorára. Persze útközben olyan tipikus török dolgokkal találkoztunk, mint a 80-nal száguldó nyitott platójú teherautó platóajtaján fél fenékkel ülő, és mobiltelefonáló gyerek, az indexelés nélkül sávok között szlalomozó őrültek, és így tovább.

Éjszaka érkeztünk meg a természeti gyönyörűségek világába. Banánfák, éppen nyíló mandulafák, narancsfák, olívaolajfák, nárciszok, vadon termő oreganó, avokádófák, meséskék tenger, mászásra hívó sziklák, és gyönyörű napsütés köszöntött bennünket másnap ébredés után. Meg persze gyerekzsivaj, mert a rég nem látott rokon késői kelése nem nyerte el a gyerekek tetszését. Olyan nyugalom vett körül egy hétig, amilyet rég nem tapasztaltam. Az egyetlen feszültségforrásom a török nyelv volt. Mert sajnos csúfosan nyuszi lettem, és alig mertem megszólalni. A gyerekekkel jól elvoltam, de a felnőttek beszédét legtöbbször csöndben ülve hallgattam. Meg vagyok még illetődve, remélem, hamar belejövök a dologba, mert nem lesz ennek így jó vége. 

Azért már van egy okosfüzetem (ahogy az ofő mondta volt mindig), és igyekeztem minél több szót, meg néhány fogalmazást is beleírni. 

Egyébként a falutól nem messze lévő városban járva teljesen megszállt az az érzés, ami Izmirben volt. Olyan tavaszvárós, müezzinhallgatós, várakozós, örülős, de azért kicsit ijedtséggel is párosuló érzés. 

Tényleg megint Törökországban vagyok, most már kezdem én is elhinni. :)

Az egyik szobát kineveztem hegedülésre meg éneklésre. A szomszédok még nem panaszkodtak, bár csak két napja kínzom őket :)

És rájöttem, hogy nem tudok főzni. Mármint ezt tudtam eddig is, de most meg kell tanulnom. Nem baj, úgyis itt az ideje már így 23 év felé.

És a Fatih Sultan Mehmet híd nagyon jól néz ki éjjel kivilágítva, majd lefotózom nektek. Nagyon meg kell itt tanulni a türelmet egyébként, mert az megy csodaszámba, ha nincs dugó valahol. 

Búcsú és kezdet

Na, hát akkor induljon a nagy kaland, harmadszor is Törökország, de most nem fogok blogot váltani miatta. Tele reménnyel, várakozással, érzésekkel, örömmel, kíváncsisággal vágok ennek most neki. Még én sem hiszem el teljesen, hogy megteszem, még én sem tudom érvekkel bizonyítani, hogy jó ötlet-e, de bátraké a szerencse.

Igyekszem majd minél többet jelentkezni, bár mostanában igyekeztem a blogot minél inkább anekdota jellegűvé tenni, de majd meglátjuk, mi sül ki ebből.

Nagy levegő, és indulhat a búvárkodás. Remélem, hogy csudaszép dolgok várnak rám a mély vízben. 

És ne haragudjatok rám nagyon, ígérem, azért vigyázok magamra, és vissza is jövök még :)

Gyerekszáj

3 éves unokaöcsém kicsit sok kekszet evett már vacsora előtt, így próbáltam leállítani:

- Jól van, elég kekszet ettél már, az utolsó hadd legyen az enyém.

- Nem, inkább még ezt körberágicsálom, és aztán neked adom,jó?

- Nem, én szeretném azt a nagyot.

- De miért?

- Mert finom.

- Akkor tessék, itt ez a kicsi.

- Jó, és kaphatok még abból is?

- Nem, többet már nem ehetsz, mert akkor ööö... mert akkor bamba leszel.

Sminkelek a fürdőszobában buliba való indulás előtt, ő bejön, és így szól:

- Mit csinálsz?

- Kifestem a szemem.

- Miért? 

- Hogy csinos legyek.

- Csinos? Jó. Jaj, de szép lettél, hadd nézzem meg, milyen szép vagy.

Pár perc múlva újra bejön.

- Mit csinálsz?

- Festem a szemem.

- Azért, hogy csíkos legyél?

Ezek után nagyon nehéz volt elfogadtatni vele, hogy nem jöhet velem ő is táncolni, mert ahhoz még kicsi. Annyira akart jönni, hogy ő is találkozzon a barátaimmal. :)

Éjjeli kopogás

Az mindenesetre rejtély, hogy ki kopogott be a busz ablakán éjjel 4 körül, miután leszállt két megállóval azelőtt, hogy nekem kellett volna. De felébredtem rá, és még időben feleszméltem, hogy ne menjek tovább. 

Szóval köszönöm, kedves fekete kabátos ismeretlen, hogy rám kopogtál :)

Évtizedes tévedés

Rájöttem így hajnalban a természetvédelmi tételek olvasása közben, hogy gyerekkorom óta azt hiszem, hogy a jérce egy kacsaféle. Holott csak simán összekevertem a récével.

Mi mindenre jó, ha az ember segít az államvizsgára készülésben egy környezetmérnöknek.

Az élet apró örömei

Az a pillanat, amikor a német nyelvvizsgához kinyomtatott mintafeladatsor megoldása közben rádöbbensz, hogy na várjunk csak, de hol a nyelvtani rész...majd a honlapot végigböngészve rájössz, hogy nem te felejtetted el kinyomtatni, hanem tényleg nincs nyelvtani rész, na, azért a pillanatért már érdemes volt felkelni ma :)

Jó, emellett persze a sikeres elsősegély-nyújtási vizsga is okozott némi örömöt.

És az sem egy elhanyagolható szempont, hogy mához két hétre ilyenkor már Törökországban leszek :)

Szóval még uccu neki a szavaknak meg a levélnek, aztán jövő pénteken meg reszkessetek, mert vezetésből is vizsgázom. Reméljük akkor nem lesz ennyi hó meg latyak, igencsak nehézkesen ment ma a parkolás..