Örömök

Tegnap felhívtak a biztonsági őrök, hogy csomagom érkezett. Igencsak meglepetten néztem, mivel szerdán már megérkeztek a könyvek, amiket a szakdolgozatomhoz vártam, mondom ez meg mi lehet. Odamegyek, átveszem, kinyitom, és megdöbbenten veszem tudomásul, hogy egy okostelefon. Hát annyira elképedtem és fülig ért a szám, hogy azt le kellett volna fényképezni. :) Oké, hogy mondtam, hogy egyszer majd akarok venni, de gondoltam ráér az még. :) Hát most már okostelefonom is van. Egy hónappal hamarabb lett szülinapi ajándékom. :)

Ami meg legalább ennyire jó hír, hogy ma érkezik a kolléganőm Ausztriából, és így végre nem leszek egyedül a gyerekekkel, azért 8-10 gyerekkel már nem volt egyszerű, tegnap már öttel is igazi sárkány voltam, mert egyáltalán nem akartak rám hallgatni és folyton veszekedtek meg verekedtek. De mostantól tuti jobb lesz, ketten majd jól össze tudunk dolgozni, remélem. :) Nagyon izgatott vagyok, hogy milyen lesz.

De persze a legeslegjobb hír, hogy két hét múlva elmegyek egy hét szabadságra, mert végre végre végre megjön, akit annyira várok, hogy az leírhatatlan. :)

Hát csak ennyi, szép napot mindenkinek! :)

Gyerekvilág

Az van, hogy attól még, hogy januárban letettem a szakmai középfokú nyelvvizsgát, kicsit sem tudok németül. Legalábbis gyereknyelv szinten. Nagyon sokszor csak bólogatok, csodálkozva kérdezek, meglepetten nézek és hitetlenkedek felváltva, semmit nem értve, és remélve, hogy jókor, jó helyen, jó sorrendben végzem el mindezt. 

Ennek ellenére vagy talán inkább ezzel párhuzamosan egyre inkább érdekel és leköt annak a megfigyelése, mennyiféle gyerek létezik. Van, amelyik csak bambul, nem játszik, csak nézi a többieket, de nem rosszkedvű, hanem egyszerűen megfigyelő típus. van, amelyik pörög, be nem áll a szája, nagylány, de ha valamit meg kellene csinálni, és elsőre nem megy neki, rögtön visszaváltozik megszeppent, durcás, elkeseredett kicsi lánnyá. Van, akinél megvan az egyensúly a csintalanság és a segítőkészség között, és van, aki teljesen ki akar sajátítani magának, és mindent megtesz, hogy csak rá figyeljek. Akad olyan, aki azt akarja, hogy mindent csinálj meg helyette, mégpedig azonnal, de olyan is előfordul, aki láthatóan nem boldogul. mégis makacsul egyedül akarja megoldani a dolgot. Mindegyik külön kis személyiség, mindegyik reakció külön meglepetés. Hogy vajon mitől fél a krokodiltól a gyerek, aki nyilván még sosem találkozott krokodillal, vagy miért fél a nagy mosolygós kalózfigurától, miért borul ki az egyik, ha lefolyik a fagyi a kezére, vagy festékes lesz, és még sorolhatnám. 

Ma az egyik kisfiú azt mondta, hogy őt az apukája nem is kedveli, csak a kisebb lánytesóját. Szomorú volt hallgatni, és persze nem tudtam meggyőzni, hogy ez biztos nem így van. 

Jó volna jobban érteni a gyerekpszichológiához, már többen kérdezték, hogy egyébként télen óvónő vagyok-e, szóval valamit biztos jól is csinálok, de egyébként nagyon érzem, hogy kevés vagyok, kevés ez a pár napos képzés ahhoz, hogy igazán jól tudjak a gyerekekkel foglalkozni. 

Semmiségek

Hihetetlen, micsoda komment és bejegyzésáradat született Erőss Zsolt eltűnésével kapcsolatban. Mindenki meg akarja mondani a tutit, mindenki jobban tudja a másiknál, és hirtelen mindenki szakértő lett a hegymászásban. Én nem lettem az, szóval inkább írok másról. 

Az egyik az, hogy ma volt, hogy elment az első olyan kisfiú, akihez mindenképp ki akartam menni a buszhoz, hogy megölelhessem, és mikor meglátott, a nyakamba ugorva kérdezte, hogy mikor találkozunk újra. Bár idén így egyedül sajnos sokkal kevésbé tudom értékelni a gyerekek szeretetét, és sokkal könnyebben leszek bosszús a rosszalkodásuk miatt, ez azért jól esett és sokat jelentett. Egyébként nagyon jófej kisfiú volt, ha azt mondtam, hogy összepakolás után megyünk csak a játszótérre, akkor olyan sebességgel pakolt össze mosolygó fejjel, mint egy rakéta. 

Aztán van még az is, hogy legtöbbször a sok teendő közepette csak pár nappal később gondolok bele, hogy nahát, az egyik gyereket már vagy két napja nem láttam, akkor biztos hazament. Furcsa kérdés ez, hogy mennyire kell kötődni, elköszönni, ki mennyit jelent. Vannak arcok, amelyekre tavalyról is emlékszem még, és vannak, akik két hét múlva már a feledés homályába merülnek. De azt hiszem, ez így van rendjén. 

A szülők egyébként idén még borzalmasabban neveletlenek és nevelésre képtelenebbek, mint tavaly, legalábbis egy részük. Persze ilyenkor nem akar nevelni az ember, nyaraláson van, a gyerek meg azt csinál, amit akar, nem szeretik a konfliktust. Meg is értem valahol. Csak nekünk meg nehéz, mikor én vagyok a rossz, hogy nem engedem verekedni meg a kövekkel dobálózni. Legalábbis a gyerek szemében biztos. 

Most kezdem érezni azt, hogy már január óta kinn vagyok, még nincs igazán honvágyam, de azért vannak dolgok, amelyek hiányoznak. Mondjuk egy pohár finom magyar bor. Vagy egy jó kis biciklizés. Vagy egy táncolós Kobuci este. Meg persze a barátok meg család. Legfőképp az a dinka húgom. 

Viszont a szobám egész otthonos lett, vettem pár dolgot meg kiragasztottam a gyerekek képeit. Nemsokára jön majd a kolléganőm is, még 2,5 hét kb., akkor majd együtt átalakítjuk valamelyest. 

Törökök meg gyerekek

Na, azért mégis csak van mit írni. :) 

Az egyik az, hogy jelentem, megjött a nyár, és beállt az az idő, ami itt természetes. Vagyis már reggel 9-kor is 27 fok van, de egyelőre jobban tűröm ezt, mint a hideget meg az esőt, jobban, mint a törökök. Egyébként meglepően sok török nem tűri túl jól a meleget. Ennek ellenére a tengerig még csak kb. négyszer jutottam el a három hét alatt, mert  szünetekben sportolok, a papírmunka is több idén, a szabadnapon meg valahogy mindig rossz idő volt. De talán holnap. :)

A másik az, hogy megint rá kellett jönnöm, hogy bár az első pár napban teljes lelkesedéssel kerestem új játékokat, amik kicsit tanítanak is, és már előre örültem, hogy milyen jó lesz a gyerekekkel, sajnos nem lehet ilyesmiket csinálni. Egyrészt mert nagyon vegyes a korosztály, a 3 évesekkel nem igazán lehet még csoportban játszani, másrészt meg nem vagyok elég jó pedagógus, hogy újat tanítsak. Meg a három évesekkel tanító játékok nélkül is elég nehéz, az még nem is animáció, hanem inkább bölcsőde, szóval anyu, légyszi segíts!

Aztán van még az is, hogy a török szinkronizált filmek hihetetlenül idegesítőek, az összes nő rikácsol benne, nagyon szokatlanok, de persze török tanulás szempontjából hasznosak. Meg angol sorozatokat is szoktam néha (bár már két hete nincs időm) török felirattal nézni, az is tök nagy kihívás, élvezem. :)

A gyerekek egyébként ugyanolyanok, mint tavaly, továbbra is ismeretlenül odajönnek megölelni, ugrabugrálnak, kedves, rosszak, szófogadatlanok, ördögfiókák, megőrjítenek, édesek, és ezt percenként váltogatják. 

A török mentalitás meg még mindig meg tud lepni. Úgy dobálóznak a szavakkal, szerintem végig sem gondolják, mit is beszélnek. Most éppen a pultos fiú, akivel összesen annyit beszéltem valaha, hogy helló, hogy vagy jó munkát és a spriteot kérek, valamelyik nap közölte velem, hogy belém szeretett, és nem lehetne-e, hogy szakítsak a párommal miatta. Persze ugyanez érvényes abban az esetben is, ha valamit kérsz, hogy intézzenek el, oldjanak meg, javítsanak meg, stb. Persze, vedd úgy, hogy már meg is van oldva, aztán két hét múlva még mindig semmi eredmény, semmi változás. Nem mondom, hogy csak a törökök  ilyenek vagy  azt, hogy minden török ilyen, (tulajdonképp én vagyok a halogatás élő szobra) de elég elterjedt errefelé az ilyesmi. 

Sok minden van, úgyhogy pontokban

1. Most elhatároztam, hogy a török animátorokkal csak törökül beszélek, egész jól is megy a dolog. Egyrészt így jobban elfogadnak szerintem, másrészt idén már jobb a tudásom is, így megértem az ugratásokat, és nem rosszul esnek, hanem vissza tudok szólni. És már többször kaptam meg a bókot, h sok töröknél jobban beszélek. Viszont nem tudom ezt igazán hova tenni, nagyon kedves bók, de nem egészen vagyok biztos az igazságtartalmában. :) Egyébként a főnököm is észrevette, hogy magabiztosabb lett a törököm, simán rám bízott mindent a miniklub díszítésével kapcsolatban, hogy beszéljem meg a technikusokkal, holott ők nem beszélnek idegen nyelveket.

2. A minidiszkó elsőre lefárasztott, de hamar belejöttem, és a második alkalommal már ugyanolyan lelkes voltam, mint tavaly, meg a koreográfiák is hamar eszembe jutottak. 

3. Jó szezon lesz ez a sok ismétlődés ellenére is, már több embert is találtam, aki érdekes, kedves és érdemes vele beszélgetni, sokkal jobb a légkör, mint tavaly volt, és nincsen feszültség. 

4. Egyik este sikerült egészen hosszú előadást hallgatnom a muszlim élet szépségeiről, a pokolról meg Allahról, mindezt törökül, egészen furcsán éreztem magam, de nagyon izgalmas nyelvlecke volt. 

5. Volt már néhány gyerekem, még nem jöttem bele igazán, meg kicsit nehéz a 3 évesnek és a 8 évesnek is megfelelő játékot kitalálni, de megjött a lelkesedésem. 

6. Megvolt az első szabadnap is, amilyen pechesek vagyunk, a tegnapi tikkasztó hőség után ma egész nap hűvös szél fújt, még fürdőruhában is fáztam, nemhogy a tengerbe kívánkoztam volna. De azért naná, hogy bementem. :) Akkorák voltak a hullámok, hogy szédültem, mikor kijöttem. :)

7. Legalább egy hete a hotelben tart "konferenciát" a SGK, vagyis a Sosyal Güvenlik Kurumu, vagyis az állami egészségbiztosító szervezet. Szép kis dolog, honnan van egy állami cégnek ilyesmire pénze...

+1. Valószínűleg határozatlan időre felfüggesztem a blogolást, egyrészt mert nagyjából ugyanazok fognak történni, amit tavaly az animátornyáron megírtam, másrészt mivel most igazából nem Törökországban vagyok, hanem egy elszigetelt külön telepen, nem találkozom olyan érdekességekkel, amit megoszthatnék veletek. Úgyhogy egy ideig viszlát mindenkinek! :)

Kirándulások

Képzeljétek, Magyarországon jártam. Na jó, igazából nem, de teljesen olyan volt. A bolgár határ felé eső városba, Edirnébe látogattunk el. Már az Isztambulból arrafelé vezető út is otthonra emlékeztetett, síkság, mindenfelé mezők, repce, szántóföldek, ameddig a szem ellát. Szívesen élnék arrafelé. És Edirnét is nagyon szívembe zártam. Sokkal kedvesebb, barátságosabb, mint Isztambul, bár nem sokat láttam belőle másfél nap alatt. De a parkok, a sétálóutcák, a terek, az illatok, a fű, a vonatállomás, a galambok búgása, a marhapörkölt... Tényleg, mintha hirtelen otthon lennék. Még az út is rossz minőségű volt. :) Csak az útról látható falvak házai közül nem a templomtorony, hanem a minaret magasodott ki. Csak álltam a mező közepén a füvön, és csodálkoztam, hogy lehet ez. :) Aztán bementem néhány egyetemi órára is, próbálgattam, hogy mennyit értek meg, és meglepően sokszor tudtam követni, miről is van szó, ha nem is pontosan. Az egyik órán meg a szavak eredetéről volt szó, és ott még ötleteim meg hozzászólásaim is voltak, nagyon tetszettem a tanárnak. :)

Utána még elmentünk Kirklarelibe is, ahol szintén van egy egyetem, a semmi közepén, mindenhol csak fű és mező amerre a szem ellát, óriási komplexum. De ott tényleg csak egy picit voltunk, épp annyit, hogy bevásároljunk köfétből meg salátából, és irány az erdő. Ott aztán piknik, küzdés a szúnyogokkal, csacsifarm nézés és  egy patak fölött való akrobatamutatványok vártak ránk. 

Aztán meg elmentünk még az Antalyába való indulásom előtti utolsó napon Üszküdarba is. Tudjátok, amiről a dal is szól. Ahova ment az írnok lakodalmára. Legalábbis a magyar fordítás szerint. A török is megközelítőleg erről szól, de azért nem pontosan. Mindenesetre Ázsiában van, szóval át kell kelni a nagy vízen, hogy odajussunk. És bár be lettek ígérve a delfinek, sajnos nem jöttek el a találkozóra. Mert állítólag van, hogy bejönnek a delfinek a Boszporuszra. De a kedvemért nem jöttek. Vagy nem kapták meg a meghívót.

Na szóval Üszküdar. Csodálatos városrész. Ugyanolyan zsúfolt, mint Isztambul többi része, és autóval nem nagyon érdemes arrafelé próbálkozni, de nemsokára majd át fog menni oda is a metró a Boszporusz alatt, és gyalogosan tele van felfedezni való kis utcákkal, eldugott dzsámikkal, fafaragásos tengerparti házacskákkal, parkokkal, virágzó fákkal, apró szépségekkel. Kicsit konzervatívabb városrész egyébként, úgyhogy egész nap féltékeny és/vagy megvető pillantások kereszttüzében sétáltam a térd fölött végződő szoknyámban és a nyári ujjatlan felsőmben. Igyekeztem elsüllyedni és nem szem előtt lenni, de nem nagyon sikerült. Mindenesetre ennek ellenére is nagyon jól éreztem magam, percenként kiabáltam fel, hogy jééé, azt nézd meg azt nézd és azt, szinte mintha egy másik városban jártunk volna. Mesés utolsó isztambuli nap volt. 

Most meg már itt vagyok a hotelben, ahol tavaly is dolgoztam, egyelőre még egy hotelszobában, mivel a szállásunk felújítását nem fejezték még be. Óriási ez a szoba, nagyon furcsa itt egyedül, nem is szabad hozzászoknom ekkora privát szférához, pár nap múlva megint a tavalyról ismert egymás nyakán élés következik. Lélekben még nem érkeztem meg igazán, még nem várom a gyerekeket, és furcsa, hogy minden ugyanaz (még a show műsorok is), de mégis más kicsit. Most elhatároztam, hogy a törökökkel csak törökül beszélek, és kevesebb bulizást, viszont több tanulást és szakdolgozattal való foglalkozást tervezek a szabadidőben. Szerencsémre Kirklareliből az egyik ismerős néprajzos, így fog tudni segíteni a kutatásban. Arról szeretnék ugyanis írni, hogy milyen hasonlóságok és különbségek vannak a magyar és a török népmesék között. 

És képzeljétek, múltkor nem értettem egy török szót álmomban, ezért nagyon meg akartam jegyezni, hogy felébredve megkérdezhessem, mit jelent, de persze elfelejtettem. 

Egy kis török nyelvtan

Van egy-két dolog, amiben a török egyszerűbb meg logikusabb a magyarnál. Ilyen többek között, hogy mikor magyarul mesélünk valamit, amit olvastunk, vagy mástól hallottunk, akkor hozzá szoktuk tenni, hogy állítólag. Na, a törökök kitaláltak egy sokkal rövidebb módot ennek az "állítólag"-nak a kifejezésére. Az ige végére a hangrendnek megfelelően odatesznek egy miş, mış, muş, müş végződést. (A törökben a "farkos" s betűt s-nek, míg a sima s betűt sz-nek mondják.) Ez azt jelenti, hogy valaki mástól hallották, valahol olvasták, a lényeg, hogy nem voltak ott, és nem személyes tanúi az esetnek. Na igen, de én mindig gondban vagyok ezzel a miş-sel. Mert mondjuk ha én azt mesélem, hogy XY itt és itt született, akkor az miş, mert nem voltam ott, csak tőle hallottam. De ha mondjuk valami híres emberről, teszem azt Atatürkről mondom ezt, akkor már nem használok miş-t, holott ugyanúgy nem voltam ott, mikor született, de az egy mindenki által tudott tény.

És ha meg kétszer teszem oda, hogy miş, vagyis az ige végére mişmiş-t mondok, akár még azt is jelentheti, hogy hallottam valakitől, de nem igazán hiszem el.

Hát, mindenki döntse el, hogy ezek után az első mondatban szereplő állítás megállja-e a helyét vagy sem...

Kendők meg effélék

Eszembe jutott, hogy a kendőkről még nem is meséltem nektek. Mi Isztambul viszonylag konzervatívabb részén élünk, így errefelé több kendős nőt látni, ráadásul a közelben van egy kurd negyed is, ők pedig még annál is konzervatívabbak. Sokszor látok nőket csadorban, ennek kétféle változata van. Abban nem vagyok biztos, hogy mindkettőt csadornak hívják, javítson ki valaki, aki jobban ért hozzá. Mindkettő egybefüggő fekete lepel, amely leér a földig (állítólag nyáron nem hordanak semmit alatta, de tényleg semmit), az egyikből csak a szem látszik ki, a másikból az arc egy rész is, mondjuk az orr alatt kötik meg. Egyszer a buszon láttam két nőt, akin még fekete kesztyű is volt, és tényleg semmi nem látszott a szemükön kívül. Legnagyobb meglepetésemre oroszok voltak...

A legtöbb nő viszont csak fejkendőt tesz a fejére. Aminek ugye eredetileg az lenne a célja, hogy eltakarja a hajat, és ezzel a nő egyik legnagyobb ékességét, ezáltal téve "láthatatlanná", de legalábbis védetté a nőt a kíváncsi férfiszemek elől. Na mármost. A kendős fiatal lányok többsége magasra felfogja a haját (gondolom), ezután egyfajta hajhálóval takarja azt le, majd erre kerül a szépen, ízlésesen, gombostűk segítségével megkötött színes, elegáns, és egyáltalán nem láthatatlanságot sugárzó kendő. Emellett magassarkú cipő, erőteljes smink, vörösre rúzsozott ajkak, a kendőhöz illő táska, hosszú karcsúsított világos színű kabát, a kendő tetejére pedig egy napszemüveg, és kész is van a NŐ, aki cseppet sem láthatatlan, cseppet sem visszahúzódó, hanem nagyon is kihívó, és tudatában van a szépségének, én meg a kibontott, látható hajammal elbújhatok mellette. 

A kendős nő csak otthon és nők társaságában veheti le a kendőjét, idegen férfiak nem láthatják anélkül. Nem tudom elképzelni, hogy akkor mondjuk ha épp otthon nézi a TV-t, és csenget a postás, akkor kiszól,hogy várjon, és gyorsan beköti a fejét, hogy ajtót nyisson? Általában 13-14 (tájegységenként változó) évesen kötik be a fejüket a lányok, de olyat is láttam már a rendőrségen, ahol a külföldiek intézték az ügyüket (tehát valószínűleg valamilyen közel-keleti országból érkező család lehetett), hogy egy kb. 3-4 éves kislánynak volt bekötve a feje. 

Aztán vannak azok a nők, főleg falun jellemző ez, akik csak praktikusságból tesznek kendőt a fejükre, hogy ne zavarja őket a hajuk munka közben, mint a mi nagymamáink. Ez egy egyszerűen megkötött színes kendő, amit bármikor le is vehetnek, hogy megigazítsák, és az sem baj, ha kilóg alóla a hajuk.

Van még a burka, amikor még a szem elé is egy rács kerül, de ez csak keletebbre (mármint Törökországtól keletebbre) jellemző, itt még nem találkoztam vele. 

Néha, mikor fúj a szél, vagy takarítás közben mindenhol hajat találok, vagy a bazárban nem tudok végigmenni anélkül, hogy lépten-nyomon meg ne állítanánk, hogy lédi, lúk et máj jíns, áj nó jú wánt jíns meg más effélék, akkor elgondolkodom rajta, hogy jobb lenne kendőt kötni, mert akkor nem fújná folyton a szemembe a szél a hajamat, nem kellene annyiszor takarítani és nem mernének hozzám szólni. 

Szombati kirándulás

Mivel már megint fél órás késéssel indultunk miattam (és tényleg muszáj lenne erről leszoknom, itt még rosszabbul tűrik, mint apu...) és megint legalább 6 órát autóban töltöttünk a dugók miatt (pedig még csak át sem mentünk Ázsiába, meg ki sem mentünk a városból, egy átlagos szombati nap volt), nem volt tökéletes nap. De. A Miniatürk csodás. 

Ez egy 60.000 négyzetméteren elterülő park, ahol 1:25 arányban kicsinyített makett formában Törökország 122 csodáját láthatjuk. Minden makett mellé vonalkódos hangosbemondó is van, amit a jegyeddel tudsz megszólaltatni. Érdekesség, hogy külföldieknek a duplája a jegy, biztosan az angol/francia/német stb. nyelvű tájékoztatást felolvasó hang magasabb fizetséget kért... Mikor megkérdezték, külföldi vagyok-e, felháborodva közöltem törökül, hogy nem, dehogy, így nekem olcsóbb jegy jutott. Ami jó, de így törökül kellett megértenem a tájékoztató szövegeket. :) A maketteket körbejárva csodálkozva fedeztem fel, hogy Isztambulból is alig láttam még valamit, és bár azt hittem, sok mindent megnéztem már Törökországban, a legszebbeket közel sem. Konya, Mardin, Safranbolu, Sanliurfa és a Nemrut hegy határozottan felkerült a listára Trabzon, Erzurum, Kekova, a Van tó, az Ulu hegy és Hasankeyf mellé. Hihetetlenül sok kincse van ennek az országnak, hónapokat lehetne benne utazni, és még az sem lenne elég rá, hogy felfedezd. És nagyon-nagyon sok benne a világörökségi helyszín, szerintem a legtöbb török nem is tud róla. Persze nekem még Magyarországon is hónapokat kellene utaznom, azt is alig ismerem. Meg is kérdezte egy török lány, hogy nálunk is van-e ennyi szépség. Tud valaki valamit a szarvasi mini Magyarországról, mennyi makett lehet ott? 

Sajnos a napvédelemről megint megfeledkeztem, így az egyik oldalon olyan piros a nyakam, mintha ráesett volna a vasaló, és ég is, hiába tettünk rá joghurtot. Remélem, elmúlik hamar, mert egyelőre az is fáj, ha hozzáér a póló. 

Utána a sok araszolástól teljesen kimerülten (Budapesten nem létezik dugó ehhez képest) megérkeztünk a Kücükcekmece-i tóhoz. Végre nem a kocsiban ülve élveztük a jó időt, hanem a tóparton a fűben ülve. Nagyon érdekes volt úgy sétálni a kurd és cigány helyiek között, hogy mindenki, a legkisebb gyerekektől a nőkön át a férfiakig tényleg mindenki megbámult. Fehér is vagyok, turista is vagyok, magas is vagyok, egzotikus is vagyok, tehát igazi látnivaló voltam azon a környéken. Igazi kurd részre értünk, ami azt jelenti, hogy keskeny utcák, tele áruval, kosz, zűrzavar és hangzavar. Én izmiri tapasztalataim alapján ezt összekötöttem a törökséggel, csak most tudtam meg, hogy ez nem török, hanem kurd jellemző. Viszont az étteremben nagyon finom lahmacunt és pidét ettünk. Nem is értem, a magyarországi török éttermekben miért nem csinálnak igazi török kaját, annyival finomabbak ezek az ottani áltörök ételeknél. 

Pontokban

1. Szerintem mióta itt vagyok, talán két olyan nap volt, hogy ne ettem volna tojást reggelire. És még csak most kezdem unni. De csak kicsit.

2. Most épp szeptemberig meghosszabbítottam a tartózkodási engedélyemet, de állítólag valami nem jól futott fel a rendszerbe, és már megint mehetek a rendőrségre. Brr...

3. A takarítás legrosszabb része a felmosás. Tutira előkerül még egy hajszál, meg még egy meg még egy meg még száz, hiába porszívóztál előtte. Tegnap már majdnem beleőrültem, egyesével szedegettem fel őket, de minden lépésnél újabbat találtam. Szerintem osztódnak. 

4. Itt mindig zaj van. Valaki vagy kalapál, vagy fúr, vagy füvet nyír, vagy sír, vagy futkározik, vagy kiabál (ami igazából beszélgetés), vagy porszívózik, vagy mos, vagy fogat mos (a fürdőszobában olyan rossz a szigetelés, hogy még az is áthallatszik a szomszédból), de az tuti, hogy zörög valamit. Egyszer hallottunk hegedűszót a felső szomszédoktól, felmentünk, hogy megdicsérjük, milyen szépen játszott, erre azóta nem játszik. Pedig az volt az egyetlen örömteli zajforrás. Csendet akarok.

5. Tegnap ettem mindenfélét, amiről először nem szabadott megkérdeznem, mi az, csak miután megettem. Kiderült, hogy gyomor meg bélleves volt. Jó, hogy nem kérdeztem előre...De még így sem ízlett igazán, szóval nem csak a tudás számít. De itt ezt eszik jól berúgva este buli után. 

6. Tegnap megint eltévedtem a bazárban, és teljesen máshova lyukadtam ki, mint ahova terveztem, de nem bántam egy csöppet sem, így a legjobb felfedezni a várost. :) És akartam venni olyan csini hálóruhát, de mindenhol csak férfi eladók voltak, így aztán nyuszi voltam és nem vettem.

Krumplifőzelék törökösen

Képzeljétek, tejföl és ecet (mert egyik sincs) helyett joghurttal és citrommal csináltam krumplifőzeléket. És olyan íze lett, mint amire emlékeztem :) Már csak a fasírtot kell megtanulnom. Vagy köfte kellett volna hozzá...

Szánom-bánom magyarságom...

Tehát ez a mondat:

"Az egyik nekem lett volna jó, mert azon kívül, hogy a barátaim, végre angolul is beszélhetek, és nem csak próbálkozom a törökkel, a másik társaság pedig vacsorával várt volna minket."

több kritikus véleménye alapján helytelennek bizonyult.

Így közzétesszük javítását:

Az egyik nekem lett volna jó, - mert azon kívül, hogy ők a barátaim, végre angolul is beszélhettem volna velük, ahelyett, hogy csak próbálkozom a törökkel - a másik társaság pedig vacsorával várt minket.

Üdv

a szerk.